A gyerekeknek időt kell tölteniük a nagyszüleikkel… az emberiség érdekében

A cikk szerzője, Calah Alexander Floridában él, az írásában emlegetett nagyszülők pedig Texasban. Nálunk, Európában egyazon országon belül nemigen fordulnak elő ilyen távolságok, de külföldön dolgozó családok esetében talán nem is olyan ritka, hogy a nagyszülőket több ezer kilométer választja el az unokáiktól… (A szerk.)

Egy perccel se várjon tovább, tervezzen be egy látogatást, kérje meg a gyerekeit, hogy írjanak egy levelet, vagy szervezzen meg egy videóhívást.

Amikor én gyerek voltam, sok időt töltöttem a nagyszüleimmel. Szerencsém volt, hogy egész gyerekkoromban mindkét nagyszülőpár közelében lakhattam, és gyakran töltöttük náluk az éjszakát.

Emlékszem, milyen csend uralkodott apám szülei házában. Szinte varázslatos csönd volt, amelyet csak a nagyapa órájának ketyegése tört meg. Nagyanya és nagyapa keveset beszéltek, ami néha nehéz volt egy olyan locsifecsi gyereknek, mint én voltam. De a nyugalmuk mély és tartós hatással volt rám, mint ahogyan az is, hogy megmutatták, hogyan kell csinálni a dolgokat, ahelyett, hogy elmondták volna.

Nagyanya megtanított tejkaramellát készíteni anélkül, hogy elmagyarázta volna. Csak megcsinálta, én meg figyeltem. Egy szó nélkül odaadta a kanalat, hogy keverjem, és a spatulát, hogy elsimítsam.

Nagyapa órákig ült a verandán és faragott. Egy napon megkérdeztem, hogy én is kipróbálhatom-e, és szó nélkül a kezembe nyomott egy darab fát meg egy kést. Órákon át faragtunk, amíg ki nem faragtam egy madár alakját. Távolról sem volt olyan, mint az ő aprólékos, babaméretű faragványai, de nagyapa mosolygott, és azért betette a vitrinjébe.

Anyám szülei másmilyenek voltak – hangosabbak, energikusabbak, tele élettel és nevetéssel. Mama olyan volt, mint egy forgószél, soha nem ült le, mindig takarított, főzött, varrt vagy kertészkedett. Amikor meglátogattam őket, elvitt minket papához abba az autósboltba, ahol dolgozott, és papa vett nekünk egy kólát az automatából, meg bemutatott minket az üzlet minden alkalmazottjának és vásárlójának. Esténként türelmesen tűrték végtelen, improvizált produkcióinkat, majd engedték, hogy éjfélig John Wayne-filmeket nézzünk.

Muszáj volt a nagyszüleimre gondolnom, amikor elolvastam ezt a bejegyzést a Scary Mommy oldalon, amely arról szól, miért fontos kapcsolatot tartani a nagyszülőkkel:

„Ma már minden eszköz a rendelkezésünkre áll, és kevés kifogást találhatunk, hogy ne segítsünk gyermekeinknek és szüleinknek értelmes kapcsolatokat kialakítani. Az emberek minden eddiginél jobban széttagozódnak életkori csoportok szerint, és egyre kevesebbet érintkeznek olyanokkal, akik nem tartoznak a saját korosztályukhoz. Ez azt jelenti, hogy nem tanulunk olyan emberektől, illetve nem osztjuk meg a tapasztalatainkat olyan emberekkel, akik élettörténete, tapasztalatai gazdagok és értékesek. Nekem az egyik legnagyobb örömöm az volt, hogy „Mimi unokája” lehettem, és azt szeretném, ha a gyerekeim is megtapasztalhatnák ezt a fajta közelséget az én szüleimmel. Ez mindenkinek jó. Ez jó az emberiségnek.”

Az én gyerekeim ezer mérföld távolságra nőnek fel nagyszüleiktől. Igyekszünk minden évben egyszer meglátogatni őket, és ők is eljönnek hozzánk, amikor tudnak, de nagyrészt csupán ezek a rövid látogatások jelentik a gyerekeim és nagyszüleik közötti kapcsolattartást.

Ez nem elegendő. A gyerekeimnek hiányoznak a nagyszüleik, és állandóan róluk beszélnek. Kérik, hogy telefonálhassanak, levelet írjanak, egyedül repülhessenek el hozzájuk, vagy biciklivel elmehessenek Texasba. Mindent meg akarnak osztani a szüleimmel és a férjem szüleivel – nem csak a nagy dolgokat, hanem a kis dolgokat is. A szitakötőt, ami az ujjukra szállt. Az aligátort, ami felmászott a kerítésünkre. A világ legjobb viccét, minden idők legszebb rajzát, az iskolában töltött legszomorúbb napot. Azt akarják, hogy a nagyszüleik éljék át velük együtt az életüket.

De nekünk nincs időnk, mondom, mint sok más szülőnek sincs. Nincs időnk hosszú telefonálásra, ma este nincs. Majd holnap, ígérem nekik. Holnap előszedünk egy borítékot és postázzuk a levelet, holnap reggel felhívjuk őket, megígérem, így lesz.

Ez a „holnap” aztán általában nem jön el. Néha eljön, de nem túl gyakran. Ez pedig méltánytalan, mind a gyerekeimmel, mind a szüleimmel és az apósommal, anyósommal szemben. Nem tudom megadni a gyerekeimnek azt a fajta kapcsolatot, ami nekem megvolt a nagyszüleimmel, de adhatok nekik egy esélyt arra, hogy kialakítsák a saját kapcsolataikat. És mint szülő, én vagyok az egyedüli, aki megadhatja nekik ezt az esélyt.

Egy 15 perces telefonhívás fontosabb, mint az, hogy ragaszkodjunk a lefekvési idő szigorú betartásához. Fontosabb, mert olyan alapot jelent, amelyre építeni lehet, és amely segít kialakítani azt a szokást, hogy „igen, hívd fel a nagyszüleidet” vagy „igen, most abbahagyom, és segítek neked elküldeni a levelet”.

Szeretném, ha a gyerekeim látnák és megtapasztalnák azt a bölcsességet, amit a nagyszüleik megoszthatnak velük. Szeretném, ha apósomtól és anyósomtól megtanulnák a nyugalmat és a csendet, az én szüleimtől pedig a nevetést és a játékos családi estéket. És szeretném, ha a nagyszüleiknek is lehetőségük lenne megismerni őket, minden jó és rossz oldalukkal együtt.

Mindez lehetséges, napjainkban jobban, mint valaha. Csak annyit kell tennem, hogy időt szánok arra, hogy megtörténjen.

Fordította: Solymosi Judit
Forrás: Aleteia