Júdás a barátom?

Árulkodó Júdás, nem kapsz piros tojást- mondtuk csúfolkodva a másiknak az óvodában. Hiszen már ott megvetettük azt a társunkat, aki elárult az óvó néninek. Kéretlenül, fogadatlan prókátorként vitte a hírt. Nem tudta magában tartani. Eldicsekedett azzal, hogy ő már tudja, amire nem vagyunk büszkék, s amit szégyelltünk csak úgy bevallani. Még testvérek közt is megesett, hogy valakit beépített téglaként kihasználtak a szülei, hogy begyűjtsék az infókat idő-nap előtt.

Árulók mindig voltak, s lesznek. Spiclik, akik kiszolgálják a rendszert jó pénzért. Gyenge jellemek, akiket lehet zsarolni valamivel, hogy aztán jelentsenek, írjanak, kémkedjenek. Egyik országban a másikról, mint ügynökök, idegen érdekekért, a másikban saját nemzetük biztonságáért. Vagy nem éppen. Ma elhárításnak is nevezik. A titok szolgái ők, akik információkat gyűjtenek- nem mindig éppen törvényes úton, hanem lehallgatással, óvatlan pillanatban elkapott felvételekkel, fizetett segítőkkel, akik „köpnek”, ha úgy hozza a konjunktúra. Vannak, akik áruként kezelnek igazságokat, adatokat, személyeket, áruba is bocsájtják azokat, felárazva alkalmas időben és helyen, hogy a célszemély körül szoruljon a hurok. Jó szolgálatot tesznek az igazságügyi szerveknek, kormányoknak, üzleti, vagy államérdekeknek, sőt nekik ez a szakmájuk. Hogy hivatás, az azért túlzás lenne. Vannak, akik elárulnak szerelmeket, barátságokat, közösségek, családok biztonságát, békéjét, csendes életét áldozzák fel az árulás oltárán. 

És ha egy áruló van köztünk, egy idő után fel is tűnik. Jelenlétének árulkodó jelei lesznek, ahogyan spontán érdeklődik szokatlan dolgokról, ahogyan egyre többször és folyamatosan feltűnik számunkra összeférhetetlen helyeken és helyzetekben, ahogyan kérdez, ahogyan viselkedik. Gyakorlatilag lassan elárulja magát, lelepleződik.

A történelemben már sokszor védelmükbe vették még keresztények is Júdást, az apostolt, aki csókkal árulta el Krisztust. Próbálták tisztára mosni, megvédeni, megérteni, annyira, hogy teljes apokrif evangéliumot szenteltek neki. Mondván, gyerekkorukban még jó barátok voltak Jézussal, aztán összevesztek. Mások meg hazafias lelkülettel mentegetik, mondván, nem volt türelme kivárni Jézus szándékait, elejébe ment az eseményeknek, hátha így a hatóságok sarokba szorítják, s kiderül, lehetne rá számítani, mint új messiásra. A leírásokból kitűnik az ő karaktere. Ahogyan kezeli a pénzt és gondja van a szegényekre, ahogyan kapcsolatot tart a főtanáccsal, birtokot is vásárol nem messze az Olajfák hegyétől, sajnálja a drága nárdusz olajat Jézus lábára kenni, ahogy a zsidó vezetők megbízásából egy csapat élén jelenik meg a sötétben, nagycsütörtök éjjel, kezében fegyverrel, majd azzal, hogy megcsókolja Jézust,- színlelve a barátságot- elárulja a katonáknak, kit fogjanak el. De a legszembetűnőbb magatartása – János apostol szemtanúként részletesen leírja -, amiként az utolsó vacsorán viselkedik. Ő is megáldozik, ő is vesz Jézus testéből, sőt Jézus külön bemártja az ő falatját, és úgy veszi magához. Amit tenned kell, tedd meg,– mondja neki. S azt is ekkor halljuk Jézus szájából: – Jaj annak, aki elárulja az emberfiát! Jobb lett volna, ha meg sem születik…

 Erre – János szerint – belészállt a sátán és kiment. Éjszaka volt…” Nem sokkal később, amikor már elcsattan a Júdás-csók is, Jézus azt kérdi: – Barátom, mi végre jöttél? Csókkal árulod el az emberfiát?

Jézus ritkán szólította meg úgy tanítványait, személyesen, nevét nem használva, hogy: barátom! Ha valakire azt mondta, barátom, az nem jót jelentett… Pedig a közösségüket barátainak nevezte, akiknek mindent tudtul adott, amit az Atyától hallott. De amikor valakinek, pl. Júdásnak azt mondta barátom, akkor abban egyéb volt. Szánalom és keserűség, annak a nagy szakadéknak érzékeltetése, ami köztük keletkezett, s ami épp a másik elszakadása miatt áthidalhatatlan volt. A barátjáért az ember tűzbe-vízbe megy. A barátját az ember nem adja fel. Barátomat nem árulom el semmilyen körülmények között. Barátomért kiállok. Akár az életem kockáztatása árán is. Azért, mert barátom. Júdás úgy tűnik, nem vette magára Jézus barátságát. Ő meglopta Jézus barátságát. Visszaélt helyzetével. Vajon neki is ilyen barátai voltak, mint amilyen ő?  Jézus mondhatta volna azt is: jaj annak, akinek Júdás a barátja…!

 Az árulásából kitűnik, hogy neki Jézus nem barátja. Ő sem lett Jézusnak barátja. Ő azokkal barátkozott, akik a sátáni terveket táplálták benne. És van az a pénz, az a harminc ezüst, amiért képes megtenni az árulást. Neki érdekei vannak. Ott meg a barátság nem számít.  Mondják, ezt a politikára, az üzletre is. Egy intézménynél, egy cégnél, egy hivatalnál nem a személyes kapcsolatok fontosak, hanem hogy működjék a gépezet, cseréljenek gazdát az áruk és hírek, legyen hatékony. Korrektségről ugyan beszélnek, de barátságról, ugyan már. Filmek, irodalmi művek garmadája szól arról, hogy az addig elnyomott lelkiismeret egyszer csak megszólal. S ha az áruló delikvensnek nincs ereje a kegyelemre hallgatni, a halálba menekül. És milyen más az Igaz Megváltó halála, s milyen más az árulóé. A többit a végítéleten tudjuk meg.

De addig is megválogathatjuk barátainkat. S a következő pillanatban elénk dobott árulás-kesztyűt jobb, ha nem vesszük fel. Mert az árulás: döntés. És az igazság elviselése, a szenvedés is az. Hogy lehet elárulni azt, akit szeretek? Aki beavatott bizalmába, és én azért felelős vagyok. Hogy lehet félreállni, amikor szükség van rám, a hitemre, a kitartásomra? Nem lehetek pont akkor én a gyenge láncszem? Még ha fáj is, még ha le is kell mondanom önmagamról, kényelmemről, még ha vesztesnek is tűnök. Nekem a barátom kitüntető szeretete többet kell, hogy nyomjon a latba, mint saját kicsinyes érdekem vagy félelmem. Ellenkező esetben úgy járok, mint Júdás. Meghasonlok. És a kötél nem oldoz fel.