Boldog Emmerich Anna Katalin: A stigmák csendjében az üdvtörténet nyomában – Szentek élete

Boldog Emmerich Katalin Anna – misztikus

* Flamsche, Vesztfália, 1774. szeptember 8. + Dülmen, 1824. február 9.

         Emmerick Anna Katalin 1774. szeptember 8-án Vesztfáliában, Flamchen falucskában született. A család Katolikus, apja földbirtok nélküli szegény földműves. Lakóházuk nincs, egy fedél alatt élnek a jószágokkal, se konyha, se hálószoba, csak hálófülkék: kémény sincs, a tűz a bejárat közelében égett.

         Anna Katalin születésétől megkapta a látnoki képességet. Különleges módon látta a világot, a növények és állatok lényegét és természetét, de mindenekelőtt az Ó- és Újszövetség személyeit és eseményeit. Apja gyakran a térdére ültette, és becézve kérte: ,,Mesélj nekem valamit!” – ő pedig bibliai történeteket mesélt. De ezeket nem könyvből tanulta, hiszen mindössze négy hónapig járt iskolába, és csak írni-olvasni tanlt meg. Amikor a húsvéti időben Jézus feltámadásáról volt szó, látomásai alapján hihetetlen szemléletesen beszélt róla. Csodálkozott rajta, hogy a többi gyermek kineveti, a tanítója pedig megdorgálta érte – ekkor jött rá, hogy nem mindenki látja, amit ő, sőt csak ő látja azt, amiről beszél. Amikor ezt felfedezte, abbahagyta elbeszéléseit, hallgatásba burkolózott.

         Látnoki ajándékával állandóan két világban élt: varrónőként dolgozott és példásan jó jámbor katolikus életet élt. Mindeközben látomásainak világában látta a teljes üdvtörténetet a teremtéstől a világ végéig.

         Érthető, hogy szívének egyetlen kívánsága volt, hogy kolostorba léphessen. Apja azonban konokul ellenezte, nemcsak azért, mert nem volt pénzük a szükséges hozományra, hanem elvileg is. Azt mondta Katalinnak: ,,Inkább a temetőben akarlak látni, mint kolostorban!”

         Végül hosszú évek fájdalmas várakozása és vágyódása után, 1802-ben sikerült belépnie Dülmenben a Szent Ágnes-kolostorba, ahol kilenc fogadalmas apáca élt.

         Anna Katalin ekkor 28 éves. Boldog, hogy állandóan a tabernákulum közelében, Jésus közelében lehet, és állandóan imádkozhat.

Észre sem vette, hogy jámborsága miatt idegenként kezelik. Semmi hozományt nem tudott a kolostorba hozni, ezért a legalantasabb munkákat végeztették vele, amit örömmel teljesített. Közben egyre inkább mutatkoztak kegyelmi ajándékai: távolból hallotta nővértársai sustorgásait, látta a gondolataikat. Megkapta a stigmákat, amelyeket mindaddig titokban tartott, amíg egy nővértársa föl nem fedezte és közhírré nem tette.

         Szóbeszéd tárgya lett Dülmenben, az volt róla a közvélekedés, hogy a sebeket maga okozta magának, vagy a kolostor lelkésze, egy franciaországból menekült pap, Lamber abbé ejtette rajta.

         1811. december 3-án a kolostor a Napóleon-féle szekularizáció következményeként felosztottak. A nővéreket szétszórták, Anna Katalin azonban súlyos beteg, ezért még hónapokig megtűrték a kolostor épületében. Végül azonban távoznia kellett.

1821-ben újabb költözés egy kis polári ház emeletére, a Neustrasse sarkán. Többször felkínáltak neki kényelmes lakást Münster mellett, de nem fogadta el.

         Anna Katalinban van egy szemtanúnk, aki az Üdvözítő földi életének három utolsó évéről részletes beszámolót ad. Elbeszélései messze meghaladják az evangéliumba foglaltakat: olyan részletekkel és adatokkal egészítik ki, amelyek régészetileg mind ellenőrizhetők. Ugyanakkor e látomásokban hiteles tanítást is kapunk, mert Anna Katalint állandóan kíséri az Őrangyala és magyarázza neki a látottakat. Erről dr. Franz Wilhelm Wesner orvos tanúskodik.

         Dr. Wesner tisztiorvosként hivatalos ügyben jött Dülmenbe. A vendéglőben hallott a stigamtizált apácáról. Elhatározta, hogy meglátogatja és leleplezi a csalást. Első látogatásakor Anna Katalin egy szóra sem méltatta, mert tudta róla, hogy szabadkőműves. Második látogatásakor mondta neki, hogy ,,Üljön le!” – és elmondta a doktor egész addigi életét, megemlítve két dolgot, amiről a doktoron kívül csak Isten tudott! Anna Katalin ugyanis belelátott a szívekbe.

         Dr. Wesener mélyen megrendült. Ennek hatására a szabadgondolkodóból buzgó katolikus és Anna Katalin háziorvosa lett. Szinte naponta látogatta, és erről 1813. március 23-tól 1819. november 3-ig naplószerűen beszámolt.

         Dr. Wesener naponkénti látogatásai során megfigyelt néhány különlegességet. Az általános emberi életjelenségek mellett három különleges állapotot látott, amelyek szorosan összefüggtek Anna Katalin lelki élményeivel.

         Az első állapot „tetanusz” –nak nevezte, mert ekkor a test olyan merev volt, mint egy szobor. Lehetetlen volt végtagjait mozgatni, kommunikálni sem lehetett vele. Rázással sem lehetett magához téríteni. Csak gyóntatója, Limberg atya parancsára tért magához azonnal, akkor is, ha latinul szólt hozzá, sőt elég volt az atya gondolati parancsa is. Ebben az állapotban allegóriákat látott, erkölcsi és vallási törvényeket bemutató látomásokat, Isten emberekkel és emberek egymáshoz való kapcsolatának képeit.

         A második állapot ennek ellenére: a test pihekönnyűnek tűnik, a végtagok petyhüdtek, hajlíthatók, arckifejezése derűs. Külső behatásokkal szemben most is teljesen érzéketlen.

         A harmadik állapot az alváshoz hasonló. Rendszerint csak éjszaka áll be és néha folytatódik nappal. Ebben az állapotban társalogni lehet vele. Ha az élményeiről beszél, azt a benyomást kelti, hogy ebben az állapotban elhagyja a testét, és lelke a Szentföld különböző helyein jár.

         Dr. Wesener ezt írja: „Néha az eseményben szereplő személlyel együtt van jelen a helyszínen, együtt jár és cselekszik vele, de nem mindig ugyanott áll. Miután a lelke visszatér a testébe, mindenről részletesen be tud számolni.

         1820. július 27-én kezdődött Anna Katalin számára, teljesen váratlanul, Jézus hároméves tanító vándolásai látomásainak nagy ciklusa. Lélekben szemtanúként kíséri az Urat három éven át napról-napra, óráról-órára, helyszínről-helyszínre.

         Jézus halálának napját március 30-ként jelöli, nem nagypéntekként. Egyébként Jézus születése napjaként november 25-ét mondja.

         Akinek ezt az értékes anyagot köszönhetjük, Clemens Brentano. Ő váltotta a korábbi tudósítóit, dr. Wesenert, aki a maga rövid történetében ezt írja: „Én itt befejeztem, hogy elébe ne vágjak a jobb tudósítónak.”

         Clemens Brentano már Berlinben hallott a dülmeni stigmatizalt apácáról. Testvére, az orvostanhallgató Krisztián már volt látogatóban Katalinnál. Azért érdeklődött misztikus jelenségei iránt, mert a magnetizmus kérdésével foglalkozott. Anna Katalin ugyanis képes volt arra, hogy fölismerje például azt, hogy a közelében lévő víz meg van-e szentelve. Azt is észlelte, hogy valaki fölszentelt pap-e, vagy csak reverendába bújt civil. Ha ereklyét adtak a kezébe, látta a szentet és el tudta mondani az életét.

         Egyszer kísérletképpen kezébe adtak egy diónyi nagyságú, megkövesedett csontot és egy fogcsontszilánkot, amelyet állati maradványként egy gödör ásásakor találtak. Azonnal megjelent előtte egy nagy állat képe, melyeknek selymes szőre, farka és ormány volt.

Így írta le a mamutot, amelyről addig senki sem tudott. Az első mamutot ugyanis csak egy évtizeddel később – a szibériai jégben konzerváltan – találták meg. Ez a tény egyszer s mindenkorra cáfolja azt az állítást, hogy Brentano telepátiával ültette át Anna Katalinba a saját gondolatait.

         Clemens Brentano 1818. szeptember 24-én a menetrendszerű postakocsival érkezett Dülmenbe. Dr. Wesener barátként fogadta, és elvezette Ana Katalin szobájába, ahol két olyan világ találkozott, amelyeknél különbözőbbet el sem lehetett képzelni. Ott feküdt egy szegény parasztlány, a kolostorból elűzött apáca, aki csak négy hónapig járt iskolába, a könyvek iránt nem érdeklődött, kis szókincse volt, és csak vesztfáliai tájszólással tudta kifejezni magát. És belép egy világfi, egy előkelő, gazdag úr, aki egyetemet végzett és a korai romantika híres költője volt. Egy olyan személyiség, aki a berlini társaságok központi alakjaként nyelveket beszélő tudós, akinek műveltségéről nagy könyvtára tanúskodik. Isten rendelte őket egymáshoz!

         Köszöntésül Anna Katalin ezzel fogadta: „Hát megjött!” – és így folytatta:

,,Ismerem Önt, mielőtt hozzám jött”

         Bertano „zarándok”-ként csak látogatóba jött Dülmenbe, de itt kell maradnia és „Írnok”-ként át kell vennie egy új feladatot. Tudta, hogy Isten arra méltatta és hívta meg, hogy Anna Katalin minden kinyilatkozatását feljegyezze.

Amikor Bertano meglátogatta Anna Katalint, ő tudta, hogy kétszer házasodott, egyszer megözvegyült, második feleségétől elvált. Tudta, hogy Berlinben összetűzése volt egy 18 éves protestáns lelkészlánnyal. Luise Hensellel. Tudta, hogy összeütközésbe került az Egyházzal, és most összetört szívének békét keres. Azt is tudta, hogy általános gyónást végzett, és mélyen hívő katolikus lett. Emlékezett rá, hogy látomásában mondták neki, hogy ez a Zarándok kapja Írnokként a feladatot, hogy az ő látomásait följegyezze, és így később ki lehessen adni.

         Brentano a feladatot elvállalta, és elfogadta egy vidéki kisváros szűkös szellemi környezetét. Minden reggel jött Anna Katalin kis szobájába, és egy papírlapra jegyzetelte mindazt, amit Anna Katalin éjszaka utazásai során átélt. Hazament közeli lakásába, és kidolgozta a lejegyzett anyagot. Délután vagy este újra jött, és felolvasta Katalinnak írását. Ahol kellett, Katalin kiigazította, kiegészítette. Ez volt a rendes munkarend. De nem mindig lehetett megtartani, mert sok zavaró tényező jelentkezett:

         Az első az volt, hogy Anna Katalin csak akkor közölhetett valamit, ha gyóntatója, Limberg atya engedélyezte. A dologban ő egyáltalán nem volt érdekelt, mert a magánkinyilatkoztatások iránt nem volt érzéke, ezért nem is tudta értékelni.

         Azután jöttek a látogatók, akik rabolták a drága időt, és az elbeszélést gyakran úgy megszakították, hogy értékes dolgok elvesztek.

         Ott volt „Dürke”, Anna Katalin nővére, aki irigykedett rá és állandóan bosszantotta.

         És ott volt Anna Katalin a maga szenvedésével és fájdalmaival. Gyakran képtelen volt éjszakai útjairól összefüggően beszámolni. Számára nehézség volt, hogy amit a szentföldi helyszíneken látott és hallott, Dülmenben kellett érthetően elmondania.

         Ezért csodaszámba megy, hogy ilyen körülmények között annyi mindent papírra tudott vetni. Brentano ugyanis a közel hat év alatt, amit Dülmenben töltött, 24.000 írott oldalt hagyott hátra.

         Anna Katalin halála, 1824. február 9. után Brentano végleg elhagyta Dülment és kéziratokkal megrakodva Koblenzen át Regensburgba, majd Münchenbe költözött, hogy át tudja tekinteni a mérhetetlen anyagot.

         Arthur Hoffman évekig kereste az eredeti kéziratot, hogy forrás-kritikai kutatásokat végezhessen.

         Mindaz, amit Brentano Anna Katalin halála után Dülmenből magával hozott, nyomtatásban megjelent.

         Elsőnek a Das bittere Leiden unseres Herrn Jesu Christi kötetet sikerült összeállítania, amelyet 1830-ban névtelenül jelentett meg. Népszerű könyv lett, sok kiadást ért meg. Több fordításban is megjelent, és sokak lelki épülésére szolgált. Magyarul A mi urunk Jézus Krisztus kínszenvedése az Isten szolgálójának, Emmerich Anna-Katalinnak látomásai szerint.

         Másodikként Brentano a Marienleben köteten dolgozott, azonban ennek megjelenését nem érte meg. A testvére, Krisztián, és később a felesége 1852-ben jelentette meg. Magyarul: Szűz Mária élete.          Ha pedig valaki Emmerick Anna Katalin misztikáját, látomásait, ereklyefelismerését, próféciáit, lélekbelátását elutasítja, misztikus élményeit és stigmáit biológiailag magyarázza, egy dolgot nem tagadhat: Anna Katalin teljes alázatban élt példaadó Krisztus-követő életet. Önmaga számára semmit nem keresett: sem dicsőséget, sem elismerést, még csak pénzt sem. Kizárólag másokért élt, másokért szenvedett, másokért imádkozott és dolgozott.