Leó pápa katekézise: A teljességre lettünk teremtve, hogy örüljünk az életnek
A világ minden tájáról érkezett mintegy 50 ezer zarándok szinte teljesen megtöltötte a Szent Péter teret a szerda délelőtti általános kihallgatás során. Leó pápa szokásához híven fehér pápamobiljával körbejárt az egyes szektorok közt és szeretettel üdvözölte a lelkesen integető híveket. Mai katekézisében a reménység hétköznapi vonásairól szólt, melyek mélyén az a reménnyel teli meggyőződésünk áll, hogy Isten a benne való kiteljesedésre teremtett minket és hogy örvendjünk az ajándékba kapott életnek.
A Jubileumi év katekéziseiben eddig az evangéliumok nyomán követtük Jézus életét születésétől kezdve haláláig és feltámadásáig. Ezzel reménységünk zarándoklata szilárd alapot, biztos utat talált. Most a sorozatunk utolsó szakaszában hagyjuk, hogy Krisztus misztériuma, amely a feltámadásban ér csúcspontjára, kibontsa üdvözítő fényét a jelenkor emberi és történelmi valóságára, válaszként annak kérdéseire és kihívásaira – kezdte beszédét Leó pápa. Életünket ugyanis számtalan esemény jellemzi, tele árnyalatokkal és sokszínű tapasztalatokkal. Mi ebben néha örömtelinek, néha szomorúnak, máskor elégedettnek, zaklatottnak vagy motiválatlannak érezzük magunkat. Ügyektől hemzsegő elfoglalt életet élünk, eredmények elérésére összpontosítunk és eközben magasztos és rangos célokat is elérünk. De egy másik oldalról nézve bizonytalankodva várjuk a sikereket és az elismeréseket, amelyek lassan jönnek vagy egyáltalán nem érkeznek meg. Röviden, paradox helyzetet élünk: szeretnénk boldogok lenni, mégis nagyon nehéz ezt folyamatosan és zavarmentesen elérni. Figyelembe vesszük a korlátainkat, de ugyanakkor megfékezhetetlen vággyal próbáljuk azokat legyőzni. Belül pedig mindig úgy érezzük, hogy valami hiányzik nekünk. Valójában nem hiányra, hanem teljességre lettünk teremtve, hogy örüljünk az életnek, a teljes életnek, ahogy arról Jézus szól a János evangéliumában: „Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen” (Jn 10,10).
Szívünk e mélységes vágyakozása nem szerepekben, nem hatalomban, nem birtoklásban találhatja meg végső válaszát, hanem abban a bizonyosságban, hogy van valaki, aki garantálja ember mivoltunk e lényegi igényét, mégpedig annak tudatában, hogy ebbéli várakozásunkban nem fogunk csalódni. Ez a bizonyosság egybeesik a reménnyel. Ez nem azt jelenti, hogy optimistán gondolkodunk: az optimizmus ugyanis gyakran csalódást okoz, látva, hogy várakozásaink szertefoszlanak, míg a remény ígéretet tesz és beteljesíti azt. Ennek elérésére maga a feltámadt Jézus a garancia! Ő a forrás, amely csillapítja a tikkasztó hőséget, a teljesség iránti végtelen szomjúságunkat, amelyet a Szentlélek olt a szívünkbe. Krisztus feltámadása valójában nem egy közönséges esemény az emberiség történelmében, hanem olyan az esemény, amely belülről átalakította azt.
Gondoljunk egy vízforrásra! Milyen jellemzői vannak? Szomját oltja a teremtményeknek, felfrissíti őket, megöntözi a földet és a növényeket, termékennyé és élővé teszi azt, ami egyébként száraz maradna. Felüdíti a megfáradt utast, miközben a frissesség oázisának örömét kínálja neki. A forrás ingyenes ajándék a természet, a teremtmények és az emberek számára. Víz nélkül nem tudunk élni.
A Feltámadt Úr az élő forrás, amely soha nem apad ki, és nem változik meg. Mindig tiszta és készen áll mindenki számára, aki szomjazik. Minél jobban megérezzük Isten misztériumát, annál inkább vonzódunk hozzá, anélkül, hogy valaha is teljesen jóllaknánk. Szent Ágoston a Vallomások tízedik könyvében egészen pontosan megragadja szívünknek ezt a kimeríthetetlen vágyát, amikor Istenről, mint a legfőbb szépségről vall: Teremtmények szakítottak el messze tőled, amik nélküled egyáltalán nem is volnának. Azután fölharsant hívó szózatod; megtörted lelkem siket csendjét, kigyulladt bennem ragyogó világosságod, s elűzted rólam a vakoskodó homályt. Illatod kiáradt, beszívtam s most utánad lelkendezek. Ízleltelek, éhezlek, szomjazlak; megérintettél s íme, áttüzesedtem a vágyakozástól békéd után (Vallomások X, 27, 38).
Jézus a feltámadásával biztosított minket az élet megmaradó forrásáról: Ő az Élő (vö. Jel 1,18), aki szereti az életet, aki minden halál legyőzője. Ezért képes felüdülést nyújtani nekünk földi utunkon, és tökéletes nyugalmat biztosítani az örökkévalóságban. Csak a meghalt és feltámadt Jézus válaszol szívünk legmélyebb kérdéseire: Van-e valóban végpontja az utunknak? Van-e értelme a létezésünknek? És hogyan lehet megváltani oly sok ártatlan szenvedését? A feltámadt Jézus nem „felülről” hoz választ, hanem társunkká válik ezen a gyakran fárasztó, fájdalmas és titokzatos úton. Csak Ő tudja megtölteni üres kulacsunkat, amikor a szomjúság elviselhetetlenné válik.
És végül Ő a mi utunk végpontja is. Szeretete nélkül az élet útja cél nélküli bolyongássá válna, egy torz cél tragikus hibájává. Törékeny teremtmények vagyunk. A tévedés emberségünk része; a bűn sebe az, ami elbukásra, feladásra és kétségbeesésre késztet minket. Feltámadni azonban azt jelenti, hogy újra felkelünk és talpra állunk. A Feltámadott garantálja megérkezésünket, hazavezet minket, ahol várnak, szeretnek és üdvözítenek minket. Vele együtt, mellette haladni azt jelenti, hogy megtapasztaljuk, hogy mindenek ellenére támogatnak minket, szomjunkat oltják, megerősítenek a megpróbáltatásokban és a nehézségekben, amelyek nehéz kövekként fenyegetik vagy tévútra vezetik a történelmünket. Kedves Testvérek, Krisztus feltámadásából fakad a remény, amely az élet fáradalmai ellenére előízt ad nekünk egy mély és örömteli békességből: abból a békéből, amelyet csak Ő adhat meg nekünk végül, mégpedig a végtelenségig – zárta a szerdai általános kihallgatáson tartott katekézist a Szentatya.
A kihallgatás második részében Leó pápa így fordult a lengyel zarándokokhoz: Szeretettel köszöntöm a lengyeleket, különösen a płocki egyházmegye zarándokait segédpüspökükkel együtt, akik hálát adnak az egyházmegye kilenc és fél évszázados fennállásáért. Ezekben a napokban csatlakozom hozzátok és kérem Szent II. János Pál, a remény tanújának és a fiatalok vezetőjének közbenjárását. Ösztönözze a tanárokat, a katekétákat és a nevelőket, hogy működjenek együtt a szülőkkel az új generációk lelkiismeretének formálásában. Teljes szívemből megáldalak benneteket!
Legvégül a Szentatya az olasz nyelvű zarándokcsoportokat köszöntötte, többek közt Cosenza, a pugliai Canosa, a marchei Castelnuovo Vomano, Villarricca és Maiori plébániák zarándok-közösségeit. Üdvözölte az Olasz Földmérők Nemzeti Tanácsát és a Római Okleveles Könyvelők és Számviteli Szakértők Rendjét is. A Pápa mindenkit arra buzdított, hogy becsületesen, felelősségteljesen és etikusan gyakorolja hivatását, hozzájárulva a társadalom valódi jólétéhez. Végül a fiatalok, a betegek és az ifjú házasok felé fordulva arra buzdította őket, hogy tekintsenek Avilai Nagy Szent Terézre, akinek liturgikus emlékét ma ünnepeljük. Legyen ennek a nagyszerű szerzetesnővérnek a példája meghívás mindenki számára, hogy minden nap imádságban megújítsák lelkületüket, miközben tekintetüket Jézus Krisztusra, a világ egyetlen Megváltójára szegezik.
Forrás: Vatican News
