Hamis Jézus-kép vagy igaz Jézus-kép?

Napjainkban túl sok keresztény helyez egy hamis, torz Jézust egy panteonba, ahol a többi hamis isteneit is őrzi.

Bármennyire is felvilágosultnak gondoljuk magunkat a 21. századi Nyugaton, nem hallgathatunk arról a jelenségről, hogy mint civilizáció, visszacsúsztunk a korábbi pogányság és barbárság fejlettebb formációiba.

Technológiai és tudományos sikereink a fejlődés látszatát, a haladás illúzióját keltették. Azt hisszük, hogy igencsak haladóak és fejlettek vagyunk, miközben valójában visszafejlődünk, mint emberi civilizáció. Kártyavárat építettünk, de meggyőztük önmagunkat (és rákényszerítettük a világ többi részét is, hogy elhiggye), hogy alapjaink szilárdak, és jelenlegi pályánk nemes és előnyös az emberiség számára.

Olyan szinten vesz körül minket a téveszmék káosza, hogy Istennek és Fiának, Jézus Krisztusnak az egyedülállósága elhalványul a személyes istenségek szubjektív gyűjteményében. Mintegy visszatérve a pogány mítoszok idejébe, Jézus Krisztust a saját magunk által kitalált hamis istenek különös panteonjába helyeztük. Az Úr Jézust bagatellizáljuk, és pusztán egy lesz a sok személyes istenség között.

Amikor az emberiség elhagyja Isten saját kinyilatkoztatását önmagáról, akkor minden igazolhatóvá válik. Bármi istenné válhat. Még Jézus Krisztust is azzá alakítjuk, amivé akarjuk. Ez azt is jelenti, hogy az Úr Jézus nem ismerhető meg, nem szerethető és nem is követhető teljes mértékben. Mert amikor a Szeretet Istenét eltorzítják, és valami mássá változtatják, mint ami valójában, akkor maga a szeretet is eltorzul. Amikor a Teremtőt elhagyják, a teremtmény kisebb lesz. Ahogy a Szeretetet elhagyják, a mi szeretetre való képességünk is zsugorodik. Csak az élő Isten teljes igazságában, és Fia, Jézus Krisztus által ismerhetjük meg teljesen a szeretetet.

Szent II. János Pál pápa a Redemptor Hominis kezdetű enciklikájában ezt tanította:

„Az ember képtelen szeretet nélkül élni. Magára marad, érthetetlenné válik önmaga számára, értelmét veszíti az élete, ha szeretetet nem kap, szeretetet nem talál, nem vehet benne részt és nem teheti a szeretetet magáévá. Ezért adja a Megváltó Krisztus, mint már mondtuk, az embernek az ember teljes kinyilatkoztatását. És ez – lehet mondani – a Megváltás misztériumának emberi oldala. Tudniillik a Megváltásban fedezi föl az ember saját emberségének méltóságát, nagyságát, értékét. A megváltás misztériumában Isten újra kimondja és bizonyos módon újra teremti az embert. Valóban az ember új teremtése ez!” (10)

Ha az igaz Istent a világ divatjai által animált személyes istenségekre cseréljük, nemcsak azt nem tudjuk megismerni, mi a szeretet, hanem önmagunkat sem ismerhetjük meg igazán. A teljes önismeret is csak Jézus Krisztus misztériumán keresztül lehetséges.

II. János Pál így folytatja:

„Az embernek tehát, ha szíve mélyéig érteni akarja önmagát – s nemcsak futó pillantást vet önmagára, mellyel tökéletlenül, gyakran csak felszínesen, külsőleg megmutatkozó magyarázatokat és szabályokat lát az életben –, Krisztushoz kell mérnie önmagát félelmeivel és kétségeivel, gyöngeségeivel és bűnösségével, életével és halálával együtt. Az embernek mindenestől, amije van, Krisztusba kell öltöznie; föl kell vennie és magáévá kell tennie a Megtestesülés és Megváltás teljes igazságát, hogy újra megtalálhassa önmagát. Ha ez a belső folyamat lejátszódik valakiben, az az ember nemcsak Isten imádásában termi gyümölcsét, hanem önmaga iránt is csodálatra ébred.”

Papságom kezdetén egyszer panaszkodtam egy mentoromnak amiatt, hogy sok ember mennyire nem ismeri, vagy nem hálálja meg Jézus Krisztus áldozatos szeretetét. Elkeserítő volt látnom, mekkora közömbösséget mutatunk az Úr Jézus irántunk tanúsított szerető kedvességével szemben, és hangot adtam eme frusztrációmnak.

Ez a bizonyos mentor egy idősebb pap volt, aki évtizedes papi szolgálata során már szinte mindent látott. Ahogy pontról pontra haladtam, gyengéden és kedvesen bólogatott. Egy idő után befejeztem a tirádámat  ő pedig jól megnézett. Aztán így szólt: „Azt mondjuk az embereknek: »Jézus szeret téged«, és úgy véljük, megértik. Frusztráltak leszünk viszont, amikor nem válaszolnak Jézus Krisztus szeretetére, amely szerintünk annyira egyértelmű.”

Megköszörülte a torkát, és erősebb hangon folytatta: „De ma már annyi mindent veszünk magától értetődőnek. Azt mondjuk: »Jézus szeret téged«, noha az emberek nem értik sem Jézust, sem a szeretetet, sőt még önmagukat sem. Az alapoktól kell kezdenünk: Jézus hirdetésével, a szeretet hirdetésével és azzal, hogy mik vagyunk mi magunk Isten előtt?

Tanulnunk kell a korai egyháztól, és újra az evangéliumot kell hirdetnünk a hitetlenek generációjának. Csak miután átadtuk ezt a központi tanítást a körülöttünk lévőknek, mondhatjuk el igazán, hogy az emberek elutasították Jézus Krisztus meghívását, amely megváltó szeretetéről szól. Hisz az emberek csak azt utasítják el, amit nem értenek.”

Mindannyiunknak meg kell tanulnunk ezeket az igazságokat. Nekem is meg kellett tanulnom (és újratanulnom) őket, tanítványként és papként egyaránt. Isten igazsága annyira különbözik a bukott világunk hazugságaitól, hogy állandóan szükségünk van a kegyelem segítségére és mások tanúságára ahhoz, hogy megismerjük Istent, szeressük őt és másokat, ráadásul önmagunkat is szeressük.

Vagy ezt az utat választjuk, vagy egy másik utat kényszerítenek ránk.

És most, ahogyan a pogányság egy neoszekuláris formája uralkodik el a Nyugat szívében, a világ minden gondja– az élvezet, a hatalom, a kényelem, az autonómia, az emberi vonzalom, a piac, a politikai pártok és ideológiák – egy széttört panteont alkot a bukott emberiség kozmoszában, amelyben nincs kegyelem, amelyet a betölthetetlen, nyers nyugtalanság jellemez, és amely egyre erősíti az önimádatot és a hatalomra való törekvést.

A korai egyház Isten egységét hirdette a Messiás eljövetelével, a régóta várt felkent Megváltóval együtt. Ez a gondolat szolgált alapul az igehirdetésre:

„Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van, és mindenki, aki szeret, Istentől való, és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri az Istent, mert az Isten szeretet. Isten szeretete abban nyilvánul meg bennünk, hogy Isten elküldte a világba egyszülött Fiát, hogy általa éljünk. A szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket, és elküldte a Fiát bűneinkért engesztelésül. Szeretteim, ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást. Istent soha senki nem látta. Ha szeretjük egymást, bennünk marad az Isten, és a szeretete tökéletes lesz bennünk.”

1Jn 4,7–12

Az evangélium arra inspirálta a korai egyházat, hogy az egy Istent irgalmasnak, kedvesnek, haragra lassúnak és jóságban bővelkedőnek mutassa be. Megmutatta, hogy Isten nem kegyetlen, sem nem barbár, sem nem kicsinyes. Megmutatta, hogy Isten útja olyan út, amelyet az ész és a szeretet vezérel, egy kötelező érvényű szövetség része, amely Isten gyermekeivé tesz minket. A korai keresztények hite, életmódja és üzenete a bukott világ számára Isten gyengédségét, ragaszkodását, szerető ragaszkodását modellezte.

Hívőként meg kell vizsgálnunk saját szívünket. Nem lettünk-e áldozatai annak a hajlamnak, hogy megteremtsük saját isteneinket, vagy megváltoztassuk az egy igaz Istent úgy, hogy ő csupán önmagunk vagy saját hiedelmeink és vágyaink tükörképe legyen? Megértjük-e Jézus Krisztus radikálisan egyedi voltát, és elvetünk-e minden olyan elképzelést, amely ellentétes az ő tanításaival és kinyilatkoztatásaival? Amikor Isten egységéről beszélünk, beszélünk-e egyben az ő mindenki iránti szeretetéről és kedvességéről is?

Írta: Jeffrey Kirby atya, USA
Fordította: Marek Éva
Forrás: Catholic Answers