Hogyan hatotta át 7 éves gyermekem első halálélményét a béke, sőt még az öröm is

Fiammal a hét elején reggeli misére igyekeztünk. Úgy terveztük, hogy utána gyónunk, hogy a nagyböjti időszak kezdetére lelkünk tiszta és szép legyen. A meglehetősen hosszú sorban hátulról a második és harmadik helyen álltunk. Miután kiléptünk a gyóntatószékből, leültünk a sötét templomban, hogy elvégezzük elégtételünket. A pap nekem nyilván több imát adott, mint a fiamnak, így kisfiam hamarosan izgatottan fészkelődni kezdett, miközben rám várt. Megengedtem neki, hogy amíg befejezem, menjen a templom hátsó részébe, és gyújtson egy gyertyát.

Amikor visszajött (hosszú volt a penitenciám), azt mondta, hogy biztosan hamarosan temetés lesz, mert az előtérben egy koporsó áll. Elmondta, hogy szerinte egy apácaszerű személy fekszik benne, mert rózsafüzér van a kezében, a fején pedig valami fátyolféle.

Hátranéztem, és láttam, hogy valóban, a temetkezési vállalkozó emberei éppen egy koporsót rendezgettek. Mondtam a fiamnak, hogy kifelé menet megállunk majd, hogy imádkozzunk.

Elégtételem elvégzése után elindultunk a padsorok között a bejárati ajtó felé. Amikor kiértünk az előcsarnokba, rájöttem, hogy kisfiam szemmagasságából a koporsó bélését – amiről tévesen azt hitte, hogy egy apáca fátyla – és a holttest kezében lévő feszület egy részét látta. Valójában a koporsóban fekvő elhunyt egy férfi volt.

Felemeltem a fiamat, hogy jobban lásson. Majd elkezdtem beszélni neki arról, amit látunk. Életében ez volt az első alkalom, hogy holttestet látott (igazából nem is tudom, hogyan és miért tudta, hogy a fekete láda valójában koporsó). Figyeltem az arcát, miközben elmagyaráztam neki, hogy amikor a lelkünk elhagyja a testünket, az hideg és merev lesz, és természetellenes színt ölt.

Mindezt nyugodtan vette tudomásul; az Állati küldetés és más hasonló műsorokból elég sokat tud az állatvilágról, így felismerte, hogy a test bomlási folyamata megkezdődött…, hogy lassan elkezdődik a test visszatérése a porba, vagyis az a jelenség, amelyről hamvazószerdán a homlokunkra rajzolt kereszttel emlékezünk.

Ami fiam érdeklődését felkeltette, az az volt, hogy a szemem könnybe lábadt, amikor arra emlékeztettem, hogy imádkozhatunk az elhunyt úrért…, és hogy megkérhetjük őt, hogy imádkozzon értünk, és üdvözölje Billy nagypapát a nevünkben. Ötletemre a fiam bólintott, biztosan elképzelve, ahogy a két idős úr, akiket nyilván több év és több állam választott el egymástól, most a mennyországban összebarátkozik.

„Isten hozta otthon önt, uram” – imádkoztam elcsukló hangon a koporsó felett, miközben Isten irgalmát kértem számára, és bízva Isten irgalmában kértem, hogy járjon közben értünk.

Szeretett testvérem, a mindenható Istennek ajánllak és rábízlak Alkotódra. Térj vissza ahhoz, aki a föld porából formált meg téged. Szűz Mária, az angyalok és az összes szentek jöjjenek eléd…

Ahogy tovább mentünk, eszembe jutott valami, amit XVI. Benedek írt a katolikus egyház másik nagy ünnepélyes időszakáról, a karácsonyról.

Jézus eljövetele nem egy „gyerekeknek szóló mese” – mondta a bölcs pápa. Jézus születése „Isten válasza a békét kereső emberiség szenvedésére. Ő maga lesz a békéjük!”

Hétéves gyermekem első találkozása egy halottal és egy koporsóval igazán békével teli volt…, sőt, még örömteli is! Ez az, amit a hit ad nekünk. Volt benne valami természetes emberi szomorúság (a család helyett érzett szomorúság, mivel nem is ismertük ezt az embert, és az én nem múló szomorúságom, amiért apámat már 16 évvel ezelőtt eltemettem). Mindez azonban eltörpült a mellett a hatalmas bizonyosság mellett, hogy Isten maga mindig velünk lesz, mint a mi Istenünk, és hogy „Letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fáradság, mert az elsők elmúltak” – olvashatjuk a Jelenések könyve 21, 4 fejezetében.

Hitünk nem tündérmese. A mennyország, a szentek közössége és a test feltámadása valós dolgok. Ezt biztosan elfogadhatjuk, mivel ezt Ő, aki az Igazság, Ő, akiben végtelenül megbízhatunk, maga mondta így.

Az emberiség szenved, mi pedig békére vágyunk. Meghalunk, és gyászoljuk halottjainkat. De Isten a mi békességünk. És ő mindent újjá teremt.

Kézen fogtam fiamat, kiléptem vele a templomból, és hálát adtam azért, hogy hívő vagyok.

„És lélekben elvitt egy nagy magas hegyre, s ott megmutatta nekem a mennyből, az Istentől alászállt szent várost, Jeruzsálemet. Isten dicsőségét sugározta. Ragyogott, mint a drágakő, mint a kristálytiszta jáspis.” (Jel 21, 10-11)

Fordította: Kántorné Polonyi Anna
Forrás: Aleteia