Ferenc pápa valóban „forradalmár” pápa lett volna?

A katolikusok mindenekelőtt azt várják a pápától, hogy a hitletétemény őre legyen. A szó szoros értelmében véve egy „forradalmár” pápa olyan lenne, aki szakít a Szentírással és a szenthagyománnyal – véli Henri Quantin író.

De mi az ördögnek akarnánk, hogy egy pápa „forradalmár” legyen? Szinte az összes cikkben, legyen bár kritikus vagy lelkes, előfordul ez a jelző vele kapcsolatban. Kissé, nagyon, teljes mértékben, nem eléggé… már maga a tény, hogy elismerésként használjuk ezt a kifejezést, jelzi, hogy mennyire politikával átszőtt légkörben élünk, amely úgy kényszeríti ránk a szempontjait, hogy gyakran észre sem vesszük. Persze, kevesen merik a forradalmár melléknevet főnévként használni, és a néhai Ferenc pápát „forradalmárnak” nevezni, de amúgy ez a gondolat mindenütt felbukkan, amint enciklikáinak vagy beszédeinek elemzéséről van szó. Forradalmár volt, mert a perifériára szorult emberekről beszélt, forradalmár volt, mert védte az ökológiát, forradalmár volt, mert kiemelte az egyéni eseteket a házastársi lelkigondozásban, forradalmár volt, mert arra kérte a papokat és a híveket, hogy olvassanak Proustot.

Megint ugyanaz a fantáziálgatás

A „forradalmisághoz” fűzött remények,  akár beteljesedtek, akár meghiúsultak, mindig ugyanabból a fantáziavilágból merítenek: hogy az Egyház inkább akkor lenne önmaga, ha jobban idomulna a világ szellemiségéhez. E logika szerint a „forradalmárság” dicsérete önmagában nem is számít, csak annak bizonyítékaként, hogy amit eddig tanítottak, az bűnös tévedés volt. Jó pápává az lesz, aki megmutatja, hogy minden elődje tévedett, vagy legalábbis helytelenül vetette magát alá annak az elavult hagyománynak, amelyet katolikus hitnek neveznek. A pápa halála utáni napon a Libération vezércikke tökéletesen illusztrálta a látszólagos gyászbeszédbe foglalt támadás művészetét: „Ferenc pápa elhunytával elhallgatott azoknak a ritka hangoknak az egyike, amely képes volt repedést okozni a béklyóvason, amely évszázadok óta fogva tartja az egyházat.”

Az elhunyt iránti lelkesedést azonnal mérsékli a cikk következő része: „Csak repedést, mert minden remény ellenére, amelyet egyesek ebbe a pápába vetettek, aki pápaságát a szegényeknek és a perifériára szorultaknak kívánta szentelni, az Egyház nem hajtott végre valódi forradalmat az ő uralkodása alatt.” A továbbiakban – nem meglepő módon – az azonos neműek házasságának engedélyezését hozza fel, amelyről a szerkesztő úgy tűnik, valóban úgy véli, hogy azt „évszázadok óta” csak a pápai „béklyó” akadályoz meg. Kíváncsiak lennénk, mely dátumig megy vissza az újságíró.

Sértetlenül megőrizni a hitletéteményt

„Nincs igazi forradalom” – írja a Libération. Szinte jobban értékeljük ezt az őszinte csalódást, mint a sok hálálkodást Ferenc pápa állítólagos „forradalmár” tetteiért. Mert, lássuk be, számunkra egy forradalmár pápa tűnne a lehető legkevésbé hűséges szolgának, akit csak el tudunk képzelni, olyannyira, hogy már maga a kifejezés is oximoron (kizáró ellentét). Milyen elképesztő ellentmondás nevében kellene úgy dicsérnünk egy szuverén pápát, hogy csak arról emlékezünk meg, amit állítólag tett a múlttal való radikális szakítás terén? Nem az lenne jogosabb, ha Szent Péter utódjától azt várnánk el, hogy sértetlenül őrizze meg a hitletéteményt, hogy az Egyház „apostoli” maradjon? Nem abban kellene-e mindenekfölött reménykednünk, hogy a pápa hiteles tanúja lesz Krisztusnak, hogy a Szentlélek segítségével megtalálja a legjobb módot arra, hogy mindenkinek hirdesse az üdvösség örömhírét, hogy megélje a boldogságokat egészen addig, hogy elszenvedi az összes lehetséges üldöztetést azoktól, akik az evangéliumokban saját ítéletüket olvassák? Mindezek fényében a „forradalmár” címke éppoly haloványnak tűnik, mint amennyire vállalhatatlannak.

Halovány, mert a legfőbb tanú, a mártír, nem annyira szereplője, mint inkább áldozata a forradalmaknak. Vállalhatatlan, mert egy forradalom levezénylése erőszakos szakítást jelent a múlttal, amelyet el akarnak törölni, és mindenekelőtt azért, mert minden forradalmár közös meggyőződése, hogy a cél szentesíti az eszközt, és ez egy olyan szabály, amelyet egyetlen katolikus, legyen akár pápa, sem hirdethet anélkül, hogy megtagadná a Szentírást és a szenthagyományt.

Reformok a folytonosságban

Végső soron az egyetlenek, akik lexikailag koherens módon „forradalmárnak” nevezhetnék a pápát, azok a keresztények, akik szemére hánynák, hogy elárulta az örökséget. De ők valószínűleg inkább az „eretnek” kifejezést használnák egy olyan alternatív tanítóhivatal nevében, amelynek természetfeletti legitimitását nehéz felfogni. De ők legalább olyan jelzőt használnak, amely elsősorban nem politikai változtatásokat vár el egy pápától, hanem teológiai folytonosságot. És ez a folytonosság – emlékeztetett XVI. Benedek pápa – tökéletesen összeegyeztethető a reformokkal, sőt, még ösztönözheti is őket, amennyiben elkerüljük a „szakítás hermeneutikáját”, más szóval… a forradalmat.

Fordította: Görgényi Adél
Forrás: Aleteia