„A Szent nem alkuszik” – dr. Brückner József esztergomi kanonokra emlékezünk

Olykor azért kell írni, hogy a feledés ellen dolgozzunk. Ez az írás is a feledés ellenében született. Ötven évvel ezelőtt, 1973. március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén adta vissza lelkét Teremtőjének dr. Brückner József esztergomi kanonok, az esztergomi szeminárium néhai rektora. Egykori tanítványai, lelki gyermekei már életében „tipegő szent”-nek nevezték (utalva ezzel gyors, apró lépteire); mikor földi útja utolsó állomásánál, a szentgyörgymezei temetőben Szabó Imre püspök búcsút vett tőle, így fogalmazott:

„Most egy szentet temetünk, ezért nem érte, de hozzá kell imádkoznunk.”

Brückner atya halála után az Új Ember c. katolikus hetilap rövid írásban emlékezett az elhunytra. Először az életrajzi adatokat sorolta föl a cikk. Brückner atya 1894. augusztus 6-án született Budapesten, 1916-ban szentelték pappá Esztergomban, s

„egész papi élete a papnevelés és főként a női pasztoráció szolgálatában telt”.

1916-1919 között a nagyszombati kisszeminárium prefektusa volt, az országcsonkolás után 1932-ig Budapesten hittanár, ezután néhány évig a Központi Szeminárium vicerektora, 1939-től pedig az esztergomi szeminárium tanára, spirituálisa, majd rektora; 1946-ban kanonok. 1952-ben állami nyomásra a főegyházmegye apostoli adminisztrátora, Hamvas Endre püspök leváltotta rektori tisztéből, beosztást ezután nem kapott, az érseki palota egyik eldugott szobájában élt egészen haláláig.

Az Új Ember cikke így méltatta Brückner atyát:

„Szerényen, csendesen élt, apró lépteivel rótta Esztergom és Budapest utcáit, hogy személyesen keresse fel azokat, akik anyagi és főleg lelki segítségre szorultak, és akik bizalommal fordultak hozzá. Különös szeretettel gondozta a betegeket. Minden ismeret előtt nyitott volt szelleme, minden újságot, folyóiratot, könyvet áttanulmányozott. A Bakács-kápolna volt útjai kiindulópontja, és itt számolt be Urának naponta. /…/ Életében irgalmas szívű volt, és ezrek gyászolják, áldják Őt haló porában. Hivatása teljesítése közben érte tragikus körülmények között a hirtelen halál.”

Brückner atya. Új Ember, 1973. április 22. 8. p.

Tömör jellemzés, szinte tökéletes portré; olyan valaki írta ezeket a sorokat, aki jól ismerte az elhunyt életét.  Az említett „tragikus körülmények”-re később visszatérünk, de előtte írnunk kell arról is, ami a búcsúzó sorokból kimaradt.

Brückner atya papi élete – mint az említett cikk is említi – főként a női pasztoráció szolgálatában telt. Hitoktatói évei alatt nemcsak tanított leányiskolákban, hanem rendszeresen tartott beszédeket, lelkigyakorlatokat – még akkor is, amikor már a Központi Szeminárium vicerektora volt. Aki föllapozza a különböző leányiskolák korabeli értesítőit, sűrűn találkozik Brückner atya nevével (pl. a cinkotai Állami Tanítónőképző, Magyar Királyi Állami Erzsébet Nőiskola, Ranolder Intézet stb.) Az egyik iskolai évkönyvben így említik őt: „a női lélek zseniális ismerője” (A Salvator Nővérek vezetése alatt álló Salvator Intézet iskoláinak értesítője. Bp., 1934. 11. p.). Amikor 1939-ben főpásztora az esztergomi szeminárium spirituálisává nevezte ki, a Magyarországi Római Katolikus Hittanárok és Hitoktatók Egyesületének elnöke, Marcell Mihály azt mondta Brückner atyáról: „Odaadó munkása volt főleg a leányifjúsági nevelésnek. Nemcsak tanított, hanem értékes lelkigyakorlatokkal, fáradságos gyóntatásaival fogalommá vált az ő neve és nagy űrt hagyott maga után.” (Katolikus Nevelés, 1939. március 1. 94. p.) Brückner atya azonban nemcsak tanított, beszélt és gyóntatott – írt is. Az említett egyesület hivatalos lapjában, a Katolikus Nevelésben rendszeresen közölt apró könyvismertetéseket, s több dolgozatot is publikált a lapban (pl,: Az ifjúság és olvasmányai; A tánc és az ifjúság; Valami a divatról; A védőszentek tisztelete; A leányifjúsági lelkipásztor könyveiből), de megjelent írása például a Magyar Kultúrában, a Nemzetnevelés c. kétheti lapban is.

Brückner atya nemcsak leányiskolákban oktatott: néhány évig a fővárosi Szent István Gimnáziumban is tanított. Itt ismerkedett meg jelen sorok írójának egyik tanár felmenőjével, akinek leányát ő keresztelte, s keresztapja, haláláig lelkiatyja lett. A családi hagyatékban több fénykép is fennmaradt Brückner atyáról, sőt sok-sok levele is, melyekből egyet közzé is teszünk – illusztrációként. Aki figyelmesen megnézi a levelet (melyet e sorok írójának említett felmenője halála után írt, s akit ő temetett), látja, a bal felső sarokban ez áll: A. M. Vagyis: Ave Maria. Az „A. M.” minden levelének fejlécében megtalálható. Brückner atya máriás lelkületű ember volt, minden lelki gyermekét Szűz Mária oltalmába ajánlotta, gondjaikat-bajaikat, mintegy Isten postásaként, magával vitte az esztergomi bazilika Bakócz kápolnájába, amely lelki értelemben valódi otthona volt. Halála napján is innen indult Budapestre – Szűz Mária oltalmába ajánlva a maga és mások életét. Mert a visszaemlékezések tanúsága szerint sejtette, hogy nehéz napja lesz.

Több mint húsz éve jelent meg Gyurián Edit értékes könyve (Dr. Brückner József esztergomi rektor élete 1894-1973), amely ismereteink szerint a Szent István Társulat boltjaiban ma is kapható. A kötet nemcsak alapos életrajzot tartalmaz, hanem sok-sok visszaemlékezést is – köztük Brückner atya egykori kispapjainak emlékeit. Aki elolvassa ezeket a szövegeket, megtudja, hogy Brückner atya spirituálisként, majd rektorként ugyanazt a szellemet képviselte, mint az esztergomi szeminárium egykori híres spirituálisa, a hazai papnevelés nagy megújítója, Székesfehérvár későbbi püspöke, Prohászka Ottokár.

Idéztük az Új Ember cikkét: ötven évvel ezelőtt „tragikus körülmények között” érte Brückner atyát a „hirtelen halál”. Mi is történt azon a napon, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén? Reggel – szokásához híven – a Bakócz kápolnában kezdte napját Brückner atya, majd útnak indult Budapestre a menetrendszerinti buszjárattal. Előbb Óbudán kereste föl egyik lelki gyermekét, egy idős, súlyos beteg hölgyet, akit erre a napra kiengedtek a kórházból, hogy Brückner atya feladja neki a betegek szentségét; délután pedig az atyának találkozója lett volna a Volga Szállóban egy Bécsből érkezett úrral. Hogy az óbudai ház lakásában mi történt, nem tudjuk. Csak azt tudjuk, hogy Brückner atya és a beteg hölgy soha nem léptek ki a lakás ajtaján. Egy hét múlva, amikor már bűz terjengett a házban, többszöri sürgetésre a rendőrség végre föltörte a lakás ajtaját és két foszló holttestet hoztak ki onnan. A boncolási jegyzőkönyveket a hozzátartozók nem kapták meg. A hivatalos vizsgálat szerint szénmonoxid mérgezés okozta a két ember halálát. Tudjuk azonban, hogy azokban az években nem egy balesetnek álcázott, politikai gyilkosság történt. A Katolikus Lexikon szócikkében is azt olvassuk, hogy Brückner atyát vélhetően megmérgezték. Kérdés: miért? Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában jelen sorok írója és mások is igyekeztek adatokat keresni Brückner atyáról; sikertelenül. Csupán néhány jelentésben szerepel a neve, de komolyabb anyag róla nem lelhető föl. Pedig bizton állítható, hogy megfigyelték. Amikor Mindszenty bíboros a budapesti amerikai nagykövetségen tartózkodott, egyik rendszeres gyóntatója Brückner atya volt. Miután 1952-ben rektori tisztéből leváltották, beosztás híján végezte a munkáját: sűrűn levelezett lelki gyermekeivel; egy állambiztonsági jelentés szerint az atya naponta több levelet kapott, mint az érseki hivatal. S persze személyesen is felkereste lelki gyermekeit, esketett, keresztelt, vitte a rászorulóknak nemcsak Isten üzenetét, a jó szót, hanem pénzt, ruhát, élelmiszert – mindent, amit kapott, elajándékozott, miközben ő maga nagy szegénységben, egyszerűen élt. Mondhatjuk azt is, szinte az egész ország plébánosa lett. Ezért lett már életében példakép, szentség hírében álló pap.

Miután a diktatúra véget ért, többen kezdeményezték Brückner atya rejtélyes halálának kivizsgálását – eredménytelenül. Az atya földi maradványainak exhumálása talán választ adhatna arra, mi okozta a halálát – exhumálásra azonban ismereteink szerint nem került sor, a főegyházmegye sem kezdeményezte. A kilencvenes években többen fordultak a főegyházmegyéhez azzal a kéréssel, indítsák meg Brückner atya boldoggá avatási eljárását. Gyurián Edit idézett kötetében megtaláljuk az erre vonatkozó leveleket, s a püspöki válaszokat is – semmi sem történt. Ötven évvel Brückner atya vértanúhalála után talán eljött az idő arra, hogy a főegyházmegye foglalkozzék az üggyel. Sivár korunkban nagy szükség lenne olyan példaéletek be- és felmutatására, mint Brückner atyáé.

Tegnap este, a hat órakor kezdődő szentmisén, a budapesti Egyetemi templomban megint rá emlékeztünk, s hozzá imádkoztunk – a feledés ellenében is.

Zárásul felidézzük Brückner atya egyik régi beszédét. Idén ősszel emlékezünk arra, hogy nyolcvan évvel ezelőtt Árpád-házi Boldog Margitot a szentek sorába emelte XII. Pius pápa, ezért is aktuális az alábbi szöveg. Amikor 1942 derekán, a Boldog Margitról elnevezett esztergomi leánygimnáziumban a névadó tiszteletére triduumot tartottak, a második napon, 1942. június 22-én dr. Brückner József szemináriumi rektor mondott beszédet. Ezt a beszédet közöljük, terjedelmi okokból kissé rövidítve.

*

Árpádházi Boldog Margit – a szent

Ha a Margit hídról lekanyarodunk a Szigetre, balkéz felől a parti fürdőre és annak léha, lármás világába kerülünk. Jobbkéz felé menet pedig arra a helyre jutunk, ahol egy-két rom méláz B. Margit idejéből. A Sziget mai arculatában a világ hű képére ismerünk. Elmélkedésünkben a Szent és az evilági ember között feltetsző különbséget kívánjuk bemutatni.

A Szent nem alkuszik. A köznapi ember folyton azt teszi. Tűz és víz között kiegyezését keresi, és ördög és angyal közt barátságot kíván létesíteni. Nem egyszer egy tál lencséért főbenjáró dolgokat cserél be. Az Istent magát is képes elhagyni esendő teremtményekért.

A Szent minél többet akar adni Istennek. Ha teheti, mindenét odaadja. A hétköznap embere csak töredékeket és részletet ajánl föl. Az ilyen ember attól fél, hogy veszít akkor, ha ad. Pedig a Szentnek van igaza: aki Istennek ad, az csak nyer és többje lesz.

A köznapi ember az időnek dolgozik, és az idő elnyű, elrútít, elpusztít mindent. A Szent az örökkévalóságnak munkálkodik. Örökké fiatal is marad ezért a Szent: érzésben és lélekben. Isten, aki „ifjúi örömmel tölt el” (Zsolt 42, 4), a Szentet szép cselekedeteivel együtt halhatatlanná teszi.

A szürke ember törpe. Távlatai egy hangya, egy levelibéka vagy vakondok távlata. A Szent távlatát még csak nem is a sztratoszféra méreteivel mérjük, hanem az „örök halmok” dimenzióival.

A földi ember Babylonban, Bábelben él, esetleg egyenesen Sodomában és Gomorrában tengődik. Akárhányszor a sertések eledelével csillapítja szörnyű éhségét. Az égre néző ember Jeruzsálemben lakik, és az angyalok kenyerével táplálkozik, amely minden gyönyörűséget magában foglal.

A tucatember szeszély szerint szeret a – megunásig. Önös a szeretete, benne a halál fullánkjával. Állhatatlan, visszataszító tud lenni a szeretete, és egyszerre csak kimerül a nagynak és végtelennek hitt szeretet! Sőt gyűlölet lesz a nagy érzésből egy szomorú napon. Ezzel szemben a Szent szeretete: Krisztus Urunk szeretete. Önzetlen, állhatatos, meg nem fogyatkozó, édes, tiszta szeretet ez. A földi ember oly hamar kimondja: elég! Az égre néző ember jelszava: amplius: még többet!

B. Margitban a „Szent”-nek most vázolt összes jellemvonásait feltaláljuk. Nem alkudozott. Folyton adott. Az örökkévalóságnak élve végtelen távlatokkal dolgozott és nagyon szeretett.

Azonban nemcsak a földre néző ember és a Szent között figyelhető meg éles ellentét, hanem komoly különbségek vannak a Szent és az akaratgyenge, bukdácsoló keresztény lélek között is. Példák mindent megmagyaráznak.

B. Margit pl. imádkozik. Nyolcszor szólnak hozzá. Nem hallja. Egy cserép esik imádság közben a fejére. Nem érzi. Mekkora elmerülés ez az imádságban! Mi, egy ideges kor megpróbált gyermekei ennyire nem tudunk elmerülni az imádságban! De, többet és összeszedettebben imádkozni el kell már végre kezdenünk!

B. Margit olyan fokban gyakorolta az alázatosságot, amely fokról az egyház bírálata ezt a jelző szokta alkalmazni: heroikus-hősi. Amikor egyszer egy igen előkelő magyar úr gőgős leánya vad indulatában B. Margit arcába öntötte a moslékos edényt, a Szent eltűrte a sértést. Szelídsége már-már nem e földi volt. Ezt az alázatossági fokot mi soha el nem érjük, de az ismertnél nagyobb önuralmat követel tőlünk a szelíd és alázatos Szívű Jézus és hű tanítványa: B. Margit. /…./

A Margitszigeten ma színvallás történik!

Merre menjen ennek az Intézetnek virágzó ifjúsága? Balra-e? Jobbra-e?

Értse meg a B. Margit gyöngyös-fényes nevét viselő Intézet nagy reményekre jogosító leányifjúsága a szót: a mai Szigeten és az életben ne balra menjenek! Ennek a gyönyörű triduumnak egyik teljesen gyakorlati tanulsága és erősfogadása ez legyen: „Én pedig Szent Margitszigeten és az életben jobbfelé megyek!” (Az Esztergom-Vizivárosi Irgalmas Nővérek Érseki Boldog Margit Leánygimnáziumának évkönyve az 1941-42. iskolai évről. Esztergom, 1942. 6-7. p.)