Marillac Szent Lujza: Az utcák kolostorának édesanyja – Szentek élete

Marillac Szent Lujza – rendalapítónő

* Párizs, 1591. augusztus 21. + Párizs, 1660. március 15.

         1591. augusztus 21-én született Párizsban.

         Amikor fiatal leánnyá cseperedett, – amint ez ebben a korban oly gyakori – aggályosság telepedett meg lelkében. Kisebbségi érzés fogta el a származása miatt is. Befelé fordult, s menekülni akarván a világból, fogadalmat tett, hogy apáca lesz. Fölvételét kérte a Saint-Honoré utcai kapucinus apácákhoz, ők azonban úgy vélték, hogy Lujza egészsége nem fogja bírni a kolostori életet. Mivel mégiscsak a nagy Marillac családhoz tartozott, sokan pályáztak kezére. Atyja és mostohaanyja kiválasztották számára Antoin Le Gras-t, Medici Mária heroldját és titkárát. Az esküvőt 1613. februárjában tartották. Még abban az évben megszületett Michéle nevű kisfiúk. Lujza nagyon szerette férjét és gyermekét, s a házasság és a család kötelékei között is a mind tökéletesebb istenszeretetre törekedett.

         Boldog házassága ellenére egyszer csak visszatértek korábbi aggodalmai: kétségek kezdték gyötörni, hogy elég jó anya és feleség-e, amikor pedig anyagi nehézségei támadtak és férje hosszabb időre megbetegedett, arra gondolt, hogy mindez Isten büntetése a családon, mivel nem lépett kolostorba. A belső, lelki sötétség éjszakája borult rá ezekben az években, s csak a szegényekkel való törődésben talált valami megnyugvást. Arra gondolt, hogy elválik férjétől, de egy nagybácsi ebben megakadályozta. A kísértései odáig sodorták, hogy kételkedni kezdett a lélek halhatatlanságában és még Isten létében is.

         Ekkor (1618) ismerkedett meg Szalézi Szent Ferenccel, s lelki beszélgetéseik megkönnyebbülést hoztak számára. Ugyancsak nagy segítséget jelentett a belleyi püspök, Jean Camus okos lelkivezetése is. Tőle engedélyt kapott arra, hogy 1623. májusában fogadalmat tegyen: haláláig özvegy marad, ha férje nála előbb hal meg. Június negyedikén a pünkösdi szentmisén misztikus kegyelemként közvetlenül Istentől kapott megvilágosítást.

         E kegyelmet Lujza a nem sokkal korábban meghalt Szalézi Szent Ferenc közbenjárásának tulajdonította. Később így beszélt erről: „Rádöbbentem, hogy a férjem mellett kell maradnom, de eljön az idő, amikor szegénységi, tisztasági és engedelmességi fogadalmat tehetek azokkal együtt, akiket oly sokra becsültem. Egy menhelyen láttam magamat, s nem tudtam megérteni, miként lehetséges, hogy nővérek járnak ott ki-be.” (Akkoriban minden szerzetesnő klauzúrában élt, s éppen a Szeretet Leányai lettek az elsők, akik időnként azt elhagyhatták.)

         1624 végén megismerkedett Páli Szent Vincével, s e találkozás sorsdöntő lett számára. Beszélgetéseik során lassanként visszatért önbizalma, és megértette, hogy az Úr milyen utat szán neki. 1625. decemberében meghalt a férje, 1628-ban fiuk, Michéle szemináriumba lépett. Lujza ekkor megújította özvegységi fogadalmát, s teljesen fölszabadult a szeretet sokak számára való gyakorlására. „A nők szeretetgyakorlatában forradalmat indított el azáltal, hogy a kolostori élet tökéletességét összekapcsolta a kolostoron kívüli tevékenységgel.”

         1629-ben Szent Vince megbízta azzal, hogy látogassa végig a tartományban alapított menhelyeket. Lujza gyönge egészsége ellenére megtette ezt, összegyűjtötte a „szegények szolgálóit”, tanította őket, magyarázta a szabályzatot, buzdított és javított, azaz éltető lelke lett a vincés alapításoknak.

         1633-ban Szent Vince egy új, jelentős művet bízott rá: a Szeretet Leányai rend megalapítását. Az új alapítás 3-4 fiatal leánnyal indult, akik elszánták magukat arra, hogy a szegényeknek szolgálnak a Jézus és jóságos nevelőjük, Lujza iránti engedelmességben. Lujza élete végéig a Szeretet Leányainak főnöknője maradt, de tanácsaival továbbra is támogatta azokat a világban maradt asszonyokat és lányokat, akik a szegényekkel törődtek az ő késztetésére. Megtanította őket arra, hogy az Úr a szegények, betegek, kitett gyermekek, öregek, utcalányok és árvák gondozására küldi őket.

         Szent Vincét – mint értelmes és tanulékony, de alázatos munkatárs – mindenben állhatatosan és okosan követte. E két szent a szeretet területén oly tökéletesen működött együtt, hogy emberi szemmel nézve sokszor nem is lehetett szétválasztani munkájuk gyümölcsét: vajon egy-egy szó, tanítás vagy gyakorlat melyiküktől indult el. Szent Vince előrelátó módon soha nem akarta, hogy a Szeretet Leányait – a szó akkor általános értelmében – apácáknak tekintsék, mert ez klauzúrás létformát jelentett volna. Lujza ebben is követte, és közösen harcoltak minden külső és belső nyomás ellen, hogy megőrizhessék eredeti tervüket, mely összhangban állt Lujza 1623-i pünkösdi látomásával. Szent Vince azt mondta első leányainak: „Számotokra a kolostor a betegek háza, s aki az ágyban fekszik, az a főnöknőtök. Cellátok a lakószobátok, kápolnátok a plébánia- templom, kolostorotok a város utcái, klauzúrátok az engedelmesség…, beszélőrácsotok az istenfélelem, fátylatok a szent szelídség.” – Az alapítók szándéka szerint a Szeretet Leányainak olyan ruhát kellett viselniük, mint amilyet a párizsi külvárosok leányai viseltek; Lujza maga özvegyi ruhát és sötét fátylat viselt.

         1642. márciusában Lujza és négy társnője örökfogadalmat tehetett a szegénységre, tisztaságra, engedelmességre és a szegények szolgálatára. Később a közösségben az évenkénti magánfogadalom vált általánossá. Az első szabályzatot 1633-34-ben Lujza állította össze, Vince csak javította. A későbbiekben többször igazították a körülmények diktálta követelmények szerint. 1645-ben, majd 1655-ben Vince saját kezűleg írt egy szabályzatot, melyet konferenciákon magyarázott.

         Lujza alaposan kivette részét a nővérek lelki neveléséből, s fáradságot nem ismerve ott volt mindenütt, ahol jó szóra, biztatásra, a szegények és gyöngék fölkarolására volt szükség. 1647-ben Vince ezt írta róla: „Már tíz éve olyannak látom, mint aki alig él e földön. Oly sápadt és törékeny a teste, hogy ha valaki ránéz, azt hinné, a sírból jött elő … egyedül Isten tudja, micsoda lelkierő lakik benne… Ha rosszullétei engednék, s olykor nem volna számára tiltva, szüntelenül leányait és szegényeit látogatná, együtt dolgozna velük és értük. Pedig már nincs semmi ereje, életét egyedül a kegyelem tartja fenn.”

         S ebben az állapotban Lujza még tizenhárom évet élt. Utolsó idejét teljesen kitöltötte a buzdítás és tanítás. Lelkiéletük alapjává – Szalézi Szent Ferenc nyomán – az életállapotnak megfelelő szemlélődést tette, Jézus Krisztus életének követésében. Elvezette leányait a belső élet egyszerűségére, rejtettségére és az önfeledtségre. Útjukká a szeretet apostolkodását tette.

         Hetvenéves korában, néhány hónappal Vince előtt halt meg. Jóllehet a Szeretet Leányainak szabályzata magában foglalta, hogy alázatból és a rejtettség megőrzéséért közülük senkit sem avathatnak szentté, Lujzával kivételt tettek.