Sándor Imre vértanú, aki nem engedett a kommunista hatalom nyomásának – Szentek élete

Sándor Imre – püspöki helynök, vértanú

*Csíkverebes, 1893. aug. 23. + Râmnicu Sărat,1956. febr. 29 

Sándor Imre pappá szentelésének 40. évében, 1956. február 29-én a Râmnicu-Sărat-i börtönben kegyetlen körülmények között megfagyott. Főbűne, hogy egyházának hűséges szolgája volt. Papi magatartását a komolyság, a politikamentesség, a megfontoltság, egyháza és népe iránti elkötelezettség jellemezte.

Neve már-már csak néhány erdélyi pap és csíkverebesi rokon fülében hangzik sokatmondóan, pedig 40 éves papi szolgálata kitörölhetetlen nyomokat hagyott a Gyulafehérvári Egyházmegye életében. Ma Márton Áron püspök nimbusza árnyékában elhalványulóban van az emléke, pedig a két papi méltóságot egyazon elhívatottság és elkötelezettség kapcsolta egybe. Barátságuk és szorosabb együttműködésük Kolozsváron kezdődött 1932-től, amikor Márton Áron egyetemi lelkészi megbízást kapott. Ekkor Sándor Imre már Kolozsváron tartózkodott, az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség ügyvezető igazgatójaként szervezte Erdély-szerte az iskolán kívüli népművelést. Sándor Imre személyiségéről elmondható, hogy élete folyamán mindvégig tudatosan célratörő papi egyéniség volt. Csíki otthonából, szüleitől vallásos buzgóságot és imádságos lelkületet sajátított el, amit csak továbbfejlesztett a csíksomlyói Szűzanya lábánál a somlyói és csíkszeredai főgimnáziumokban eltöltött nyolc év alatt.

Érettségi után teológiai tanulmányait Gyulafehérváron, majd Budapesten a Pázmány Péter Egyetem hittudományi karán végezte. 1916-ban szentelte pappá Majláth Gusztáv Károly megyéspüspök. Segédlelkészi minőségben egy évet lelkipásztorkodott Gyergyóremetén, ezt követően egy évig a gyulafehérvári püspöki központban előkészült a hittanári vizsgára, melyet 1918-ban tett le.

Első tanári állomáshelye Brassó volt, ahol nemcsak a dinamikusan fejlődő nagyváros lakóságának szociális helyzetével szembesült, hanem kapcsolatba került Erdély katolikus sajtóapostolával Veress Ernővel, az Erdélyi Tudósító szerkesztőjével. Ekkor kötelezte el magát a sajtóapostolkodás mellett is. Két éves brassói tanári munkája mellett Veress Ernő legfőbb támasza volt a Tudósító szerkesztésében.

Amikor főpásztorától Csíkszeredába nyert kinevezést, munkatársai jegyzőkönyvi köszönetet mondtak neki az Erdélyi Tudósító körül kifejtett buzgóságáért. Sándor Imre a Csíkszeredai Római Katolikus Főgimnáziumban 10 évet tanított és töltötte be a Fiúnevelő Intézet aligazgatói szerepét. Tanári munkáját Csíkban közvetlenül Trianon után letargikus körülmények között kezdte meg.

Itt került közelebb népéhez, a székelység körében a szegénység okozta iskoláztatás gondjaival szembesült. Ráérzett a konkrét szükségletekre, különös tekintettel a népművelésre. Az ifjúság lelki elsekélyesedését szerette volna megakadályozni.

A főgimnáziumban azonnal megszervezte a Mária Kongregációt és felállította a kongregáció könyvtárát. A székely ifjúságot szigorú lelkiismeretességgel és nagy szeretettel nevelte. A fiatalok lelki szükségletének kielégítésére egy tanúságos imakönyvet állított össze, „Erdélyi katolikus ifjúsági imakönyv” címen.

Csíkszerdai hittanárként kapcsolatba került a szociális testvérekkel, akikben komoly munkaerőt látott a népművelés és a szociális gondok megoldásában. 1923-tól 1951-ig, azaz letartóztatásáig, lelki vezetőjük is volt. Az egyházmegyei hatóság úgy ítélte meg, hogy 12 évi oktatói és nevelői munkája után egy évre külföldi tanulmányútra bocsájtja nem mellékes szándékkal.

1930-ban püspöke az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség ügyvezető igazgatójának nevezte ki. Kolozsvár központtal négy éven keresztül elkötelezetten szolgálta a katolikus köztevékenység művét. Nagyszerű érzékkel újjászervezte a központi adminisztrációt, mondhatnánk lelket lehelt bele. Nagy utánajárással sikerült a tagozatok jogi személyiségét és működési szabályzatait jóvá hagyatni az állami szerveknél. Felgyorsította a nagygyűlések menetét. Ezeken a népszövetségi nagygyűléseken Sándor Imre igazgató a fiatal Márton Áront központi előadásokra kérte fel.

Ő népszerűsítette az erdélyi emberek körében a jövendőbeli püspököt. Népművelési együttmunkálkodásuk igen szoros kapcsolatot és barátságot szőtt kettőjük között. Sándor Imre négyéves népszövetségi tevékenysége csak bevezetőnek tekinthető a későbbi, még aktívabb iskolán kívüli népnevelés munkájához viszonyítva.

De nem feledkezett meg a sajtó szerepéről sem. Mint jelentős egyházi tekintély, közreműködésével sokat nyomott a latba az erdélyi katolikus pedagógiai sajtó koronájaként számontartott Erdélyi Iskola elindításában. Dr. György Lajos egyetemi tanár és Márton Áron egyetemi lelkész, s majd Veress Ernő szerkesztők munkája elévülhetetlen a jeles erdélyi neveléstudományi és népnevelő folyóirat megjelenésében, de igazságtalanok lennénk, ha a sor elejéről kihagynánk Sándor Imre nevét.

Sándor Imrének 1934-ben megadatott a lehetőség, hogy XI. Pius pápa által szorgalmazott Actio Catholica szellemében plébániai szinten gyakorlatba is ültesse, amit elméletileg hangoztatott. 1934. április 8-tól 1939. augusztus 6-áig Erdély egyik legnépesebb plébániájára, Székelyudvarhelyre kapott plébánosi és főesperesi kinevezést. Itt minden kínálkozó alkalmat megragadott, hogy a hitéletet fellendítse. A liturgia és paraliturgia mintaszerű és lelkiismeretes végzése mellett a hitbuzgalmi egyesületeknek alapszabályszerű irányt szabott és tevékenységüket fokozta. De a szépen megindult munkát a gyülekezés állami szigorú korlátozása gáncsolta. Sándor Imre nem tört le a külső hatalom erőszakos beavatkozása miatt, az adott körülmények között ezért a népszövetségi eszmét erősítette tovább annak tagjaiban.

Öt éves udvarhelyi munkájának a frissen püspökké szentelt Márton Áron azzal vetett véget, hogy általános püspöki helynökének nevezte ki, aki a szolgálat szellemében vonult be a gyulafehérvári püspöki központba. Áron püspök bizalmasaként és jobbkezeként kapcsolódott bele az egyházmegye kormányzásába. Úgy is fogalmazhatnánk, belegyakorolta magát a kormányzásba. Egyelőre másodhegedűsként végezte a mindennapos felelős munkát, mindent a püspök nevében, püspöke bizalmát élvezve. Az 1940. augusztus 30-án meghozott II. Bécsi döntés következtében a kettészakadt gyulafehérvári egyházmegye területének Magyarországnak jutott részébe, Márton Áron Kolozsvár székhellyel püspöki általános helytartóságot állított fel, helytartónak legbizalmasabb emberét Sándor Imrét nevezte ki. A püspöki általános helytartó szeptember 7-én búcsúzott el megyéspüspökétől azzal a kéréssel, hogy „az egyházmegye egységének helyreállításával méltóztassék rólam úgy gondoskodni, hogy Gyulafehérvárra visszatérnem ne kelljen.” Ez a megjegyzés elsősorban a történészek számára igen fontos. Bizonyítja, hogy a reálisan gondolkodó erdélyi emberek mennyire kérész életűnek ítélték meg a II. Bécsi döntéssel előállt új helyzetet. Nem véletlen, hogy Márton Áron püspök is Gyulafehérváron maradt.

Sándor Imre helytartónak a változtatásokkal telített és felgyorsult világban, a 22 éves nemzeti elnyomás alól felszabadult emberek túlzott lelkesedését kellett mederbe tartania. Bölcs meglátásaival és döntéseivel megtalálta a módját, hogy egyensúlyozza a túlzásokra is hajlamos tenni akarók elhajlását és lelket öntsön a lankadó papságba, és csüggedő emberekbe. Az új helyzetben az elmúlt két évtized küzdelmeinek tudatában mérte fel a kínálkozó lehetőségeket és a rendelkezésére álló erőket.

Mindezek birtokában cselekedett okosan és megfontoltan. A nagy változások következtében előállt elintézendő ügyek garmada: a hitvallásos iskolarendszer átszervezése, aktív papság lelkipásztori ügye, nyugdíjas papok és tanítók ügye, rítus változtatás, vegyesházasság, a dél-erdélyi exodus miatt a szorványpasztoráció megszervezése, egyesületek és társulatok ügye alaposan próbára tették őt és munkatársait. Sándor Imre püspöki helytartó rendszeres kapcsolatot épített ki a budapesti állami szervekkel és a magyarországi hitvallásos mozgalmak központi vezetőségével.

Tudatában volt annak, hogy a különféle rendezvényeken való megjelenéseivel, előadásaival és írásaival a reábízott erdélyi romai katolikus hívő népét képviseli. A kolozsvári püspöki általános helytartóság 1945. május 19-én szűnt meg.

Márton Áronhoz fordulva, Sándor Imre lemondott az általános helynöki és kanonoki címeiről. Szeretett volna egészen visszavonulni egy kisebb plébániára, ahol nincs annyira az állami hatóságok szeme előtt. Kérését Áron püspök nem teljesíti, meghagyja a kanonoki és egyelőre az általános helytartói megbízásában. A püspöknek a Székeskáptalanban bizalmi emberekre volt szüksége, mert keserű tapasztalatai voltak e központi egyházi szervével.

Sándor Imre 1945-ben tért vissza az ősi püspöki központba és kapcsolódott bele az egyházmegye központi kormányzásába. A feszültséggel terhes káptalanban, nagyprépost nélkül is egy ideig békítően és tárgyilagosan képviselte a megoldásra váró ügyeket.

Az ügy érdekében a püspök 1947-ben kérésére felmentette Sándor Imrét a püspöki általános helytartósági munka alól és kinevezte székesegyházi nagyprépostnak. Az 1948-as év a kommunizmus teljes berendezkedését hozta Romániában, vallásellenessége az új alkotmányban, törvényekben és rendelkezésekben a konkordátum felmondásában konkretizálódott. Márton Áron püspök előre számolt azzal, hogy letartóztatják, ezért a szentszék nominatio substitutorum rendelkezése alapján a törvényes kormányzat biztosítása érdekében intézkedett, kijelölte az egyházi joghatósággal rendelkező ordináriusok személyét. Boga Alajos után Sándor Imre a második helyre került.

Márton Áron és Boga Alajos letartóztatása után Sándor Imrének ismét át kellett vennie a Gyulafehérvári Egyházmegye kormányzását, de most a dél-erdélyi részekkel együtt, és a legkritikusabb időszakban. Nagy szálka volt ő az állami hatóságok szemében.

Egyházhűsége, püspöki általános helytartói időszakában szerkesztett körlevelei, megnyilatkozásai, beszédei hajthatatlan magatartásáról árulkodtak. Kizárt mindenféle kompromisszumra való lépést a kommunistákkal. 1951. március 10-én tartóztatták le, és 1956. február 29-én halt meg. Vértanúként jogosan tiszteljük.