57. nap: Halld, Izrael – Biblia egy év alatt podcast

Korszak: Pusztai vándorlás

Ima

Mennyei Atyánk, te jó vagy és oltalmazol minket, törődsz velünk, angyalaid tenyerén hordozol, és vigyázol ránk, nehogy kőbe üssük lábunkat. Urunk, mi nem kérhetünk számon téged, hiszen minden nap olyan próbák előtt állunk, amelyek felfedik a megbízhatatlan szívünket. Szívünk ingatag és könnyen felejt. Segíts, Urunk, hogy soha ne feledjük el, mit tettél értünk! Ne engedd, hogy elfelejtsük, ki vagy te! Ne engedd, hogy elfelejtsük, amit a saját szívünkről megmutattál nekünk. Ne engedd, hogy elfelejtsünk téged! Ezt kérjük Jézus Krisztus hatalmas nevében. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Elmélkedés

Az első, amiről ma beszélnünk kell, a Számok könyvében a nazírok fogadalma. Lehet, hogy ismerősen hangzik ez a fogalom, hiszen a Bibliában van néhány ember, akik Isten nazírjaiként éltek. Általában ez egy időleges fogadalom volt, de nekem hirtelen legalább két ember jut eszembe, akik a fogadalmat életre szólóan tették. Az egyik Sámson volt, aki nem élt tökéletesen a fogadalom szerint, de hát a szülei választották neki ezt az életformát. Néha mások választják a nazír életformára az embert és nem ő választ, de tény, hogy Sámson már anyja méhétől az Úrnak volt szentelve. Az Úr angyala, aki megjelent az édesanyjának, ő mondta, hogy a születendő gyermek Istené lesz, és ezért nem nyírhatja a haját, és nem nyúlhat szeszesitalhoz. De Sámson kudarcot vallott. Ezt a történetet majd a Bírák könyvében olvassuk.

A másik Keresztelő János volt. Ő szigorúan és sikeresen tartotta magát a fogadalomhoz. Nem vágta a haját és semmi részegítőt nem ivott, inkább sáskát és vadmézet evett. Ők ketten kivételek voltak, mert rendszerint ez egy bizonyos időtartam volt, amit az ember Istennek szentelt. Korábban már szó esett a Leviták és a Számok könyvében az Úrnak szentelt helyekről és eszközökről. Például a templom felszerelési tárgyai vagy Sion hegye, ahová később a templom épült, az is az Úrnak volt szentelve. Emlékszünk Jákobra, aki álmában az Úr angyalait látta létrán leereszkedni az égből; Istennek szentelte azt a helyet, oltárt épített ott. A nazír fogadalommal az ember Istennek szentel időt, annak mintájára, mintha valaki egy időre elvonul a világtól (ahogyan manapság mi lelkigyakorlatra megyünk és ott nem iszunk szeszesitalt). A fogadalom idejének végén, amit a nazír az Úrnak szentelt iránta való szeretetből, nemcsak az előírt áldozatokat ajánlja fel, hanem a megnőtt haját is leborotválta akkor, mintegy jeléül ennek az időnek. Egy idő alatt megnő a haj, s ennek hosszúsága bizonyos módon az eltelt időt jelzi. A levágott hajat az oltár parazsára helyezték az áldozat részeként. Képzeljük magunk elé a képet: égett haj – nem valami jó illatú, de abban az értelemben különleges, hogy most átadom Istennek az időt, amit felajánlottam neki, és most átadom az azóta nőtt és most levágott hajam képében. Én ezt nagyon kifejezőnek találom.

A következő téma a Számok könyvéből a papi áldás, az ároni áldás. Hatalmas és erőteljes áldás ez. Ezt gyakran szoktuk énekelni is egymásnak, és ez egy nagyszerű imádság, amellyel a szülők megáldhatják gyermekeiket. Bátorítanám az édesapákat, hogy mondják ezt az imát, mert Áron, Lévi papi törzsének fejeként atya is. A papság fogalma mindig kapcsolódott az atyaság fogalmához, tehát az ároni áldás atyai áldás is.

A Második Törvénykönyvben elértünk a „Shema” hitvalláshoz, ami a „hall” ige héber megfelelője. „Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet szíved, lelked mélyéből, minden erőddel!” (MTörv 6,4-5.) Ez a legnagyobb parancs. Ha valami egyesítette Izrael népét, akkor az a tízparancsolat, annak minden parancsa, de elsődlegesen ez, mert ez mindent összefoglal. Héberül hallva tudjuk: ez nem annyit jelent, hogy „figyu, srácok”, hanem azt, hogy halld meg és engedelmeskedj! Amint befogadod, gyakorold is! Itt van Izrael népe, akik megkapják Mózestől a tízparancsolatot, amit még más törvények is követni fognak, de ez a szíve minden törvénynek. „Halld Izrael, az Úr, a mi Istenünk egyetlen!” Miért mondja ezt? Mert, tudja, hogy a sokistenhitű Egyiptomból jönnek és Kánaánba mennek, ahol szintén sok istent imádnak. Ez ellen védekezni kell.

Hogyan őrködünk a hitünk tisztasága felett? Nem csak úgy, hogy dogmatikailag tartom magam a hitemhez. Nem csak annyiból áll, hogy elmondom: ezt hiszem és kész. Hanem amikor kimondom, arra emlékezem, hogy az Úr, ez az egyetlen Isten az, aki kihozott a rabszolgaság földjéről. Ezt fogják majd a fiaitok kérdezni: Mik ezek a rendelkezések, miért vannak ezek a parancsok? És neked emlékeztetned kell a gyermekeidet, hogy ki az Úr Isten és mit tett érted! Ezért engedelmeskedünk a parancsoknak. Mindannyiunk számára fontos, hogy megértsük, hogy mindezek a szabályok kapcsolatból fakadnak. Minden egyes egyházi szabály, minden egyes szabály a Szentírásban személyek közötti kapcsolatból származik. Kapcsolat nélkül is jók, bölcsek a parancsok, amik szerint jó élni, de a kapcsolat nélkül a parancsok kiüresedhetnek, holtak lehetnek. Bölcsek lehetnek, de számunkra elveszthetik értelmüket. A parancs oka a kapcsolat.

Ezért emlékezteti Mózes a népet: vegyétek e szavakat és kössétek a homlokotokra, vegyétek és kössétek a karotokra, írjátok ajtófélfáitokra! Szinte bármelyik zsidó otthonban megtalálható a mezuza, ami egy fémből készült kis dobozka, s amelyben az Úr ezen szavai vannak egy kis papírdarabra írva az ajtófélfához erősítve. Ezt a zsidók jöttükben és távoztukban megérintik, mintegy emlékeztetőül, hogy sose felejtsék el, mit tett értük az Úr. Homlokukra és karjukra az Írások szerint imaszíjakat kötnek, amelyek bőrből készülnek és kis bőr dobozkák vannak hozzájuk erősítve. Ezekkel kapcsolatban mondja Jézus, hogy a farizeusok megvastagítják imaszíjaikat és meghosszabbítják ruhabojtjaikat. Az ortodox zsidó férfiak mind a mai napig használják az imaszíjakat, amikor imádkoznak, ezzel teljesítve a Második Törvénykönyv 6. és 11. fejezetében előírt rendelkezéseket.

Ehhez hasonló dolgokat mi, római katolikusok is teszünk. Minden szentmisén az evangélium felolvasása előtt, amikor a pap, püspök vagy diakónus kijelenti például, hogy „Evangélium Szent Máté könyvéből”, s a hívek azt válaszolják, hogy „Dicsőség neked, Istenünk”, akkor a felolvasó a kereszt jelét rajzolja a szövegre majd a hívekkel együtt a homlokára, ajkára és a szívére annak jeleként, hogy „az Úr igéje legyen elmémben, ajkaimon és a szívemben”. Ezzel lelki értelemben fejezzük ki azt, hogy Isten szavát mindig a szemünk előtt tartjuk. De érthetjük a kereszteket, amelyeket magunkra rajzolunk, felszólításként: Értsd meg, add tovább és a szívedre helyezve élj szerinte!

Ez egy fantasztikusan nagy ajándék, ugye? Hiszen a Bibliát a fülünkben hordozzuk, és nem feledkezünk meg arról, amit az Úr, a mi Istenünk tett nemcsak a zsidó néppel, nemcsak az Újszövetségben a világ népeiért, hanem velünk is — azáltal, hogy olvassuk és hallgatjuk az Ő szavát, ahogyan most is.

Ebben a bibliaolvasó évben engedelmeskedünk a Második Törvénykönyv 6. fejezetében adott parancsnak: emlékezni, és soha-soha el nem felejteni mindazt, amit az Úr, a mi Istenünk tett velünk. „Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr, és szeresd Őt teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből!”

Testvéreim, büszke vagyok rátok. Eljutottatok az 57. naphoz, és rendületlenül haladunk előre. Imádkozzunk egymásért — kérlek, tudjátok, hogy én is imádkozom értetek. Nagyon-nagyon jól csináljátok. Haladunk, és Isten sokakat megáld közületek. Amit visszajeleztek, az az, hogy még akkor is, ha kimarad néhány nap, egy hétvége, vagy akár egy egész hét, újra visszaültök a nyeregbe. Újra elindultok, újra folytatjátok, és ez a legfontosabb.

Nem kell utolérni bennünket ott, ahol éppen tartunk. Elég a saját tempótokban haladni, és soha, de soha nem megállni, mert ez a parancs: hallgatni az Urat: „Halld, Izrael!” És ide nyugodtan helyettesítsd be a saját nevedet. Halld, …! Ez annyira szép!