A próféták megbotránkoztató, hálátlan feladata

A 2024. július 7-i vasárnap olvasmányaihoz kapcsolódóan

Mindannyian hallottunk már „hálátlan feladatokról”. Gondolkodjunk csak el a következő munkaköri leíráson: „Elvárás, hogy végeláthatatlan órákat töltsön olyan emberekkel, akik nem szeretik, vagy teljesen elutasítják Önt. Olyan terméket kell védenie, amit kevesen akarnak, és sokan utálnak. Szabadság nincs; a munka kevés látható előnnyel jár. A fizetés szánalmas. A fizikai bántalmazás, a kínzás és a halál esélye nagyon magas.”

Jelentkezik vajon valaki erre a munkára?

Ilyen hálátlan volt a próféták feladata is, az olyan férfiaké, mint Jeremiás, Amos, vagy Ezekiel. És persze Jézus Krisztus.

A mintázat az Ószövetségben eléggé következetes. Isten elhívott egy férfit, hogy az üzenetét közvetítse, mely lehetett figyelmeztetés, intés vagy lehetséges ítélet egy olyan népnek címezve, amely – kevés kivétellel – önfejű, ellenszenves, vagy akár erőszakos volt. A prófétának kellett kimondania az Úr nevét és szavait, hogy a „lázadók, akik lázadtak” ne mondhassák, hogy „Minket nem figyelmeztettek! Nem kaptunk esélyt!”

A próféták Isten szeretetének önfeláldozó hírvivői voltak. Ők voltak az igazak, akik jól megértették volna a zsoltáros kiáltását: „Könyörülj rajtunk, Uram, könyörülj rajtunk! Eléggé megízleltük már a gyalázatot. Túlságosan megízlelte lelkünk a dúslakodók gúnyolódását s a fennhéjázók büszkeségét.” (Zsolt 123, 3-4) A fő probléma és az alapvető bűn a büszkeség volt, az az önszeretet, amely nem törődik mással, csak saját magával, Istennel pedig végképp nem.

Márk evangéliumának 5. fejezetében Jézus találkozott annak a vérfolyásos asszonynak a hitével és alázatával, aki megérintette a ruháját (Mk 5,25-34), és a zsinagógai elöljáróval, akinek a lánya meghalt (Mk 5,35- 43). Amikor azonban visszatért Názáretbe, a „saját városába” (Mk 6,1), azok az emberek, akik fiatalként ismerték, nem voltak hajlandóak elgondolkodni azon, hogy erőteljes tanítása és csodálatos gyógyításai valósak. Látjuk, hogy a büszkeség lázadó természete milyen gyakran rejtőzik az igazságnak és az igazságot hirdetőnek a megtámadása mögé. Döbbenetüket nem az őszinte csodálkozás okozta, hanem a dacos ellenszenv. Kérdéseik nem őszinték voltak, hanem elutasítóak: „Honnét vette ezt? Hol tett szert erre a bölcsességre? És a csodák, amiket kezével végbevisz!”

Részben sértve érezték magukat, mert a Messiásról alkotott önző elképzeléseiket fenyegette az az egyszerű, „hétköznapi” Jézus, aki csupán ács volt, és Mária fia. Úgy tűnik, megfeledkeztek arról, hogy Izrael legnagyobb királya ugyancsak egy szerény sorból származó egyszerű fiú volt (1Sám 25,10). Ahelyett, hogy elgondolkodtak volna a bizonyítékokon, vagy eltűnődtek volna a csodáin, „megsértődtek rá”. Ilyen a hozzáállásuk és ily módon közelítenek a kérdéshez a mai szkeptikusok, „szabad gondolkodók” és ateisták, akik dühösen hangoztatják: „Csodák pedig nincsenek!” vagy „Jézus nem volt Isten!”

A „sértés” szó – eredetileg skandalizō – azt jelenti, hogy megbotránkoztatták őket Jézus szavai, tettei, sőt egész személye. Mivel nem értették meg, örökre meg akartak szabadulni tőle. A Jézus által mutatott jelek igazolják istenségét. Ezek a jelek arra hívnak, hogy higgyünk Őbenne, mondja a Katolikus Egyház Katekizmusa. „Azoknak, akik hittel fordulnak feléje, Jézus megadja, amit kérnek. Akkor a csodák megerősítik a hitet Abban, aki az Atya cselekedeteit teszi: bizonyítják, hogy ő Isten Fia.” (KEK 548)

A próféta, akit nem becsültek a saját házában, nem erőltette rá csodáit az emberekre – tovább ment más falvakba, folytatva azt a hálátlan feladatot, hogy szeresse az emberiséget.

Fordította: Eiben Ingeborg
Forrás: The Catholic World Report