Egy élet a megbocsátás szolgálatában – Ubald atya élete és szolgálata

2021. január 1-én Ubald Rugirangoga atya üzenetet küldött az amerikai kórházból, ahol súlyos koronavírus-fertőzés miatt immár két hónapja feküdt: köszönetet mondott a sok imáért, és megígérte, hogy mindannyiunkért imádkozni fog. Aztán hozzátette: „Szeressétek egymást és tartsatok ki egymás mellett! Az Isten áldjon meg benneteket, és boldog új évet!” Akkor még reménykedtünk, hogy jobban lesz, de január 7-én váratlanul meghalt. Ubald atya 2009 óta évente két alkalommal tartott az Egyesült Államokban gyógyító misét, beszédeket mondott és lelki napokat tartott emberek ezreinek. Most is szeretett volna a hazájába, Ruandába visszatérni, de ez a Covid miatti korlátozások okán nem sikerült neki, és a meghosszabbított tartózkodás alatt kapta el Amerikában a koronavírust is. Ruandában bizonyosan jó esélye lett volna, hogy nem betegszik meg, hiszen ott a 12 millió lakosból csak 200-an haltak bele a Covidba.

De milyen csodálatos papot szólított magához az Isten! Végtelenül hálás vagyok, hogy megismerhettem! Emlékszem, hogy a barátaim milyen lelkesen beszéltek róla. Egyikük szerint Ubald atya számára Jézus ugyanúgy él és cselekszik, mint ahogy 2000 éve is tette. Istennel bárki beszélhet, és kérhet tőle valamit. Ez benne van a fejünkben, de Ubald atyának a szívébe van írva.

A másik ismerősöm, aki Ubald atyát 1988-ban egy ruandai papszentelésen ismerte meg, és Grazban vagy Ruandában minden évben találkozott vele, és segített neki kápolnák, templomok és özvegyotthonok építésében, úgy vélte: „Fiatal, barátságos, csupaszív pap volt, aki közel került hozzám. Vidám, szeretetteljes embernek ismertem meg, akinek mindenkire volt ideje. A szívélyessége különösen feltűnő volt, mindenkinek, aki találkozott vele, az volt az érzése, hogy már régóta ismerik egymást, olyan erős melegség sugárzott belőle.” Ezt én is teljes mértékben meg tudom erősíteni. Már néhány találkozás után szívembe zártam Ubald atyát, és nem esett nehezemre őt igaz barátomnak nevezni.”

A 2008-ban tett ausztriai látogatását kihasználva interjút készítettem vele. Az interjú nálam készült, mivel éppen ágyhoz voltam kötve egy gerincsérülés miatt. Teával kínáltam, de a gondolatait annyira lefoglalta a saját története, hogy alig nyúlt hozzá.

Ubald atya abból a közép-afrikai országból származik, amely az 1994-es népirtásról vált ismertté. Száz nap alatt mintegy egymillió embert gyilkoltak meg, azaz az ország minden nyolcadik lakosát. Ubald atya 1955-ben a katolikus, tuszi család négy gyermeke közül az elsőként jött a világra. Az édesapja, aki általános iskolai tanár, az esti imát minden nap elmondja nekik, vasárnaponként pedig a család együtt megy misére. 1963-ban, hétéves korában egy este a hutuk, akik 1959 óta uralkodtak az országban, a faluban az összes tuszi férfit azzal gyűjtötték össze, hogy éjszaka a falu szélén kell őrködniük az éppen kezdetét vevő háború miatt. A férfiak közöl senki nem tért haza, mert aznap éjjel a fegyveres hutuk mindegyiket leszúrták.

„Kevesen tudják, hogy a hutuk micsoda borzalmas támadásokra voltak képesek már 1994 előtt is” – mesélte Ubald atya. A nőket és a gyermekeket akkor még megkímélték, így maradt az akkor 24 éves édesanyja a három fiúval és a három hónapos kislányával egyedül. Írni és olvasni nem tudott, így nőként csak mezőgazdasági munkával tudta eltartani a gyerekeket.

Ubald atya 12 éves korában került a kisszemináriumba, ministráns lett és a kórusban is énekelt. Szeretett volna olyan lenni, mint az őket gondozó pap, aki a gyermekeket a szívébe zárta. Amíg csak egy gyermek tanult, az édesanyja keresete még éppen futotta, de amikor már a második fiút is felvették, már nem volt egyszerű a könyvekről, füzetekről, az ellátásról és a tandíjról is gondoskodnia. Az édesanyja kiterítette a pénzt a szőnyegre, és így szólt: „Vegyétek el, amennyi kell.” A fiúk csak a legszükségesebbet vették magukhoz, de így is alig maradt valami a másik két testvérük számára. Az édesanyja sírva fakadt, és ez a látvány be nem gyógyuló sebként égett a gyermek Ubald szívébe.

Nem sokkal később, amikor a tuszi gyerekeket elüldözték az iskolákból, még rosszabb lett a helyzet. Ubald és az öccse a burundi kisszemináriumba menekültek. Az iskolából való kizárás hozzájárult a hitbéli válságához, és inkább a fociért és a verekedésért lelkesedett. Ahogy ő emlékezik erre az időre: “Elvesztettem a hitemet, és nem voltam fegyelmezetlen, de a szemináriumban csak tanulni akartam. Misére csak azért jártam, mert ez volt a szabály, és a reggeli és az esti imára is csak azért mentem el, mert küldtek. Mindezt nem szívvel tettem, mint ahogy minden más egyházi önkéntes tevékenységet is elutasítottam. Ez így ment két évig.”

Aztán az imához való hozzáállása az egyik iskolatársa hatására megváltozott, aki a társaival minden nap elimádkozta a rózsafüzért. „Nem a papok hajtották oda a kb. 30 fiút, hanem mindannyian önként mentek. Ez nagy hatással volt rám.” Így kezdte el ő is a rózsafüzért. Mivel azonban a titkokat elfelejtette, a saját élete történéseit vette sorra. Első titokként a gyermekkorát, amikor még az apja élt, másodikként az apja halálát. A harmadik az édesanyja tehetetlensége és kétségbeesése volt, amikor a hutuk jöttek és ellopták a banánjukat, a negyedik pedig a szemináriumba való belépése, hogy ennek mennyire örült. Az ötödik titok az édesanyja sírása volt, amikor az öccsével elvitték csaknem az összes pénzüket.

„Akkor tettem fel magamnak először a kérdést, hogy hogyan kereste meg a mama ezt a pénzt? Mennyit kellett érte dolgoznia? Burundiban több iskolapénzt kellett fizetni, mint amennyit a faluban. Az apja Burundiba menekült barátai ugyan adtak hozzá valamennyit, de a legnagyobb részt a mamának kellett állnia.”

Ekkor világosodott meg a szívében: „Uram, az egész idő alatt Te gondoskodtál rólam, pedig távol voltam Tőled. Ezért soha nem mondtam Neked köszönetet. Mától fogva én is imádkozni fogok. Mivel háláljam meg ezt Neked? Odaadom Neked az egész életemet!” És ezen a napon elhatározta, hogy pap lesz. A hazájában, hogy a szeretetet hirdesse, hogy az ottani emberek újra szeretni tudják egymást.

Milyen hősies elhatározás egy 18 éves fiataltól, aki annyi gonoszságot tapasztalt már meg, pedig a gonosznak még nem volt számára vége. A ruandai nagyszemináriumban a tandíjat graz-karlaui plébános magára vállalta.

1984-ben szentelték pappá. Két évig káplán volt, majd a következő 10 évben két faluban is vezette a plébániát, mielőtt kitört a népirtás. Amikor 1994-ben az ország hutu elnöke merénylet áldozata lett, pokollá vált az emberek élete: „Láttam, ahogy az emberek a nyílt utcán egymást gyilkolják le, mintha mindent elfelejtettek volna, amit az evangéliumról valaha is hallottak. Egyszerűen felfoghatatlan volt!”

De hogy juthattak idáig? Ubald atya magyarázni próbálja: „A népirtás bizonyos értelemben a kolonializmus következménye. A tuszik és a hutuk korábban békében éltek. Az, hogy valaki tuszi vagy hutu, az életkörülményeitől, azaz a társadalomban elfoglalt helyétől függött. Ruanda az I. világháború után lett belga gyarmat. A belgáknak a kormányzáshoz a gazdagabbakra volt szükségük, azokra, akiknek legalább tíz tehenük volt. Ők bizonyos előjogokat kaptak. A tuszi vagy hutu státusz a belgák által adott személyigazolványban is szerepelt. A tuszik akár egyetemre is mehettek, a szegényebbeket pedig hutuként pecsételték be.

Aztán amikor az iskolázott tuszi elit Ruanda függetlenségét követelte, akkor belgák a hutukat kezdték támogatni, hiszen velük nem volt semmilyen gondjuk. Ekkor szakadt ketté az ország, és ekkor kerültek a hutuk hatalomba. Ez a szakadás vezetett a hutu erőszak kirobbanáshoz, amikor 1994-ben elnöküket meggyilkolták.

És Ubald atya a saját bőrén is megtapasztalta a gyilkolást. Amikor a tuszik a gyilkosok elől a plébániára menekültek, a támadók elé lépett. Amikor azok felismerték, megtorpantak, hiszen mindannyian keresztények voltak és Ubald atya 10 éve az ő plébánosuk is volt. És egy papot mindenki szeme láttára megölni, erre nem voltak képesek. Mivel azonban szabadulni akartak tőle, hogy szabad kezet kapjanak, ráfogták, hogy megölt két hutut. Felajánlották, hogy ha elhagyja a falut, akkor megkímélik a plébániára menekült tuszikat.

De Ubald atya nem hitt a szavuknak, és nem akarta az embereket magukra hagyni. A püspök, aki maga is hutu volt, autóval sietett érte. Ekkor tudta meg Ubald atya, hogy vannak hutuk, akik a fejét trófeaként nyársra húzva akarják látni. Aznap este az imában megkérdezte az Urat, hogy mit tegyen. Ekkor a szíve mélyében ezt hallotta: “Ha egy helyről elüldöznek, menj egy másikra”. “Nem tudok innen elmenni, Uram” – válaszolta kétségbeesetten. Erre: “Emlékezz csak, hogy az első keresztények üldözése vezetett az evangélium terjedéséhez. Ezért van rád szükségem.”

„Ekkor értettem meg a küldetésemet: életben kell maradnom, hogy az evangéliumot hirdessem.” – meséli az akkori eseményekre visszagondolva. Csak az ő plébániáin 45000 embert gyilkoltak meg. Számukra hátborzongató volt, hogy a halottakat a földön heverő fejek alapján kellett megszámolniuk. Az ő családjában az édesanyja, az egyik öccse és annak családja, és az egyik sógora és annak lánya halt meg, összesen 84 ember. A húgát holttestek alatt fekve találták meg, és sikerült az életét megmenteni.

Ő maga Kongóba került, aztán Burundiba, majd Franciaországba vitték, végül az őt segítő plébános hívta meg magához Grazba. Az ismerősöm így emlékezett: „Ubald atya egy összetört ember volt.” „Nem tudom többé a Miatyánkat elimádkozni, nem tudok a családom gyilkosainak megbocsátani.” – mondta neki Ubald atya. A grazi plébános tanácsára Lourdes-ba utazott, hogy Szűz Máriától kérjen segítséget. És Ubald atya megélte ott a csodát: „Minden éjjel a megélt borzalmak miatt sírtam, és nem tudtam másra gondolni, minthogy évekig a szeretetről prédikáltam, mégis képesek voltak az emberek ilyen borzalmas módon egymás életét venni. Mennyi halott volt az én családomban is! Ezt megbocsátani egyszerűen túl sok volt nekem. Miért is lettem pap? Lehet, hogy feleslegesen pazaroltam el az életemet?”

Lourdes-ban az emberekkel együtt mondta a keresztúti imát. A második állomáson annál a mondatnál, hogy „Jézus, bár ártatlan és bűntelen volt, mégis elítélték, és ő felvette a keresztjét”, Ubald atya ezt hallotta a szívében: „Ubald, vedd fel a keresztedet!” „Összerázkódtam. Hiszen pont erről volt szó, hogy nem akartam a keresztemet felvenni! Mélyen érintett ez a felismerés. Miközben tovább mondtam a keresztúti imát, a belső gyógyulásom meg is kezdődött. Most már a vállamra akartam venni a nekem szánt keresztet, és ezzel megkaptam azt a kegyelmet is, hogy igazából megbocsássak. Mert szóban kimondtam már sokszor, hogy megbocsátok, de nem vettem fel a keresztemet, és ezért nem is tudtam igazából megbocsátani.

A lourdes-i barlang forrásvizébe ereszkedve már tudta: Ruandában van a helye, hogy ott a megbocsátást és a kibékülést hirdesse. Meggyőződése szerint a szeretetnek kell győzedelmeskednie. És ez az irgalom csodája volt.

Hat hónappal később tért vissza a hazájába. Az ország nem minden részében tért még vissza a nyugalom, de ennek ellenére tudta: ha már meg kell halnia, akkor a saját hazájában akar meghalni, a békéről való prédikáció közben. Első útja Kigaliba, a fővárosba vezetett. „A legnagyobb településsel akartam az új evangelizálást kezdeni. Ha a város megtér, akkor a falvakkal könnyebb lesz a dolog. Ubald atya tehát ott prédikált és evangelizált, amíg a püspök vissza nem hívta az egyházmegyébe, ahol korábban is szolgált.

„Az emberek tele voltak sebekkel, és nem akartak a templomba menni. Jézus miért nem segített? – kérdezgették.” Ubald atya a gyógyításra helyezte a hangsúlyt, és a gyógyulásért imádkozott szüntelenül. Ismét egyre több ember jött őt meghallgatni, és egyre többen gyógyultak meg, testileg és lelkileg is. „A megbocsátásról beszéltem nekik: a megbocsátás szabaddá teszi az embert. Addig nem gyógyulhatsz meg, amíg meg nem bocsátasz. A meg nem bocsátás nehéz terhet jelent, ami beteggé is tehet. A megbocsátás pedig szabaddá tesz, és Jézus meghallgatja az imáinkat. Megbocsátás nélkül nem lehetséges az élet. Megbocsátás nélkül a családok sem létezhetnek, hanem szétesnek. Gyakran csak a szánkkal bocsátunk meg, nem pedig a szívünkkel. Pedig őszintén megbocsátani a szívünkkel kell.”

És pontosan ezt tette Ubald atya, amikor az édesanyja gyilkosával a börtönben találkozott. És még ekkor is a megbánásról, a megbocsátásról és a megbékélésről beszélt. “Az történt, hogy anyám gyilkosa meghallgatta a börtönben tartott a prédikációmat. Utána odajött hozzám, és megkérdezte, ismerem-e azt az embert, aki megölte a rokonaimat. Mondtam, hogy nem. Erre letérdelt elém és bevallotta, hogy ő volt az. Bocsánatot kért és Isten áldását kérte tőlem. Persze sírtam, de aztán átöleltem. „Jézus nevében megbocsátok neked.” – mondtam.”

„És ha megbocsátottam neki, akkor annak látható következményeinek is lennie kell.” – vélte Ubald atya. Amikor megtudta, hogy a férfi felesége meghalt, miközben a férfi a börtönben volt, két kisgyermeke pedig egy csontszegény nagynénjükhöz került, Ubald atya, hogy bizonyítsa, mennyire komolyan gondolja a megbocsátást, ettől fogva az apjuk helyett fizette a gyermekek tanítását, magához vette őket a tanítási szünetekben, és a továbbtanulásuk költségeit is állta. Így lett a fiúból építész, a kislányból pedig orvos. „Ezt nem mindenki értette meg, de számomra felszabadító érzés volt.” – mesélte jókedvűen.

Miután a férfi leülte a 15 éves börtönbüntetését, Ubald atya kísérője lett a térítőutakon. Az atya a megbocsátásról beszélt, a férfi pedig tanúságot tett bűneiről, beszélt a bűnbánatról, a bocsánatkérés fontosságáról, és a megbocsátás elfogadásának szükségességéről is tanúságot tett.

Ubald atya meg is élte, amiről prédikált, így megkapta a kiengesztelődés karizmáját, hiszen a megbocsátásra való képességet Isten kegyelméből kapja az ember. Sok embernek tudott így segíteni. Nemcsak a ruandai templomokban és börtönökben tartott beszédeket, hanem háborúban álló afrikai országokba is elment, hogy tanúságot tegyen a megbocsátásról, a kiengesztelődésről és a megélt szeretetről. És mindenhol ezrek jöttek, hogy lássák, hogy az evangéliumot meg lehet élni. Kongóban 40 ezer ember előtt jelentette ki, hogy „Minden ember Isten képére teremtetett. Nézzetek csak egymás szemébe! Látni fogjátok, hogy a másik ember is szép, hiszen Isten képmása! Fogjátok meg egymás kezét, és mondjátok egymásnak: mostantól fogva a testvérem vagy!” A hallgatóság boldogan, mosollyal az arcán tapsolta meg.

A visszatérése után átvett és általa újjászervezett plébánia felvirágzott, ahogy Ubald atya segítségével az emberek megtették az első lépéseket a megbocsátás felé vezető úton. Miután az emberek a megfelelő előkészítés után megértették, hogy mit vár tőlük az Isten a saját békéjük érdekében, Ubald atya találkozót szervezett a híveknek és a rokonaik gyilkosainak. A püspökkel együtt celebrált misén a gyilkosok letérdeltek, az áldozatok hozzátartozói pedig mögéjük álltak. Amikor a gyilkos bocsánatot kért, a püspök megkérdezte a mögötte állót: “Készen állsz?” “Készen állok, bocsáss meg neki” – volt a válasz. Így fogadták vissza a gyilkosokat hivatalosan is az egyházba, akik ezután már a szentáldozásban is részesülhettek.

Az ismerősöm, aki Ubald atya édesanyjának halála után az ausztriai „mamája” lett, mesélte, hogy az első ilyen bocsánatkérési alkalom után felhívta őt az atya: „Traude, el nem tudod képzelni, micsoda ünnep volt, a Szentlélek jött el a templomunkba! Az ég is megnyílt!”

A misén a ruandai elnök is jelen volt. Kijelentette: „Amit Ubald atya csinál, azt kellene minden plébánián csinálni, és akkor béke lenne. Fel kell ismernünk, hogy mindannyian bűnösök vagyunk, de Isten megbocsátja bűneinket.” (Úgy vélem, mindenki ilyen elnököt kívánna magának.) És mennyi ember jött ezután Ubald atyához a lelke gyógyulásáért! A faluban az Irgalom kápolnájában az emberek éjjel-nappal ezért imádkoznak, és számtalan csoda is történt már ott.

Ubald atya még jelenleg is tartó projektje – melyet már nem tudott befejezni – egy békeközpont építése, ahol evangelizációs központ, az idős papok és apácák számára otthon, a lelki sérültek számára lelkigyakorlatos ház és zarándokszállás is lesz. Az oda tervezett három templomban kell majd a ruandaiakat és a többi afrikai országból érkezőket elvezetni a lelki békére, hogy megbékélt emberként térhessenek haza. Már most is nagy csodák történnek ott.

Ubald atya nemcsak a kiengesztelődés ajándékát kapta meg, hanem a gyógyítás karizmáját is. Ez utóbbi felismeréséről így mesélt: „Jézus az, aki gyógyít. 1991-ben egyszer egy misén, amikor lehunytam a szemem, egy felém lépő lábat láttam. Azt kérdeztem magamban: Hogy kerül ide ez a láb? Ekkor hallottam egy hangot: „Ez egy bal láb, amivel alig lehet járni.” Ekkor egy fejet láttam és ismét hallottam a hangot: „Valakire itt nagyon rájött a szédülés.” Ilyen még soha történt velem. Megkérdeztem a híveket: „Van köztetek valaki, aki a bal lába miatt nehezen tud járni?” Egy asszony jelentkezett, akinek a lába ott a misén gyógyult meg, és épp így múlt el annak az embernek az erős szédülése, aki a templomba is alig bírt eljönni.

1990-ben a másik ismerősömnek is csodálatos gyógyulásban volt része. Koszorúér-szűkületben szenvedett, és roppant nagy mellkasi fájdalmai voltak. Ubald atya éppen Grazban járt, amikor az esti misén az áldozás után így szólt a hívekhez: „Egy férfi, akinek itt fájdalmai vannak, meg fog gyógyulni.” – mutatott a saját mellkasára. Az ismerősömnek ettől a pillanattól fogva elmúltak a fájdalmai, és azóta sem tértek vissza. A nitroglicerin-sprayre sincs szüksége többé, holott korábban mindig a zsebében volt.

Nincs itt elég hely, annyi mindent lehetne még elmondani erről a karizmatikus papról. A családom számára és az én számomra is mindig ő lesz a mélyen hívő, vidám és hihetetlenül melegszívű ember és pap mintaképe, a szeretet igazi misszionáriusa, aki felvette a neki szánt keresztet, hogy a világnak megbocsátást és kiengesztelődést hozzon.

Fordította: Frick József
Forrás: vision2020.at