Szüntelenül imádkozzatok!

„Szüntelenül imádkozzatok!” – visszhangzik bennünk Szent Pál figyelmeztetése, mégis gyakran félreértjük vagy túlzónak érezzük ezt a felszólítást. Csákay Zoltán Nagybányáról küldött gondolatai arra hívják fel a figyelmünket, hogy a szüntelen ima nem a folyamatos térdelésről, hanem a lélek állandó Istenhez fordulásáról, és az Ő jelenlétének mindennapi felismeréséről szól. Hogyan tehetjük életünk természetes részévé a bensőséges beszélgetést Istennel? Erre ad választ az alábbi elmélkedés.

Mostanság szinte egyre gyakrabban fülünkbe cseng, hogy „szüntelenül imádkozzatok”. Eleinte nem foglalkoztunk ezzel, mivelhogy nem is értettük ezt igazán, jobban mondva arra gondoltunk, hát nem vagyunk mi szentek, már dehogyis fogjuk egész napunkat térdelve, összekulcsolt kézzel tölteni, ki hallott már ilyet! De lássuk csak, mit is jelent egész pontosan imádkozni, illetve szüntelenül imádkozni.

Már kisgyermekként megszoktuk azt, hogy imádkozunk, főleg este, elalvás előtt, majd aztán imádságunk egyre különbözőbb formákat ölt. Kamaszkorban, annak köszönhetően, hogy keressük önmagunkat, próbálunk „megbirkózni” a világgal, sőt „megváltani” azt, magunk erejéből boldogulni, ill. hozzászokni azon változások tömkelegéhez, amelyen ilyenkor átesünk, nem igazán tartunk igényt buzgó imára, legalábbis nem olyan szinten, mint ahogyan arra szükség lenne. Elérkezik majd egy olyan időszak is, amikor az ima újra értelmet nyer, mintegy megérik életünkben, amikor már nemcsak olyan szinten imádkozunk, hogy „Uram, segíts!”, hanem elmélyülünk benne, s olyankor is fohásszal fordulunk az Úrhoz, amikor meg szeretnénk Neki köszönni valamit. Ékes anyanyelvünk Arcanum.com weboldalon keresztül elérhető Czuczor G. – Fogarasi J. által szerkesztett szótára szerint aki imádkozik,

„szívét komoly erkölcsi érzelmekre gerjeszti, lelkét ünnepélyes buzgó elmélkedésekkel foglalkodtatja, s gondolatait Istenhez emeli.”; „Serleg telijéből most oltárra önte,/Lendítve kicsinyég, társára köszönte;/S ivott valamicskét. Öcscse azonképen/A nagy örök esküt imádkozta szépen.“ (Arany J. – Buda halála)

Mint tehát említettük, mindennapjaink adott szakaszaiban elmondunk egy-egy imát, általában reggel, étkezések előtt, valamint este. Elég-e ennyi? Látszólag persze, hát letudtuk az imákat, aztán neki is indulhatunk a napnak, mehetünk Isten hírével. Az embernek akkor van leginkább szüksége imára, amikor saját maga szerint nincs szüksége, mivelhogy jól elvan, köszöni szépen. Igen ám, de hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a világ már javában létezett, amikor mi ideiglenes lakást vettünk itt a földön, azaz nem mi teremtettük Istent, hanem pont fordítva! Ő a mozgatórugója egész létünknek, ha elhisszük, ha nem, akár belátjuk, akár nem, ha eszerint élünk, ha nem.

Azt tartják, a legnagyobb ajándék amit bárkinek is adhatsz, az az idő. Mert ha időt szánsz valakire, a saját életedből adsz neki egy darabot, amit soha többé nem kapsz vissza! Ez teljes mértékben így van, azonban ami még ennél is értékesebb, nem más, mint az imában eltöltött idő. Ha imádkozunk valakiért, Isten Szentlelkének erejével áldást bocsátunk az illetőre, s ezáltal valamilyen szintű változást, Isten felé fordulást észlelhet életének bizonyos pontján. Ima az is, ha érdektelenül, viszonzást nem várva, szeretetből fakadóan gondolunk valakire vagy keressük fel, rákérdezvén, hogy érzi magát, vagy csak egyszerűen rámosolygunk, közvetítve Isten végtelen, feltétel nélküli szeretetét.

Amikor az élet terheit hordozva támaszra van szükségünk, az „ördög tüzes nyilai” (Ef. 6:16) leküzdésének egyik leghatékonyabb módja az, ha szüntelen imádkozunk:

„Mindenkor örüljetek. Szüntelen imádkozzatok. Mindenben hálákat adjatok; mert ez az Isten akarata a Krisztus Jézus által ti hozzátok.” (1 Thess. 5:16-18).

Mindez gyönyörűen hangzik, azonban gyarló emberekként hogyan valósítható ez meg?! Nemcsak kimerítő lenne, de még „időnk sincs rá.” Tekintsünk csak vissza, a nap huszonnégy órájából mennyi időt fordítunk felesleges, gyümölcsöt nem termő, sokszor romboló hatású dolgokra, megkezdve szabadidőnk különböző képernyők előtt töltött, hosszú órákba torkolló perceitől, át az álmatlan éjszakákon, ill. éjszakázásokon, egészen a környezetünk kielemzéséről szóló párbeszédekig, kioktatásig. Ha ezeket kizárjuk, vagy legalábbis jelentősen lecsökkentjük, az imára is marad bőven időnk: „Magadnak teremtettél minket, Uram, és nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Tebenned.” (Szent Ágoston, Vallomások, 1. 1.)

A szüntelen imádság értelemszerűen nem azt jelenti, hogy hajnalhasadtától napestig összekulcsolt kézzel imákat mondjunk, térdet és fejet hajtsunk. A szüntelen ima arra való utalás, hogy mindenkor tartsuk emlékezetünkben Istent: minden reggel annak tudatában kell ébrednünk, hogy Ő velünk van, s teret kér magának gondolatainkban, cselekedeteinkben, ezáltal tudja megáldani azokat. Tanúságtételében Simon Dávid atya megállapítja, hogy a lélek eledele az Eucharisztia, levegője pedig az imádság: aki nem imádkozik, annak megfullad a lelke. Miképp testünket is tápláljuk – s nemcsak egyszer vagy kétszer egy nap, odavetve neki néhány falatot, hanem rendszeresen – éppen úgy a léleknek is szüksége van táplálékra, hogy éltethessen bennünket, hisz a test lélek nélkül halott. Az éltető erő csakis Istentől jön, mint ahogyan a legegyszerűbb születésnapi kívánság is hangzik: „Isten éltessen sokáig!” Beszéljünk Hozzá a nap valamennyi pillanatában, ismerjük fel Őt a nap simogató sugaraiban, gyermekeink szelíd tekintetében, egy sikeresen elvégzett feladatban; adjunk hálát Neki kötött vagy szabadon megfogalmazott imával, kérjük Őt a nap bármelyik percében, legyen társunk, szelídségünk, bátorságunk, vigaszunk, valamint kiapadhatatlan örömforrásunk, ekképp a tisztátalan lélek sem fog tanyát ütni lelkünkben.

Ne féljünk tehát a csendtől, az imádságtól, s ne sajnáljuk a Megváltónkkal töltött időt, mert az mindig megtérül. Ajánljuk fel neki mindennapjainkat, örömeinket, nehézségeinket, sikereinket és keresztjeinket, s megtapasztaljuk, hogy életünk útjai

Őáltala járhatóak, Ővele biztonságosak, s csakis Őbenne lehetünk igaz emberek itt a földön, s részesülhetünk majdan az Ő dicsőségében odafent.

Boros Ágnes: Imádkozni

Taníts imádkozni engem, Istenem,
taníts hozzád jönni csendesen.
Hozzád fohászkodni naponta,
békére lelni ölelő karodba.
Taníts, Istenem, hálával imádkozni,
a jóért s rosszért is hálát adni.
Segíts őszintén kitárni szívemet,
fogadd kegyelmesen megfáradt lelkemet.
Bár ismered, mit szám ki sem mondott,
győztes az, ki előtted térdet hajtott.
Győztes az, ki térden vívja meg harcait,
ki eléd viszi örömeit s fájdalmait.
Minden nap Neved segítségül hívni,
s gyermeki bizalommal Benned bízni.
De ne csak én, Te is szólj hozzám,
így vezess életem minden napján.
Taníts közeledni hozzád alázattal,
hívogass magadhoz szelíd szavaddal.
Segíts szent Neved őszintén dicsérni,
hálát adni, s nem mindig csak kérni.
Gyermeki kíváncsisággal Rád figyelni,
életem minden percét a kezedbe tenni.
Téged mindig áldani s magasztalni,
taníts, Istenem, ekképpen imádkozni.

Írta: Csákay Zoltán