Hat kellemetlen tény a válásról

Ezektől még sok katolikus is összerezzen, de szembe kell néznünk velük.

A katolikusok elméletben ellenzik a válást, de a gyakorlatban nem. Ez a szomorú igazság számtalan katolikus házasság és család széteséséhez vezetett, generációkon átívelő pusztítást okozva. Talán azért alakult valós helyzetünk ilyen szerencsétlenül, mert a szószékről vagy a katolikus közösség egyéb fórumain hosszú évtizedek óta nem hallottunk az alább következő hat dologról beszélni. Vajon te ismered-e ezeket?

1. A válás már önmagában is bűn

Így van: a válás már magában is bűn, függetlenül attól, hogy követi-e azt egyházilag el nem ismert „újraházasodás” vagy sem. Az egyháztörténetben soha nem volt olyan időszak, amikor erkölcsileg megengedett lett volna a válás, amely a Katolikus Egyház Katekizmusának meghatározása szerint egy házasfél tudatos és kifejezett szándéka a házassági szerződés felbontására (KEK 2384) –. Maga Jézus is tiltja a válást, amikor a farizeusoknak válaszol, akik próbára teszik őt ebben a kérdésben:

„Nem olvastátok, hogy a Teremtő kezdetben férfinak és nőnek teremtette őket, és azt mondta: Ezért a férfi elhagyja apját, anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és egy test lesz a kettő? Most már többé nem két test, hanem csak egy. Amit tehát Isten egybekötött, azt ember ne válassza szét.”

Máté 19,4-6

Szent Pál szavai megerősítik a krisztusi igazságot:

„A házasoknak meg nem én parancsolom, hanem az Úr: A feleség ne hagyja el férjét. Ha mégis elhagyná, maradjon férj nélkül, vagy béküljön ki férjével. A férfi se bocsássa el feleségét.”

1 Kor. 7,10-11

Továbbá a Katolikus Egyház Katekizmusa is biztos megerősítést ad számunkra, amikor kimondja: „A válás a természetes törvény súlyos megsértése. (KKK 2384)

Gondoljuk át alaposan ezeket a szavakat. A „természetes törvény” Isten erkölcsi törvényének másik neve, a „súlyos vétség” pedig komoly és halálos vétséget jelent. Tehát a válás súlyos bűn (nem bocsánatos!), amelyről a Katekizmus azt mondja, hogy „valóságos társadalmi csapás”, és hogy „A válás rosszasága abból a rendetlenségből is fakad, amit a családi sejtben és a társadalomban okoz”, és „súlyos sérülések járnak együtt a házastárs számára, aki egyedül marad; a gyermekek számára, akik sérülnek a szülők különválása miatt, és gyakran veszekedésük tárgyává válnak” (KKK 2385).

Ne feledjük, hogy ezek a súlyos szavak és megfogalmazások még csak magáról a válásról szólnak. Ám bármilyen komoly vétek az egymagában is, a válás bűnét még más is súlyosbíthatja.

2. A válás utáni újraházasodás súlyosbítja a bűnt

A legtöbb katolikus általában úgy gondolja, hogy bűn akkor történik, ha a válás után az elvált fél mással köt új házasságot (noha egyházi házasságát nem érvénytelenítették). Valójában azonban a válás utáni polgári újraházasodás már egy további bűn: a házasságtörés halálos bűne.

Jézus kristálytisztán fogalmaz: „Aki elbocsátja feleségét és mást vesz el, házasságtörést követ el; és az is házasságot tör, aki férjétől elbocsátott asszonyt vesz el.” (Lukács 16:18).

Pál is alátámasztja ezt:

„A férjes asszonyt például törvény köti életben levő férjéhez, a férj halálával azonban felszabadul a férj törvénye alól. Ha férje életében más férfié lett, házasságtörőnek mondják.”

Róm 7,2-3

A katekizmus ismét megerősítést ad számunkra:

Egy új házas kötelék létrehozása, még ha a polgári törvény el is ismeri, tovább súlyosbítja a törést: az újra házasodott házastárs ilyen esetben a nyilvános és állandó házasságtörés állapotában van.

KEK 2384, kiemelés a szerzőtől

Tehát a válás az első bűn, az „újraházasodás” (vagyis házasságtörés) pedig a második, súlyosbító bűn.

De várjunk csak – nem engedélyezi-e a válást az egyház bizonyos esetekben?

3. A polgári válást az Egyház ritka esetekben „eltűrheti”, de soha nem a házasság megszüntetésének szándékával

A legtöbb katolikus — akár egyházi személy, akár laikus — nincs tisztában azzal, hogy az Egyház csak akkor engedélyezi a polgári válást, ha az ártatlan házastársnak olyan jogi védelemre van szüksége, amelyet szó szerint semmilyen más módon nem lehet megszerezni.

A katekizmus így fogalmazza meg ezt:

Ha a polgári válás marad az egyetlen lehetséges eszköz bizonyos törvényes jogok érvényesítésére – például a gyermekekről való gondoskodás vagy az örökség biztosítása –, erkölcsi vétség nélkül eltűrhető.

KEK 2383

Miért nem bűn ez? Mert a fenti szigorú korlátok szerinti jogi segítségnyújtás igénybevételével a házastárs nem arra gondol, és nem arra törekszik, hogy felbontsa a házassági szerződést (ami különben is lehetetlen).

Ahogy már máshol is leírtam, kár, hogy ezt a védelmező jogi manővert nem nevezhetjük másnak, mint „válásnak”, úgy a megnevezés nem okozhatna zavart. Szerencsére a legtöbb állam továbbra is lehetővé teszi az életközösség megszüntetését a polgári válás helyett. Ez biztosítja a szükséges jogi védelmet, miközben megerősíti, hogy az egymástól elidegenedett férj és feleség továbbra is házasok, és nem házasodhatnak újra. Az ilyen ritka és nehéz helyzetekben a katolikusoknak a polgári válás helyett inkább az életközösség megszüntetését kell javasolni, amennyiben mód van rá.

Bár a „válás” szó a világi életben zavaró vagy félrevezető lehet, egyszerű megérteni, hogy hiába fordul bárki polgári vagy családjogi bírósághoz azzal a szándékkal vagy hittel, hogy véget vessen a házasságának (mert nem vet véget), és most már akár új szerelmi kapcsolatot is szabad létesítenie (mert nem szabad).

És mi van, ha a házasság érvénytelenítésének elérésével lépünk tovább, ahogy azt látszólag mindenki teszi? Igaz, hogy sajnos teret engedtünk az utólagos érvénytelenítési kérelmek kultúrájának, azonban meglepetést okozhat a következő pontban megfogalmazott tény.

4. Bizonyos súlyos okokból megengedett a fizikai különválás, de minden esetben a kibékülés reményteli elvárása mellett

Az Egyház azt tanítja, hogy megbánás nélküli házasságtörés vagy „súlyos lelki vagy fizikai veszély” esetén a házastársak különválása püspöki engedéllyel megengedett, de mindig a kibékülés reményében. Valójában van ide vonatkozó kánonjog, amely a hívők számára kötelező érvényű: „Minden esetben, amikor a különválás oka megszűnik, vissza kell állítani a házastársi együttélést” (Egyházi Törvénykönyv 1153, §§1-2).

Ez nem új, hanem egyetemes, évszázadokra visszanyúló rendelkezés. 1880-ban XIII. Leó pápa gyönyörűen foglalta össze az Egyház gondolkodásmódját:

Ha pedig egy házasság odáig fajulna, hogy az együttélés elviselhetetlenné válik, az Egyház megengedi a különválást, és a házasok állapotának megfelelő módon próbálja enyhíteni a különválás káros következményeit; de soha nem szűnik meg a kibékülés elérésére törekedni, és soha nem veszíti el a reményét.

Arcanum Divinae, XIII. Leó pápa enciklikája a házasság fölbonthatatlanságáról

A „soha” erős szó, amely kivételt nem tesz lehetővé. A világgal ellentétben mi, katolikusok a válás ellen és a házasság mellett vagyunk. Ennyi.

Tehát bár a fizikai különválás szélsőséges esetekben megengedett, támogatnunk kell a házastársakat fogadalmuk betartásában, és imádkoznunk kell, hogy eljöjjön a kibékülés napja. Ha mi, keresztények, nem hiszünk a csodákban, és abban, hogy minden jóvátehető, akkor mit érünk?

Ez elvezet bennünket egy új kötelezettség felismeréséhez.

5. Az elhagyott házastársak a házastársi hűség tanúságtévői, és az Egyháznak támogatnia kell őket

„Állhatatos félként” említjük az olyan házastársat, aki hű marad fogadalmaihoz, még elhagyás, különválás vagy polgári válás után is (még abban az esetben is, ha az állhatatos fél az, akinek veszélyes körülmények miatt külön kellett költöznie).

Szent II. János Pál pápa a Familiaris Consortio kezdetű apostoli buzdításában kijelenti, hogy az „állhatatos felek” az Egyház tanúságtevői. Azt állítja, hogy ma túl sokan vannak, „akik elvetik a házasság felbonthatatlanságát és nevetségesnek tartják a házastársak hűségre való kötelezettségét” és emlékeztet minket arra, hogy „elismerést érdemel azoknak a házasembereknek tanúságtétele is, akiket a párjuk ugyan elhagyott, ők azonban a keresztény hit és remény erejére támaszkodva nem kötöttek új házasságot. Ezek a házasságok is hiteles tanúságot tesznek a hűségről, amelyre a mai világ annyira rászorul! Ezért őket is bátorítani kell, s az Egyház hívei és pásztorai részéről segítséget kell kapniuk.”

A Familiaris Consortio apostoli buzdítás 83. szakaszában a pápa arról beszél, hogy „az elvált házastársnak, főleg az ártatlannak sorsa a magány és egyéb nehézségek lesznek. Ilyenkor az egyházi közösségnek nagyobb támaszt kell nyújtania, mint máskor: ki kell fejeznie megbecsülését és együttérzését, hogy a lelki közösség megbízható támogatása által az ilyen házastárs a különböző nehézségek ellenére is meg tudja őrizni a hűségét.” A pápa ezután dicséri „hűségük és keresztény következetességük példáját”, amely „különleges erejű tanúságtétel lesz a világ és az Egyház előtt”.

Legyünk őszinték: Vajon mi, katolikusok, bátorítjuk-e az elhagyott férjet vagy feleséget ebben a hősies kiállásban? Vagy ehelyett arra biztatjuk az állhatatos felet, hogy inkább „érvényteleníttesse házasságát”, és keressen egy csodás új kapcsolatot, amelyben „boldog” lehet? Vagy ami még rosszabb, vajon mi – akár papok és egyházi emberek is – lenézzük vagy megszégyenítjük a házasság e rejtett mártírjait, amiért „nem lépnek tovább”, ahogy azt ma elvárnánk tőlük?

Sok szent és boldog van, aki helytállt nehéz, akár végletesen rossz házasságában. Szent Rita, Szent Mónika, Szent Ilona, ​​Genovai Szent Katalin, Boldog Canori Mora Erzsébet, Szent Marie-Marguerite d’Youville, Portugáliai Szent Erzsébet és még sokan mások pontosan azt a tanúságtételt tették, amelyről II. János Pál pápa beszél apostoli buzdításában. Az ilyen tanúságtétel nem divatjamúlt vagy régimódi, hanem időtlen, erényes és katolikus – olyasmi, ami minden korban szentté tesz. Ahelyett, hogy letörnénk erőfeszítéseiket, bátorítanunk kell azokat, akik magányosan is kitartanak a Krisztus szava szerinti házasság mellett.

És még valamiről beszélni kell…

6. A násznépnek és a hivatalos esküvői tanúknak az a dolguk, hogy támogassák a házasságot, különösen, ha baj van

Elmagyarázták-e neked, hogy koszorúslányként, vőfélyként vagy esküvői vendégként a kötelességed része, hogy tanúja legyél az életre szóló házasságnak, különösen akkor, amikor a dolgok később rosszra fordulnak?

Te ott voltál, amikor a pár szent fogadalmat tett a Mindenható Isten és a hívők közössége előtt, akkor most miért segítesz nekik elválni, érvényteleníteni a házasságukat? Amikor baj van, vagy amikor válás történik, a te dolgod nem az, hogy állást foglalj a törékeny család elpusztításáért folyó küzdelemben, hanem az, hogy kiállj a házasságért, amelynek tanúja voltál, amelyet ünnepeltél és amelyért imádkoztál.

A kánonjog 1060. bekezdése előírja, hogy vélelmezzük a házasság érvényességét. Mégis túl gyakran megtörténik, hogy amikor szeretteinket szenvedés éri, téves együttérzésünk vagy hűségünk arra késztet, hogy így beszéljünk: „A házasságod talán amúgy sem érvényes. Miért nem kéred a semmissé nyilvánítását?” De nem az a dolgunk, hogy tanácsot adjunk vagy ítélkezzünk!

Érvénytelenségért kiáltani, amikor jön a kereszt, azt tanácsolni szerettünknek, hogy dobja el a keresztet (miközben éppen a kiszolgáltatott gyermekek vállára teszi azt), a szenvedő házasfelet válással és házasság érvénytelenítésével kísérteni, a család szétesését elősegíteni annyi, mintha hamisan tanúskodtál volna a pár esküvőjének napján, így megszegve a nyolcadik parancsolatot. Segítsd és támogasd az érintett feleket, igen – különösen az elhagyottat vagy a veszélyben lévőt –, de ezt úgy tedd, hogy egyidejűleg a házasság megmentéséért, nem pedig a szétrombolásáért állsz ki.

Összefoglalva, évtizedekig emlékezetkiesésünk volt a házasság és a család védelmével kapcsolatos kötelezettségeinket illetően, de Isten kegyelme újra felébreszthet minket. Azzal, hogy megtanuljuk, elfogadjuk és továbbadjuk ezt a hat alapigazságot a válásról és a problémás házasságokról, mi, katolikusok, visszafordíthatjuk a közbeszédet és saját magunkat is abba az irányba, ahogyan az Egyház gondolkodik és érez a házassággal kapcsolatban. Ha bátorságra vagy motivációra van szükségünk, egyszerűen idézzük fel a fatimai látnok, Lúcia nővér szavait:

„A végső küzdelem tétje az Úr ás a Sátán birodalma között a házasság és család lesz. Ne félj… mert mindaz, aki a házasság és család szentségéért dolgozik, az ellen mindig harcolni fognak és minden módon ellenállásba fog ütközni, mert ez a döntő ügy. A Szűzanya azonban már széttiporta a Sátán fejét.”

Fordította: T. Nagy Edit
Forrás: Catholic Answers