Jézus hullámhosszára kapcsolni

Kedves nagymama ismerősöm remek piskótát tudott sütni. Lett légyen bármilyen kályha, sütő vagy liszt, mindig ínycsiklandozó, zamatos desszerttel, szemnek-szájnak kellemes süteménnyel rukkolt elő. Szomszédasszonya mindig arra panaszkodott, hogy neki bezzeg soha nem állt össze a sütemény. Szóvá is tette nemegyszer: „Neked megint hogy sikerült? Mi a titka: a recepted, az időzítés, a házi tojás?” Az iménti emlék villant be, amikor arról elmélkedtem, miért is akarták eltanulni az apostolok az igazi imádság titkát. Úgy tűnik, ők is megkívánták, valójában szerették volna ellesni azt a bensőséges viszonyt, amely az Úr Jézust és az Atyát összeköti. Addig is tudtak imádkozni zsenge gyermekkoruk óta, de látva azt, ahogyan Jézus imádkozik, szinte gyermeki rácsodálkozással kérdezhették: „Te hogyan csinálod? Milyen az igazi imádság? Taníts meg, hogy kell!”

Útban Jeruzsálem felé Szent Lukács is az imádkozó Jézust mutatja be. Amikor leírta evangéliumát, a keresztény közösségek már az imádság összefoglaló esszenciájaként használták Urunk imáját. A Miatyánknak könyvtárnyi irodalma van. Elmélkedésünk kereteit is szétfeszítené, ha hosszabban töprengenénk minden során, így inkább csak apró észrevételeket teszünk. Először is néhány mai hasonlat.

Az ima Isten adatbankjának a kulcsszava (passwordja). Az a jelszó, amellyel Isten szeretetének tárházát megnyithatjuk, amellyel behatolhatunk a szívéhez. Az imádság az a rádiótelefon, amellyel jelezhetjük a mennyei irányítótoronynak, hogy hová zuhantunk le. Az imádság az antenna, amellyel ráhangolódhatunk Isten hullámhosszára, amellyel venni tudjuk adását, jelzéseit, hangját, üzenetét…(vö. G. Martinetti SJ: A mai hit észérvei)

Tehát nem azért imádkozunk, hogy Istent kioktassuk szükségleteink felől, szükségtelen őt „megpuhítanunk”. Nem azért van az ima, hogy Istent akaratunkhoz kényszerítsük, hanem hogy a mi akaratunkat igazítsuk Istenhez.

Az ima nem szócséplés, nem szómágia –, inkább hallgatás. Odahallgatás. Minőségi idő, amit Istennek szánunk. Az imádságban Isten jelenlétébe helyezzük magunkat. A lélek őszinte vágyakozásáról van szó. Az imádságban megtapasztalhatjuk az élő, személyes, minket határtalanul szerető Istent. Kell hozzá vágyakozás, bátorság, nagylelkűség, alázat. Ha nem találjuk Istent, valószínűleg azért van, mert nem vágyódunk eléggé utána. Telezsúfoljuk életünket sok „hasznos” dologgal, és nem vesszük észre, hogy Isten olyan fontos kellene hogy legyen, mint a levegő, amelyet belélegzünk…

Anhony de Mello jezsuita leír egy történetet, amely egy hindu templom papjáról szól, aki szeretett volna találkozni Istennel. Olyan tünetek látszottak rajta, mint aki szerelmes. Lefekvés előtt az istenség előtt keserves sírásra fakadt, és ez így ment hetekig. Isten nem is tudott ellenállni az ilyen vágyódásnak, és ebből az emberből, Ramakrisnából India egyik nagy misztikusa lett. Ez a misztikus elmondta egyszer a barátjának, mit is jelent az Isten utáni vágyódás: „Ha egyszer egy tolvaj olyan teremben aludna, amelyet csak egy vékony fal választana el az arannyal teli kincstártól, akkor aludna-e a tolvaj akár egy percet is? Egész éjjel fent lenne, és különféle megoldásokon törné a fejét, amelyekkel megszerezheti az aranyat. Amikor fiatal voltam, én még annál is buzgóbban vágyakoztam Isten után, ahogy a tolvaj sóvárog az arany után.”

Szent Ágoston híres mondása is ezt sugallja: „Nyugtalan a mi szívünk, míg meg nem nyugszik benned, Istenünk”. Egy másik helyen pedig azt mondja: „Isten nélkül olyanok vagyunk, mint a partra vetett hal”.

Ha nincs meg bennünk ez a vágy, kérjük. A kérő ima mindennél előbbre való. Ahogyan Ábrahám is szinte a szemtelen alkudozásig képes volt „rámenősen”, kitartóan könyörögni testvéreiért, nekünk sem szabad abbahagyni csak azért, mert azonnal nem teljesültek kéréseink. Isten a kitartást „díjazza”. Ha fárasztó is az ima, ha néha úgy érezzük, hogy nem nyertünk meghallgatást: ne hagyjuk abba. Kitartóan, bátran imádkozzunk Istenhez, hogy imánk a szívéig hatoljon. Nemrég Ferenc pápánk úgy fogalmazott: „Győzd meg az Urat az ő érveivel, az az igazán szép!”

Mindent kérnünk kell, azt a kegyelmet is, hogy jól imádkozzunk. Jézus a Miatyánk kéréseiben elsősorban azt tanítja meg, hogyan kérjünk: állhatatosan, gyermeki bizalommal és csökönyösséggel, és azzal a hittel, hogy mindent Istentől kapunk. Abban a légkörben imádkozzunk, ahogyan Jézus tette. Rendelkezésedre állok Istenem, átadom magam és életem, szeretteink életét, minden emberét, a világ sorsát neked!

A Szentlélekben Jézus minket is képesít arra a fajta imára, amelyet ő tudott igazán. Ezért tanította meg a Miatyánkot. A Miatyánk szavai megsejtetik velünk Isten látásmódját. Így, a hit szemével nézzünk Istenre, mint édesapára vagy édesanyára, szenteljük meg nevét, fürkésszük és tegyük meg akaratát, kérjük segítségét hétköznapjainkban. Beleértve egzisztenciális gondjainkat, bűneink bocsánatát, és a kísértésből való szabadulást is.

A Miatyánk mint a legszentebb és legfontosabb imádság a legfőbb támasz lesz, amelybe bárhol, bármikor kapaszkodhatunk.