Legyetek végre ismét radikális Krisztus-követők!
Miért segíthet a karizmatikus mozgalom és a tradicionalisták a missziós elv újrafelfedezésében?
A különböző intézmények, pártok, egyesületek, vállalatok és hitközösségek évszázadok óta keresik a választ arra a kérdésre, hogy hogyan lehetne a fiatalságot elérni. A fiatalok jelentik a jövő zálogát, ők a jövőbeli adófizetők, választópolgárok, ügyfelek, és ők jelentik a jövőbeli tagságot is. Az intézményeknek hosszútávú túlélésük érdekében meg kell nyerniük a fiatal generációkat.
Úgy tűnik, mintha az egyház menekülne a fiatalok elől
Mi mindennel próbálkozott már az egyház, hogy a fiatalok számára „divatos” legyen! Sokan libabőrősök lesznek, ha eszükbe jut, hogy a német hitközségi elöljárók és a hitoktatók a szinódus utáni 1968-as tavaszon tarka sálban és a szélsőségekhez képest az újrafogalmazott közép pozíciójából próbálták meg az egyházat a fiatalság számára megjeleníteni. Ebben az összefüggésben ma is gyakran hangzanak fel „új” miseénekek, holott – ha az ember az ezekkel kapcsolatos szubjektív érzéseit bevallja, – ezek már legalább negyven éve nem számítanak „újnak”, nem képviselik a „lelkiséget”, de főleg nem „jók”. Sem a „nemek szempontjából semleges bibliai nyelvezet”, sem a „Jézus ügye lelkes embereket kíván” áhítatos éneklése nem tudta megakadályozni, hogy a hívők tömegesen hagyják el a Német Katolikus Egyházat. Úgy tűnik, mintha az Egyház menekülne a fiatalok elől, illetve mintha a papok, püspökök és a hitközségi elöljárók jó szándékkal, de egyre kétségbeesettebben futnának a fiatalok után.
Mi a baj a fiatalokkal? – kérdezte egyszer a régi hittanárom. Ágoston rendi szerzetes volt. Nem értette, hogy a fiatalság egyszerűen miért nem akar az egyházra ráharapni. Még akkor sem, ha a fiatalság számára, amennyire csak lehetett, kényelmessé tették a dolgot, egyre gyakrabban rendeztek vitát a különböző dogmákról, külön ifjúsági miséket vezettek be, és az Egyház szexuális erkölcse is szemmel láthatóan megtépázódott. Az nem lehet – válaszoltam az atyának a büntetésből első padba ültetett diákként –, hogy veletek nincs valami rendben?
Senkit nem lehet a radikális gondolatoknak úgy megnyerni, mint a fiatalságot
Talán senki nem annyira fogékony a radikális gondolatokra, mint a fiatalok. De nincs is semmi, ami radikálisabb és az embertől még többet követelő lenne, mint az Isten szeretetéből fakadó élet. Ugyanakkor olyan életstílus sincs, amely a befektetésnél jóval többet ad vissza, és amely az ember életét, de mindenekelőtt az ember halál utáni életét olyan mértékben befolyásolja, mint az az életstílus, amelyet az Isteni szeretet és az ember Isten iránti szeretete határoz meg. Ezért nem kell csodálkozni, hogy manapság a németországi Katolikus Egyházon belül a spiritualitás két azon iránya iránt van a legnagyobb érdeklődés, amely leginkább reménységet ad az Istennel való találkozásra. Az egyik irány követőit az egyházi zsargonban tradiknak nevezik. Ők a hagyományt követő katolikusok, akiket gyakran arra egyszerűsítenek le, hogy elsősorban a római rítus szerinti szentmiséket látogatják, de a beállítottságukat is a „hagyományos keresztényi értékekhez” igazítják. A másik irányzat az úgynevezett karizmatikusoké. Ebbe az irányzatba azok tartoznak a klisé szerint, akik állandóan kiterjesztett karral hívják a Szentlelket, a dicsőítést tökélyre fejlesztik és egyetértés esetén hosszú ámeneket zengedeznek. A részletek említése nélkül vagy a klisékre rá nem cáfolva kijelenthetjük: a tradik és a karizmatikusok jobban hasonlítanak egymásra, mint ahogy az ember gondolná. Mindegyik úgy érzi, hogy cselekedetei mélyen az egyházban és a teológiában gyökereznek. Ugyanaz a vágyakozás vezeti őket, hogy a lehető legbensőségesebb módon találkozzanak Istennel. És mindegyik szereti a színpadiasságot. Isten megtapasztalása érdekében egyesek a régi, klasszikus liturgiát, drága ruhákat, a szigorúan szabályozott rítusokat és a tömjént alkalmazzák. Mások a modern zenére, a dicsőítésre és a közös extázisra esküsznek. Éppen ez a nagyszabású színpadiasság és a radikális tartalom csalogatott nemrég tizenkét ezer látogatót az augsburgi MEHR-konferenciára.
Egy szuper show nem elég
Különösen a Német Katolikus Ifjúsági Szövetség tapasztalta meg, hogy egy szuper show önmagában még nem elég. Az egyházi adóból finanszírozott szövetség még mindig referenciának számít egyes püspökök szemében a német „ifjúságot megmozgató” szervezetek között. Ha nem akarunk nagyon általánosítani, akkor a szövetség gyakorlatilag az ifjúságot foglalkozásszerűen űzők szövetsége, amely alkalomadtán kalózzászlókat lobogtatva támadja a hittantanárokat, de nem veszi figyelembe, hogy még a kalózzászlókat is az anyaegyház finanszírozta, és az őket eltartó, de egyben védő kéz elleni küzdelemben a szövetséget vezető férfiak és nők kitartóan kormányozzák a szervezetet a jelentéktelenség irányába.
Hiszen nem ahhoz kell igazán különösebb bátorság, hogy a cölibátus megszüntetését követeljék, amelyet az emberek amúgy is évszázadok óta provokációnak tartanak. Az sem számít túl már nagy lázadásnak, hogy nők pappá szenteléséért szálljanak síkra, hiszen bizonyos cégek vezetősége esetében amúgy is törvényileg elő van írva a nők kötelező aránya. És a homoszexuális párok templomi esketéséért való kiállás sem feltételez különösebb bátorságot, amikor időközben még egyes német püspökök is kijelentették, hogy a homoszexualitás normális jelenség, és a jelenlegi egyházzal kapcsolatban is azt a kérdést feszegetik, hogy megfelel-e a mai időknek.
Nem kell mindenki szája íze szerint beszélni
Az a hitközség, amelyik mindenki szája ízének megfelelően szeretne beszélni, nem marad fenn túlságosan soká. Talán visszaemlékszik a német Egyház a kezdetekre, amikor még szálka volt a világ szemében. Az ősegyház radikális üzenetekkel intézett az emberekhez kihívást, radikális üzenetekkel vigasztalta és szabadította fel, de egyben provokálta is őket, és ezek miatt újra meg újra üldöztetést szenvedett. És mégsem adta fel, hogy az embereknek segítsen abban, hogy mindenki a maga módján találja meg Istenhez vezető utat.
A spiritualitás különböző formái, a tradicionalisták és a karizmatikusok, hogy a sok közül csak ennél a két példánál maradjunk, tanúskodnak minderről. Az ember legszívesebben rákiáltana az egyházra: „Gondoljatok a gyökereitekre! Legyetek végre ismét radikálisok!”
Rudolf Gehrig
A fordítás a Die Tagespost, Wochenzeitung für Politik, Gesellschaft und Kultur, www.die-tagespost.de engedélyével készült. Rudolf Gehrig írása eredeti nyelven itt olvasható.
Ezt a cikket Frick József önkéntes fordítónknak köszönhetően olvashattad el magyarul. Ha fordítóként te is csatlakoznál a Katolikus.ma médiamisszióhoz, akkor várjuk jelentkezésedet a Kapcsolat oldalon keresztül.
***
Milyen lehet a radikális Krisztus-követő?
- Radikális Krisztus-követő ma az a fiatal, aki hetente kétszer mozgás-képtelen idős ember házát takarítja ki, vásárol be neki, idejét nem sajnálva.
- Radikális Krisztus-követő ma az a fiatal, aki bátran szemináriumba vonul, hogy egész életét feltegye mások szolgálatára.
- Radikális Krisztus-követő ma az a fiatal, aki a szemináriumi tanulmányait megszakítva, egy évre afrikai gyerekek oktatásában vesz részt.
- Radikális Krisztus-követő ma az a fiatal, aki saját plébániáján ifjúsági csoportot hív egybe és tart össze két éven át, sokak lelki fejlődésére (nálunk).
- Radikális Krisztus-követő ma az a fiatal, aki több órás csendes szentságimádást tart, majd ugyanezt megszervezi mások számára is, böjtölve is ugyanazon napon.
- …
Mindehhez radikális bátorságra van szükség.
Ajánljuk továbbá Nemes Ödön SJ témába vonatkozó előadását.
