Szebasztei negyven szent vértanú – Szentek élete

Szebasztei negyven szent vértanú – katonák

+ Szebaszte, Arménia (Örményország),320. március 9.

         A szebasztei vértanúk katonák voltak a híres XII. légióban, a Kis-Arméniában és Kappadókiában állomásozó Legio fulminata Melitensisben. Szálláshelyük Szebaszte, Kis-Arménia fővárosa volt. Már a 2. századtól számos keresztény tartozott a légióhoz. Amikor azután Konstantin császár idejében a keresztény vallást először a hadseregben ismerték el, a római légiókban hozzászoktak, hogy keresztény katonák is vannak a császári csapatokban. Az Egyház kifejezetten méltányolta a keresztények hadseregbeli szolgálatát. Keleten azonban, Kis- Ázsiában és különösen Kis-Arméniában meg Kappadókiában nem tartott sokáig ez a békés állapot. Konstantin uralkodótársa, Licinius, aki kezdetben türelmet, sőt éppenséggel jóakaratot tanúsított a keresztények iránt, Konstantinnal történt meghasonlása után a keresztényeket Konstantin szövetségestársainak és saját ellenségeinek tekintette.

         Elsőként udvartartásának és a hadseregnek „megtisztítását” kezdte el. Megfosztotta a katonákat tiszti rangjuktól, ha nem áldoztak az isteneknek, Kappadókiában elrendelte, hogy minden kereszténynek halálbüntetés terhe alatt meg kell tagadnia hitét.

         S ekkor előlépett negyven keresztény katona, s mindegyikük röviden és határozottan kijelentette:

         – Keresztény vagyok.

         A legfőbb bíró előtt megismételték, hogy nem térnek el Krisztusba vetett hitüktől. Sem a kitüntetések, előléptetések és pénzjutalmak hízelgő ígérete, sem a fenyegetések nem vezettek oda, hogy eltántorodjanak hitüktől. Amikor a helytartó kilátásba helyezte a büntetést, azt válaszolták:

         – Hatalmad van a testünkön, amelyet megtanultunk megvetni; a lelkünk azonban nincs alávetve semmiféle külső erőszaknak.

         Tántoríthatatlanságuk láttán a helytartó megparancsolta, hogy az ellenszegülőket vessék fogságba. Amikor egy hét elteltével Lüziasz, a csapat főparancsnoka megérkezett, ismét elővezették őket. De a kihallgatások most is eredménytelenek maradtak. A helytartó ekkor féktelen dühében szokatlanul kegyetlen halálnemet eszelt ki: a katonákat fagyhalálra ítélte. Mivel Arméniában a tél nagyon kemény és hideg, az alkalom kínálkozott hozzá. A hideg még márciusban is olyan nagy volt, hogy lóval és kocsival is át lehetett kelni a folyók és tavak jegén. A helytartó kivárt tehát egy különösen hideg éjszakát, és ekkor megparancsolta, hogy a negyven hajthatatlan, „engedetlen” katonát meztelenül tegyék ki az egyik befagyott tavon a viharba és a hidegre. Egy fürdőházban ugyanakkor (amelynek a romjai fennmaradtak) meleg fürdőt készíttetett azoknak, akik nem maradnak állhatatosak. Az elítéltek nem várták meg, hogy megfosszák őket ruháiktól, hanem maguk vetkőztek le, s egy szíwel-lélekkel imádkoztak Istenhez:

         – Urunk, negyvenen kezdtük el a harcot; ne engedd, hogy negyvennél kevesebben kapjuk meg a győzelmi koszorút!

         Egyikük végül mégsem bírta elviselni a lassú fagyhalál kínjait, és befutott a csábító fürdőházba, ahol azonnal holtan esett össze, mert sem a szíve, sem megfagyott tagjai nem tudták már elviselni a hirtelen váltást. A vértanúk negyvenes száma pedig ismét betelt, mert a kivégzést felügyelő katonák közül az egyik a helyére állt a megfutamodónak. Az a katona ugyanis látomásban látta, amint égi sereg készülődött az égben, hogy a hős harcosok között kiossza a győzelmi koszorúkat, hasonlóan ahhoz, amint a római hadseregben szokásos volt. A látomás hatására az őr szíve megnyílt Isten kegyelme előtt, ledobta ruháit, és „keresztény vagyok” kiáltással a katonák közé futott a jégre, a gyengének mutatkozott katona helyére.

         Hajnalhasadtakor a kegyetlen bíró megparancsolta, hogy a még élők karjait és lábszárait törjék össze, majd a testüket égessék el. A szent vértanúk hamuját a helytartó parancsára egy folyóba szórták. A keresztényeknek azonban sikerült a szentek egyes maradványait elrejteniük. Isten e szent harcosai haláluk előtt írni tudó társaikkal

följegyeztették közös végakaratukat szent emlékezetül szülőföldjük közösségei, hátramaradt hozzátartozóik és az egész Egyház számára:

         „Krisztus foglyai: üdvözletüket küldik a szent püspököknek, papoknak, diákonusoknak és hitvallóknak, s a városban és az országban lévő egyház valamennyi tagjának.

         Ha Isten kegyelméből és minden hívő közös imájának köszönhetően a ránk váró harcot kiálljuk, és elnyerjük a győzelmi díjat…, akkor ismerjétek meg végakaratunkat!

         Bár különféle vidékekről származunk, egy és ugyanazt a nyugvóhelyet kívánjuk magunknak. Mivel mindnyájan ugyanazt a harcot vívtuk meg, együttesen akarjuk megtalálni nyugvóhelyünket a föld kijelölt sarkában.

         Kérjük, hogy ügyeljetek testvéri közösségünk döntésére… Éljetek tiszta, Istennek átadott életet! Mindenekelőtt pedig gyakoroljátok a szeretetet! Egyedül ez vezesse tetteiteket. Testvérünkben, akit látunk, a láthatatlan Istent tiszteljük. Éppúgy érvényes ez azokra a testvérekre, akik ugyanattól az anyától származnak, mint mindazokra, akik szeretik Krisztust. Urunk és Üdvözítőnk is azt mondotta, hogy nem csupán a vérrokonok, hanem mindazok is valóban testvéreink, akik feddhetetlen életükkel meg akarnak felelni hitbeli meggyőződésüknek, és így közös mennyei Atyánk akaratát teljesítik.

         Köszöntünk mindnyájatokat mi, negyven egymáshoz láncolt testvér:

Isten Lelkével telve teljes szívünkből imádkozunk, hogy együttesen elérjük Isten örök javait és királyságát, most és mindörökké. Ámen.”