„Nem engedhetjük, hogy Szent István országa, a Regnum Marianum elkereszténytelenedjék”

Nyolcvan évvel ezelőtt, 1945. augusztus 20-án, a néhány órával korábban hazatért Szent Jobb előtt mondta el beszédét a Szent István Bazilika előtt P. Badalik Bertalan domonkosrendi tartományfőnök. Az alábbiakban ezt a beszédet közöljük rövid felvezető kíséretében.

Badalik Bertalan, mint korábban említettük, kora egyik legjobb hitszónoka volt. 1908-ban lépett be a domonkos rendbe, 1914-ben szentelték pappá; 1938-tól a domonkos rend hazai tartományfőnöke, majd a budapesti rendház perjele. XII. Pius pápa 1949 júniusában nevezte ki veszprémi püspöknek; a budapesti domonkos templomban 1949. augusztus 24-én szentelte püspökké Grősz József kalocsai érsek. Badalikot a politikai rendőrség hosszú éveken át megfigyelte; egy 1950. február hatodikán kelt ávós jelentésben olvassuk: „Papjaival közvetlen, egyházmegyéje első lelkipásztorának tekinti magát. Határozott, önálló gondolkodású ember.” (ÁBTL-3.1.5. O-12547/1, 229.) Az 1956-os szabadságharc leverése után is megfigyelték, majd hamarosan döntés született az internálásáról: 1957. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony ünnepén a veszprémi püspöki palotából Hejcére szállították, itt tartották házi őrizetben. Csak halála előtt egy évvel, 1964 őszén költözhetett Budapestre, gyógykezelés céljából. Egyházmegyéjébe soha nem térhetett vissza, még holtában sem. Szülővárosában, Hódmezővásárhelyen temették el, s csak 1991. október 10-én, halála 26. évfordulóján helyezték örök nyugalomra a veszprémi bazilika kriptájában. Idén októberben emlékezünk meg arról, hogy hatvan évvel ezelőtt tért meg Urához a hazai katolikus egyház huszadik századi történetének egyik legjelesebb, méltatlanul keveset emlegetett alakja.

A nyolcvan évvel ezelőtti augusztus huszadikára így emlékezett Grősz József kalocsai érsek korábban már idézett naplójában: „Augusztus 21. Amilyen boldogság volt a Szent Jobb hazaérkezése minden jóérzésű magyar ember számára, olyan kellemetlen meglepetés volt a baloldaliaknak.” (Grősz József kalocsai érsek naplója 1944-1946. Bp., 1995, 254.) Az érsek naplójából megtudjuk, hogy augusztus 21-én, reggel, „megjelentek híres rendőrségünk emberei” az Actio Catholica központjában, a domonkosok pesti rendházában is.

1945. augusztus 20-án a kommunista párt Kecskeméten tartott ünnepi nagygyűlést. A pártlap szerint „ötvenezer ember hallgatta Rákosi Mátyást”. (Szabad Nép, 1945. augusztus 22., 1.) Ha a kommunista számtan sajátosságait nem vesszük is figyelembe, tény: Budapesten, a Szent Jobb előtt messze nagyobb tömeg tisztelgett. S azt is érdemes megemlíteni, hogy a kommunista pártvezető beszédében egy szó sem esett Szent István királyról. Nem véletlen, hogy erről a napról, a fővárosban történtekről emlékirataiban megemlékezett az akkor már kényszerű emigrációban élő Rákosi Mátyás. Idézzük:

„A kisgazdapárt nagyválasztmánya ülésének befejezése után testületileg felvonult a Szent István-napi körmenetre, ahol a szent jobbnak nevezett katolikus ereklyét hordozták végig a városon. Augusztus 20-a, István napja, 1919-ig tisztára katolikus, illetve nem nemzeti ünnep volt (ez tévedés: nemzeti ünnep volt már a 19. században is – a szerk.). 1919 után azonban egyre nagyobb pompával ünnepelték, részben mert az esztergomi érsek vezette felvonulás bizonyos tüntetés volt a protestáns Horthy, Bethlen, Gömbös és társainak rezsimjével szemben, részben tüntetés a Szent István birodalma, azaz az 1918 előtti ’integer’, fel nem darabolt Magyarország mellett, Trianon ellen. Mi nem is gondoltunk erre a körmenetre, egyebek között mert (a koronával együtt) ez az egyházi ereklye is a Majna melletti Frankfurtban volt az amerikaiak kezén a korona, s a nácik által odahurcolt egyéb magyar értékek mellett. Ha jól emlékszem rá, az utolsó órákban, augusztus 19-én megtudtuk, hogy az amerikaiak külön futárral elküldték Mindszenty József hercegprímásnak, hogy ezzel is alátámasszák tekintélyét. /…./

Megértettük, hogy a szent jobb váratlan visszatérésében már benne van az amerikaiak és Mindszenty összefogása, s hogy a főleg protestánsok vezette Kisgazdapárt részvétele egy ilyen körmenetben ugyancsak politikai demonstráció.

Ebben a kérdésben nem léptünk fel /…/.”

[Rákosi Mátyás: Visszaemlékezések 1940-1956. I. köt. Bp., 1997, 201-202.]

Valóban nem léptek fel, a kommunista pártlap sem számolt be a körmenetről, Badalik Bertalan beszédéről. A visszaemlékező tévedéseit részletesen nem korrigáljuk. Amit azonban nem lehet megjegyzés nélkül hagyni: Mindszenty József hercegprímás említése. A vélhetően élete végéig Mindszenty-fóbiában szenvedő Rákosi Mátyás állításával ellentétben 1945 augusztusában Mindszenty még veszprémi püspök volt, nem esztergomi érsek, hercegprímás. Az amerikaiak természetesen nem neki „küldték el” a Szent Jobbot, erről az előző cikkben részletesen írtunk.

S még egy megjegyzés: a kommunista pártvezető emlékirataiban a „protestánsok vezette Kisgazdapárt”-ra is célzott. Néhány hónappal az 1945-ös Szent Jobb körmenet előtt vett végső búcsút az ország az 1944 karácsonyán kivégzett Bajcsy-Zsilinszky Endrétől, aki 1939-ben éppen a kisgazdapárt egyik jelöltjeként lett az országgyűlés tagja. Érdemes most idézni, hogyan fogalmazott néhány évvel halála előtt a közismerten protestáns politikus: „Mert semmi kétség: István király Szent Jobbja vezérel ma is bennünket láthatatlanul s mi végeredményben semmit sem tehetünk az ő törvényei ellen.” (Bajcsy-Zsilinszky Endre: A Szent Jobb vezérel ma is bennünket. Magyarország, 1939. július 2. 5.)

Ennyi bevezető után közöljük P. Badalik Bertalan nyolcvan évvel ezelőtt elhangzott beszédét, amely közel két héttel később az Új Ember című katolikus hetilapban jelent meg:

Dicsőséges, óh áldott Szent Jobb!
Apostolunk, Prófétánk, Pátriárkánk!
Egy sokat szenvedett és most mégis örvendező nemzetnek, a Te népednek hódolatát fejezem ki szent színed előtt.
Nagy a mi örömünk, hogy újra magyar földön, a Te nemzeted otthonában üdvözölhetünk.
Történelmi dísszel, pompával szerettünk volna fogadni, de az idők mostoha járása nem engedi.
Országodon pusztító vihar szántott végig.
Szentélyed romokban hever.
Az útvonal, melyen annyiszor hordoztunk körül, pusztaság és rombolás.
Néped kitörő lelkesedését az átszenvedett fájdalmak nem tépázták meg.
A magyar Sion főpapja (értsd: Serédi Jusztinián hercegprímás – a szerk.) a legnagyobb szükség idején szállt sírba.
Koronát adományozó II. Szilveszter utódjának követe nincs az országban (Angelo Rotta, a Vatikán magyarországi követe áprilisban volt kénytelen távozni, miután a megszállók kiutasították az országból – a szerk.).
Apáink, testvéreink, ifjaink közül sokan meghaltak, sokan idegen földön gyötrődnek a bizonytalanságban.
Meg kell vallanunk, hogy távollétedben néhányan tiszteletlenséggel illettek. De ezek nem a Te hű fiaid; elfajzott gyermekeid éretlen rikácsolása volt.
Ezek miatt nem tudtuk hagyományos pompával várni érkezésedet.
De ez nem csökkenti néped örömét, és főképpen a Feléd szálló könyörgés mélységét.
Mint annyiszor máskor a megpróbáltatások idején – ma még inkább – száll feléd az ének az ittlevők, az egész ország, az idegen földön sínylődő magyarok ajkáról:

Hol vagy István király?
Téged magyar kíván,
Gyászos öltözetben
Teelőtted sírván.

Maradj velünk! Légy továbbra is Apostolunk, Prófétánk, Pátriárkánk, Útmutatónk!

1933. március 17-én New York-ban missziós társammal végignéztem Szent Patrik, az írek apostolának tiszteletére rendezett felvonulást. Nem tízezrek, hanem százezrek vonultak föl és álltak az út mentén. Mi megbűvölve néztük ezt a csodálatos felvonulást, s a hívő, hálás lélekből kicsorduló lelkesedést. Hogy a Szent Jobbot 1945. augusztus 20-án itt, saját országában üdvözölhetjük, ezt Amerikának, az Egyesült Államok nagy nemzetének köszönhetjük. A Gondviselés annak a nemzetnek fiát választotta ki eszközül a magyarok Apostola ereklyéjének a visszahozatalára, amelyik nemzet a saját fajának az apostolát olyan gyermekded lelkesedéssel ünnepli meg. Hála a Gondviselésnek és hála a szabad Amerika szabad népének.

Azonban kedves Testvéreim! bármilyen jogos az örömünk, nekünk most nem szabad az örömben elméláznunk. A jövőbe kell tekintenünk, mert az jelenti számunkra az életet!

Hogy azonban a jövőt építhessük, a múltba kell visszatekintenünk, és ott keresnünk az irányítást, útmutatást, erőforrást Szent István országának anyagi és szellemi újjáépítéséhez.

Szent István királyunk egész élete, minden cselekedete, minden intézkedése csupa irányítás, útmutatás jövőnk újjáépítésére.

Útmutatásainak gazdag kincstárából – amit különösen köszönünk neki – csak egyet, a legfontosabbat emelem ki ma: országunk, nemzetünk jövőjét a kereszténységre építette és ezzel megadta az irányítást, hogy amint az első évezred az Isten-akarta tekintélyen és erkölcsön épült, úgy a második évezredet is csak erre, azaz a kereszténységre építhetjük föl.

Ez a Szent Jobb útmutatása!

A társadalmi és állami rend egyik alappillére: az egységesítő, törvényhozó tekintély, felsőbbség.

Társadalmi és állami szervezet nem állhat fenn egységesítő, irányító tekintély nélkül. Ez ad a társadalomnak, államnak egységet; ez gondoskodik a terhek és javak igazságos megosztásáról; ez irányítja az alattvalók munkáját úgy, hogy az egyéni érdek mellett, sőt fölött a nép java, a közjó eléressék.

Annyira fontos ez az egységesítő tekintély, hogy nélküle az ország fenn nem állhat. „Minden magában meghasonlott ország elpusztul” (Máté 12, 25) – mondja az Istenember.

De miért hajoljak meg én ezelőtt a földi felsőbbség, tekintély előtt? Miért engedjem szabadságomat korlátozni? Miért viseljem az általa rám rótt terheket? Emberi tekintetből? Emberi tekintetből rendszerint csak addig teljesítik a törvényeket, amíg azok egyéni hasznot jelentenek.

Nem ezért hajlok meg a törvényes tekintély előtt, hanem azért, mert ez az Isten akarata. Azért, mert mint Szent Pál mondja: „Aki ellenszegül a felsőbbségnek, szembeszáll Isten rendelésével.” (Róm. 13,2)

Hol mondja ezt az Isten?

1. Kimondja a természettörvényében. Isten az embert társadalmi lénynek teremtette. Más szóval ez annyit jelent, hogy csak társadalomban lesz az ember emberré, mert csak társadalomban tökéletesedhetik és elégítheti ki igényeit.

Igen ám, de ha a társadalom, az állam nem nélkülözheti az egységesítő tekintélyt, akkor amint a társadalom a természet folyománya, úgy a társadalmat egységesítő tekintély is Isten akarata! Tudom, hogy egy időre a nyers erő is teremthet rendet, de ez a vadállatok ketrecének a rendje és nem méltó az emberhez. Amikor azonban Isten akaratából hajlok meg a törvényes tekintély előtt, emberi méltóságom csorbítása nélkül engedelmeskedem!

2. Maga az Úr Jézus is kifejezi ezt az igazságot. A Megváltó Pilátus ítélőszéke előtt áll. A római helytartó sértődött fölénnyel vágja oda a némán álló Krisztusnak: „Nem tudod-e, hogy hatalmam van megfeszíteni és hatalmam van elbocsátani téged?” Jézus felelé: „Semmi hatalmad nem volna fölöttem, ha onnan fölülről – azaz Istentől – nem adatott volna neked.” (János 19,10-11)

A hatalom birtokosának személyét az ország alkotmánya alapján kijelölheti a nép, de a hatalom, a tekintély Istentől van! Az Úristen a IV. parancsolatban fejezte ki ezt az alapvető elvet. Ne feledjétek azonban, hogy a IV. parancsolat az első három parancsolaton, azaz Isten tekintélyén nyugszik. S aki Isten tekintélyét nem ismeri el, az a társadalmi, az állami tekintélyt ássa alá.

Ha azt kérdezed ámulva, hogyan volt lehetséges, hogy ez a kis nemzet testvértelenül, ellenségektől körülvéve, török, tatár, német ellenére ezer éven át fennmaradt, hát itt a válasz: Szent István nem fövenyre, hanem kősziklára, a kereszténységen alapuló tekintélyre építette!

A békés és igazságos társadalmi, állami élethez másodszor felsőbbség és alattvalók részéről szükséges az ERKÖLCS.

A társadalmi, az állami élet nemcsak munkát követel a vezetőtől és a vezetettektől, hanem engedelmességet, önzetlenséget, nagylelkűséget, lemondást, mások megbecsülését, néha életük feláldozását és nagy emberszeretetet. Már most ki vagy mi hajtsa az embert ezekre az áldozatot követelő erénygyakorlatokra? A humanizmus, a szolidaritás, a közjó eszméi?

Igen, de ezek csak üres szólamok, ha nem az Istenben gyökereznek. Miként a földből kiemelt fa elpusztul, ezek az eszmék is elsenyvednek, ha nem a vallás ad nekik igazi tartalmat. „Vallás nélkül az uralkodók – mondja Ketteler püspök – és kormányzók zsarnokok, a hivatalnokok önző hatalmaskodók, a bírók pártoskodók, a tanítók gyermekek megrontói, a gazdagok keményszívű tékozlók, a munkások elégedetlen forradalmárok, a szegények vigasz és remény nélkül szűkölködő nyomorult teremtmények, a haldoklók kétségbeeső emberek.”

Példát akartok a történelemből? A kald, a római, a görög stb. világbirodalmak rombadőltek, amikor az anyagelvi bölcselet és a rosszul értelmezett kultúrával járó élveznivágyás tönkretette náluk a vallást és erkölcsöt. A francia forradalom emberei 1789-től 1795-ig 15.000 törvényt alkottak, temérdek vért ontottak, és mégsem tudtak rendet teremteni, úgyhogy Robespierre kénytelen volt törvényben kimondani, „dekretálni”, hogy van Isten, akit pedig őrjöngésükben „degradáltak”, és hogy a lélek halhatatlan.

Ezért mondja Washington (1799) búcsúzásánál: „A vallás és erkölcs a jólét elengedhetetlen támaszai. Nem igazi hazafi az, aki az emberi boldogság eme hatalmas pilléreit aláássa. Minden igaz politikus, amint minden hívő ember, tiszteli és szereti őket. Mi védi tulajdonjogunkat, életünket, jó hírnevünket, ha a vallásos érzés eltűnik? Ész és tapasztalat bizonyítják, hogy vallás nélkül nincs erkölcsösség a népben. Pedig éppen ezek adnak életerőt a népkormányzatnak.”

Az Üdvözítő szavaival kifejezve: Sine me nihil potestis facere.” Magyarul: „Nélkülem semmit sem tudtok tenni.” De kegyelmével mindent: „Mindent meg tudtok tenni abban, aki engem megerősít.” Ha él bennem az Istenhit, ha tudatában vagyok az örök számonkérésnek, ha lelkiismeretemet a vallás örök igazságai nem engedik eltompulni, ha az Isten szeretete éltet, olyan magától értetődő számomra a munka, az engedelmesség, az önzetlenség, a nagylelkűség, a mások megbecsülése s az igazi emberszeretet, ami a jól értelmezett szabadságnak, egyenlőségnek, testvériségnek szülőanyja.

Ez a három jelszó is nem a francia forradalom találmánya, hanem Krisztus kiömlő vérének gyümölcse. A Golgota fényében ismerték meg az emberek, hogy minden egyes lélek végtelen érték, a megváltott ember Isten gyermeke, egymás között testvérek vagyunk, nincs lényeges különbség ember és ember között.

Azt mondhatná valaki: a műveltség pótolja a vallást. Mikor Voltaire jóbarátai egy alkalommal szabadjára eresztették istentelen nyelvüket, az istentelenség e prófétája így szólt hozzájuk: „Várjatok, amíg kimennek a szolgáim, addig ne beszéljetek ilyeneket, mert különben a legközelebbi éjjelen meggyilkolhatnak engem.”

Voltaire-rel többen úgy gondolkodnak, hogy a vallás szükséges fék a nép számára, őnáluk azonban, a művelteknél és egyáltalán később az általános műveltség korában a műveltség pótolja a vallást. Ez azonban óriási tévedés. A műveltség az ész csiszoltsága s az ész csiszoltságával jól megfér az akarat gonoszsága. Szükség van az értelem csiszoltságára, de még nagyobb szükség az akarat kiművelésére. Aki az erkölcsöt s ennek forrását, a vallást támadja, az a társadalmi rend sírásója!

Mondjátok csak az embereknek: nincs Isten, nincs örök számonkérés, nincs örök élet, a lélek nem halhatatlan, s megborzadtok a nyomában föllépő erkölcsi romlástól!

Romboljátok le az Eucharisztia trónját, égessétek el a Szentírást, némítsátok el az Egyház örök igazságot hirdető ajkát, s akkor leromboltátok az emberszeretetet, kiöltétek az áldozatos lelkületet, leromboltátok a „szeretet kötelékét”, a második évezred alappillérét!

Ne okoljátok az Egyházat a bűnök sokasága miatt. Az Egyháznak nem kell meakulpázni. Meakulpázzanak azok, akik Krisztuson, a szőlőtőkén száraz levelek, melyeket a szél ide-oda dobál. Meakulpázzanak azok, akikben nem folyik Krisztus vére, nedve, mert saját hibájukból száraz venyigék az isteni szőlőtőn!

Ne okoljátok az Egyházat a sok hibáért, bűnért, mulasztásért, hanem inkább hálálkodva mondjátok: mi lenne még csak akkor, ha az Egyház nem hirdetné az örök igazságokat, ha az Úr Jézus kegyelmét nem osztaná a hét szentségben, ha nem volna gyóntatószék, és nem volna tabernákulum!

Eucharisztikus Krisztus!

Ezt köszönjük neked az emberiség és nemzetünk nevében. S köszönjük, hogy nekünk adtad Szent Istvánt, az apostoli királyt, aki Hozzád vezette nemzetünket és védőül adta Szűz Máriát, a Magyarok Nagyasszonyát, s ezáltal nemzetünknek megingathatatlan alapot épített. Maradjon a Szent Jobb örök útmutatóul mindig közöttünk!

De nemcsak köszönjük, hanem ígéretet is teszünk – aki gyáva, hitvány, megalkuvó, az vesszen közülünk -, szent fogadást teszünk, hogy ettől az alaptól, a kereszténységtől, azaz Tőled, az élet, a kegyelem, az erő, az áldozat, a szeretet forrásától soha egy tapodtat nem tágítunk! Nem engedhetjük, hogy fiaink lelkéből közvetve, vagy közvetlenül kitépjék az istenfélelmet! Nem engedhetjük, hogy a természetjog és a krisztusi intézkedés alapján felbonthatatlan házasságot, a társadalom alapsejtjét, ezt az isteni intézményt szentségtörő kézzel eltorzítsák! Nem engedhetjük, hogy Szent István országa, a Regnum Marianum, elkereszténytelenedjék.

Úr Krisztus! Halljad nemzetünk szent esküjét: Neked élünk, ha kell, Érted halunk, s Tiéid akarunk lenni örökkön-örökké.

Amen.

[Új Ember, 1945. szeptember 2., 1-2.]