Boldog Béna Hermann: Az erő a gyöngeségben nyilvánul meg – Szentek élete
Boldog Béna Hermann – bencés szerzetes
* Saulgau, 1013. július 18. + Reichenau, 1054. szeptember 24.
Altshauseni II. Wolfrad gróf fia. 1013-ban született Saulgauban. Hétéves korától a reichenaui kolostorban nevelkedett. Веrno apát vezetése alatt alapos tudományos képzettséget szerzett. Szerzetesi fogadalmat tett, majd 1043-ban pappá szentelték. Reichenau apátsága abban az időben virágkorát élte.
Hermann mindössze 41 évet élt, egy súlyos betegség miatt teljes bénaságban, mindvégig hordszékhez kötötten, s mégis csodálatos életművet hagyott ránk. Tündöklő példáját adta ezzel az igazságnak, mely szerint az erő a gyöngeségben nyilvánul meg, s az istenszeretőkben a lélek természetfölötti képességeit a test fogyatékossága nem képes akadályozni.
Mint történész, matematikus, csillagász, költő és muzsikus sokoldalú tevékenységet fejtett ki szóban és írásban egyaránt. Legjelentősebb művének tekintik Világtörténelmét, a Rajna jobb partjának vidékéről a legrégibb és máig fennmaradt krónikát. Krisztus születésével kezdődik, és szerzője halálának évével zárul. Időrendje biztos, adatai megbízhatók, szerzője tág látókörrel rendelkezett. Bámulatos, hogy ez a betegsége miatt a külvilágtól tökéletesen elszigetelt szerzetes meg tudta szerkeszteni ezt a világkrónikát, mely magába foglalja a birodalom politikájának egész területét Dániától Apuliáig, Lengyel- és Magyarországtól Flandriáig és a Champagne-ig.
Halála előtt Hermann a rendtestvérére, Bertholdra bízta, hogy folytassa a munkát.
Reichenaui Berthold ezt írja: „Hermann, vagyis a nagy hős és jámbor Wolfrad fia gyermekkorától tartó szenvedése folytán minden tagjában megbénult, de ez csak a külső embert illette, lelkében Hermann felülmúlta minden kortársát.” Mindenféle versmértékhez értett. Gyermekkorától a tanulmányoknak szentelte magát, s az összes egyházi és világi tudományban olyan járatos volt, hogy a mindenfelől hozzásereglő tanítványok csak csodálták és bámulták.
Végtagjai annyira megbénultak, hogy segítség nélkül, önmagától nem tudott mozdulni. Egy szolga hordszékbe helyezte, de csak meggörbülten tudott ülni munkája végzése közben is. Száját, ajkát és nyelvét csak nehezen tudta használni, csak törve és lassan, alig érthető hangokat volt képes megformálni: hallgatói szemében mégis okos szavú és buzgó tanítónak tűnt, aki színes élénkséggel és talpraesetten válaszolt minden kérdésre. Hibátlan embernek tűnt, bár ő maga állandóan hangoztatta, hogy semmi emberi nincs távol tőle. Alázatos szeretetreméltóság és szeretetreméltó alázatosság jellemezte, csodálatos volt türelme megőrzésében, mint jókedvű adakozó, az igazság legyőzhetetlen hirdetője és védelmezője, a keresztény élet kipróbált nevelője. Csodás jóság, derű ömlött el rajta, mindenkinek mindenben szolgálni akart, mindenkinek mindenévé vált, mindenki szerette.
Összeállította az időszámítás szabályait, és ebben minden korábbi tanítót felülmúlt; többek között föltalált egy holdidőszámítást, amellyel a Hold felkeltét minden napra és minden éjszakára vonatkozóan meg lehet állapítani. Hasonlóképpen föltalálta a holdfogyatkozás kiszámításának módját is. A zenében alig volt hozzá fogható, egyéb művek mellett szekvenciákat szerzett, tőle származik az Alma Redemptoris Mater (Üdvözítőnk Édesanyja) és talán a Salve Regina (Mennyországnak királynéja) antifóna. Mindehhez társul egy költemény formában, váltakozó versekben írt könyvecske a nyolc főbűnről.
Órák, hangszerek és más szerkezetek készítésében senki sem volt korában hozzá hasonló. Ilyenféle és sok más dologgal foglalatoskodott mindig, bármilyen gyengének érezte is magát.
Neki köszönhetjük az arab munkák első latin fordításait. A zenetörténetbe belekerült a „hermanni betűhangjegy írás”. Fejtegetéseiben úgy mutatkozik, mint korának legjobb zeneismerője és zenetanítója. Vele és Berno apáttal jutott el Reichenau a zeneművelés ragyogó tetőpontjára. Kortársai „korunk csodájának” nevezték. Joggal nevezzük Hermannt a középkor egyik legnagyobb tudósának. Tisztelete a bencés rendben maradt fenn.
