Szent Homobonus: A Mammonnal dacoló kereskedő, a szegények barátja – Szentek élete
Szent Homobonus – bűnbánó
* Cremona, Itália, 1150 körül + Cremona, 1197. november 13.
Itáliában született 1150 körül.
A laikus apostolkodás már nagyon régi hagyományra tekint vissza. A 12-13. században Itáliában az iparosok és kereskedők között is voltak olyanok, akik meghallották az evangéliumot és mindennapi életükkel tanúskodtak róla mások előtt. Közéjük tartozott a cremonai Homobonus, akit név szerint is ismerünk. Szenttéavatási bullája és a zsolozsma számára megírt életrajza lehetővé teszi, hogy megrajzoljuk alakját.
Homobonus apja, a kereskedő mélyen vallásos férfi volt, ami fia nevének megválasztásában is megmutatkozik: a Homo bonus azt jelenti ‘jó, derék ember’. E névadással azt fejezte ki, szeretné, ha gyermeke jó, derék emberként elnyerné Isten tetszését. Homobonus nem járt iskolába. Az olvasást, írást, számolást és a kereskedés fogásait apjától tanulta. A kereskedelmet a keresztény hagyomány kezdettől fogva tartózkodással, sőt gyanakvással kezelte, mivel hasznot húz valamiből, amihez nem ad hozzá semmit. Azt soha nem mondta az Egyház, hogy a kereskedés önmagában rossz, de csak a 14-15. században – főleg Szent Antonin és Sziénai Szent Bernardin hatására – oldódott ez a tartózkodás. Érthető módon az egyházi iskolák számolni tanítottak, de kereskedni nem.
Ha Homobonus korában megkérdezték a teológusokat, azt válaszolták, hogy az elvégzett munkával arányos nyereség megengedett, de csak a család fenntartására vagy a szegénygondozásra fordítható. Egyebekben pedig továbbra is bizalmatlanok maradtak, és a tapasztalat őket igazolta. A kereskedők világában ugyanis eluralkodott a nyereségvágy és a harácsolás, és csak kevesen nyitották meg belső hallásukat az intő egyházi hangok előtt.
Ezek a kevesek azonban nagy dolgokat tudtak megvalósítani. Gyökeresen szembeszegültek a Mammonnal, s az állandó pénz- és hírvággyal szembeszegezték az önkiüresítés és az evangéliumi szegénység természetfölötti értékeit. Közéjük tartozik Assisi Szent Ferenc is, aki posztókereskedő és kelmefestő családból származott és tanítványaival együtt ezt a keresztény életeszményt követte. S voltak világiak is, akik akkoriban kereskedőkként (különösen a textilszakmában) figyelemre méltó jóléthez jutottak, később azonban pusztán vallási indítékokból fölhagytak foglalkozásukkal, vagyonuk nagy részét elajándékozták a templomoknak. Ezeket az embereket Itáliában gyakran nevezték nyilvános bűnbánóknak vagy megtérőknek, mert egykori gazdagságuk megszerzésének módja nem volt mentes a rossztól, s ezt mindenki tudta róluk.
Homobonus jámborságával és tevékeny felebaráti szeretetével tűnt ki polgártársai közül. Mint kereskedő megelégedett a mérsékelt haszonnal, s ezt családja fenntartására és a keresztény irgalmasság műveire használta föl. Jó volt a szegényekhez, egész életén át segítette őket ínségükben, alkalmilag még a halálon túl is gondoskodott róluk, amennyiben segített, hogy tisztességesen eltemethessék őket. A segítségre szorulókat leggyakrabban saját házába fogadta be gondozásra, amivel hitvese nem mindig értett egyet, és rosszallását olykor nyomatékosan juttatta kifejezésre.
Osbert, a Szent Egyed-templom plébánosa a szenttéavatási perben arról tanúskodott, hogy több mint húsz éven át nála gyónt és buzgón követte lelki vezetését. Nem vett részt világi szórakozásokban, sőt polgártársai világias életszemléletére is igyekezett hatni. Céh társaival ellentétben gyapjúból készült, egyszerű ruházatot viselt, ami akkoriban a szigorú életmód külső jelének számított.
Homobonus imádságos ember volt. Mint minden „bűnbánó”, naponta megjelent a templomban; nemcsak a szentmisén vett részt, hanem a zsolozsmán is, még éjszaka is. Ha hivatásbeli kötelességei miatt nem tudott ennek eleget tenni, például a kishórák vagy a vesperás alkalmával, akkor előre elimádkozta őket. Állandó párbeszédben élt Istennel. Akár dolgozott, akár a kereszt előtt borult le, akár nyugodni tért, ajka mindig imát rebegett. Szakadatlan imádsága, hivatásához kapcsolódó lelkiismeretessége s szegényekről való szerető gondoskodása lehetett az oka annak, hogy környezete felfigyelt alázatos, egyszerű életére.
1197. november 13-án halt meg a Szent Egyed-plébániatemplomban, ahol szokása szerint a reggeli szentmisén vett részt. A Kyrie eleison felhangzásakor leborult a feszület előtt, ám a Glóriára már nem kelt föl. Amikor közelebbről megnézték, már halott volt.









