A szeretet egyirányú utcája: „Mert vagy, mert létezel”

Nagyhét küszöbén Pilinszky János egyik, közel fél évszázada papírra vetett, nagyböjtről szóló elmélkedését olvastam újra s újra. A rövid szöveg ezzel a két mondattal zárul:

„A nagyböjt /…/ lényege szerint a szeretet legmélyebb titkaiba való beavatás. A halál burka alatt itt érik a legvakítóbb fény, Isten és ember közös hajnala.”

A szeretet legmélyebb titkai…. Az Isten szeretet. Már a teremtés aktusa is szeretet. („A teremtés a szeretet műve és folytonos. Létünk minden pillanatban Isten irántunk való szeretete.” – Simone Weil) Jézus kereszthalála és föltámadása is a szeretet gesztusa, mert „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda….”. Tudjuk, Jézus arra tanít minket, hogy olyanok legyünk, mint mennyei Atyánk, tehát kövessük az isteni szeretet példáját.

Az Isten és a felebarát szeretete összetartozik. A huszadik század egyik nagy teológusa, Karl Rahner írta:

„Csak a felebarátját szerető ember tudhatja igazán, kicsoda valójában az Isten. És csak az Istent szerető ember képes arra, hogy feltétel nélkül ráhagyatkozzon a másik emberre, s ne tegye őt saját önmegvalósításának eszközévé. /…/ A felebarát feltétlen szeretetével együtt jár tehát az Isten-szeretet.”

Isten irántunk való szeretete – feltétlen, s Isten erre a feltétlen szeretetre hívja az embert. Az utóbbi napokban kezembe került egyik noteszom, benne Barsi Balázs atya néhány mondata; egy interjúban hangzottak el az alább idézett szavak:

„A szeretetnek a legmélyebb rétege az, hogy nem azért szeretlek, mert ilyen vagy, meg olyan vagy – ezt is szabad, így kezdődik a szerelem, így kezdődik egy barátság is, hogy hát olyan logikus, olyan értelmes. De a nagy emberi kapcsolat lényege, hogy nem azért szeretlek, mert valamilyen vagy, hanem egyszerűen azért, mert vagy, mert létezel.”

A feltétlen és a feltételes szeretet különbözőségéről beszél itt Barsi Balázs atya. Az utóbbit talán tévedés szeretetnek nevezni. Ahol feltétel van, a szeretet csak maszk, csak látszat.

Egyik ismerősöm mesélte. Sok-sok évvel ezelőtt valaki, aki már eltűnt az életéből, egyszer megkérdezte tőle: „mit szeretsz bennem?” Ismerősöm ezt válaszolta: „a vanságodat”. Hogy a kérdező megértette-e a létigéből formált főnév jelentését, nem tudom. Ismerősöm a „vanság” kimondásával ugyanis azt üzente, amiről Barsi Balázs atya is beszél: „szeretlek, mert vagy, mert létezel”. Nem ezért, vagy azért a tulajdonságodért, számomra való ilyen-olyan hasznosságodért, hanem a puszta létezésedért. Mert Isten teremtménye vagy, az isteni szeretet bizonyítéka. Ez a feltétlen szeretet.

Ugyanez az ismerősöm azt is elmesélte, hogy a kérdező hirtelen eltűnt az életéből, úgy, hogy búcsúüzenetében – miután azt fejtegette, mi mindent várt el tőle, s mi mindent nem kapott meg – ezt írta:

„Már nem akarlak bántani, mit csinálj, mit ne csinálj.”

Amikor ezeket a szavakat ismerősöm kimondta, arra gondoltam, hogy aki bántani akarja felebarátját, aki elő akarja írni neki, a hétköznapok forgatagában mit csináljon, mit ne csináljon – abban lelki áramszünet van, ott az Isten száműzetett, ott alszik a szeretet. Eszembe jutott egy mondat, amelyet régen megtanultam:

„Az emberi lények közül csak azoknak a létét ismerjük el teljesen, akiket szeretünk.” (Simone Weil)

Ismerősöm tanácstalan volt. Ő igyekezett feltétlen szeretettel szeretni, s feltételekkel szembesült, olykor bántást kapott viszonzásul. Idéztem neki Simone Weil szavait:

„A részvétteljes szeretet számára a bűn nem eltávolodásra, hanem közeledésre ad okot, hogy megosztozzon, nem a bűnösségben, hanem a szégyenben. Az emberek bűnei sem csökkentették Jézus részvétét. Tehát a részvét világosan látja a jót és a rosszat egyaránt, s mindkettőhöz szeretettel közeledik. Világunkban a részvét a szeretet egyedüli formája, amely valóban igaz és igazságos.”

S idéztem Szent Bernátot is:

„Minden igazi szeretet számítás nélkül való, és mégis megvan a jutalma; sőt csakis akkor nyeri el jutalmát, ha nincs benne semmi számítás…. Aki tehát a szeretetben jutalomként csak a szeretet örömét keresi, az elnyeri a szeretet örömét. Aki azonban a szeretetben valami mást keres, az elveszti a szeretetet és vele együtt a szeretet örömét.”

A világhírű, katolikus pszichológus, terapeuta, John Bradshaw azt írta A szeretet című vaskos könyvében, hogy

„Isten lélekteli szeretetének talán legvilágosabb jele a részvét”, s „a részvét révén vizet prédikálunk és vizet iszunk”, mert „a valódi részvét belső erény”.

Az ember töredékessége, bűnnel való terheltsége természetesen nehézzé teszi a valódi szeretet, a részvét gyakorlását. De példaként ott van előttünk a Golgota, a kereszten függő Jézus, aki – ahogy Hans Urs von Balthasar fogalmazott egy interjúban – mindkét lator felé kitárta a karját. Mert a feltétlen szeretet horizontális síkon az Isten képére és hasonlatosságára teremtett emberre irányul. Arra, akit azért szeretünk, mert Isten teremtő akaratából van, mert létezik. Ezért az igazi szeretet „számítás nélkül való”, nem várja el a másiktól, hogy viszonzásul ezt vagy azt tegye – mert, így gondolom, az igazi szeretet: egyirányú utca. Amelyben ott rejlik a részvét is az iránt, akit a „vansága”, a létezése miatt szeretünk, s aki olykor önző feltételekkel, olykor bántással viszonozza azt a szeretetet, amelyre a Golgotán – sokak által csúfoltan, kigúnyoltan – értünk kereszthalált szenvedett Jézus az örök példa.