Hogyan lehet még mindig szeretni az Egyházat?

A sok szenvedésre késztető Egyházat szeretni – keresztények sokasága számára maga a megtapasztalt megpróbáltatás. Nincsen kész válasz erre a belső dilemmára, állítja Michel Cool esszéista, hacsak nem az Isten jelenléte által uralt csend.

Hogyan lehet szeretni az Egyházat a hírekben rendszeresen szereplő sokféle visszaélés fényében?

Hogyan lehet szeretni az Egyházat, amikor a hit úgynevezett tanúi, miután egekig dicsérték őket, azt látják, hogy lelepleződik aljasságuk, és szétszedik őket, mint a porrá zúzott és levert kőszobrokat?

Hogyan lehet szeretni az Egyházat, amikor annyi ember szenved lelkében, testében, mert érzi az Egyház részéről a félreértést, a megfélemlítést, vagy a magárahagyatottságot?

Hogyan lehet szeretni az Egyházat, amikor a Vatikán falai közül rendezetlen, kénszagú ügyek füstje árad, kockára téve emberi életeket, mint az 1983 óta eltűnt vatikáni állampolgár Emanuela Orlandiét, és családokat hagy magukra tudatlanságban és bánatban?

Hogyan lehet szeretni az Egyházat, amikor egy, az alig eltemetett pápához közel álló személy nagy nyilvánosságot kapó könyve eldobott bűzbombaként mocskolja be a jelenlegi pápaság hírnevét?

Hogyan lehet még mindig szeretni az Egyházat?

Ez az Egyház szenvedést okoz

El lehet persze menekülni a kérdés elől, és struccpolitikát folytatva homokba dugni a fejünket. Összeesküvést is lehet kiáltani: ez egy visszatérő módszer, de gyakran az érvelés gyengeségéről vagy szegényességéről, sőt patológikus paranoiáról árulkodik. Másik gyakori eset lehet a Krisztus iránti szeretetet megkülönböztetése az Egyház iránti szeretettől, azzal a megfontolással, hogy utóbbi nem igazán méltó alapítójához, és talán ezért nem is szerethető. Ez az álláspont szemben áll a gyakorló vagy elkötelezett katolikusokéval, akik számára az Egyház Krisztus teste, amelynek minden tagja társfelelős az egészért. Egyesek számára az Egyház szent jelleggel bír és „tökéletes közösséget” alkot, ezért szelíd, feltétel nélküli – vak? – szeretete jelenti a hiteles katolikus hit csúcspontját. Mások, akik képzettebbek az „Egyház mint Isten népe” zsinati teológiájában, az Egyház folyamatos evangéliumi térítési erőfeszítéseire összpontosítanak. Azon világiak és egyházi személyek között, akik az első sorban harcolnak a visszaélések ellen és az áldozatok tanúvallomásának meghallgatásáért, sokakat kínoz nyílt sebként az átható kérdés: „Hogyan szerethetem még mindig ezt az egyházat, amely annyi szenvedést okoz és engem is szenvedésre késztet?”

A csend hangja

Erre a belső dilemmára talán nincs is készen kapott válasz. Pilátus kérdésére: „Mi az igazság?” (Jn18,38), Jézus, aki összeláncolt kezekkel, ostorcsapásoktól felszakított háttal áll vele szemben, mély hallgatással válaszol. Ez a hallgatás nem kibúvó, sem a vereség beismerése, még kevésbé a szellemi gőg egy formája. Ez az Isten jelenléte és a mások iránti tisztelet által uralt csend: mások méltóságát tiszteletben tartó csend, legyen azok rokonszenvesek vagy visszataszítóak. Olyan csend, amely a dolgok igazságának keresésére, saját értelmes zarándoklatának elvégzésére, lelkiismerete, személye vizsgálatára hívja a kérdezőt: arra, hogy keresse és találja meg a választ, vagy annak híján a válasz körvonalait egy olyan kérdésre, amely gyötri, bántja őt.

Hogyan szeressek egy megsebző egyházat? Talán Krisztus Pilátus előtti hallgatása segíthet nekünk, hogy ellenálljunk a szorongásnak, a dühnek, vagy akár a szakításnak; és még kevésbé engedjünk annak a könnyű lejtőnek, melynek lényege, hogy „kiöntjük a gyereket a fürdővízzel együtt”, és egy nagyon keserű nihilizmusba süllyedjünk. Krisztus Pilátus előtti hallgatása – aki mosta kezeit egy igaz ember halála miatt – ösztönözhet bennünket az “árnyalatok meglátásának bátorságára”, arra, hogy megőrizzük magunkban a megkülönböztetés képességét és az igényt a kitartásra.

A lélek csúcsán

Látva az egyház arcát, amelyet egyes tagjainak vétkes eltávolodásai és bűnös cselekedetei csúfítanak el, nem szabad félnünk attól, hogy ’szóljunk a hallgatag Istenhez’ – hogy a 20. század egyik legkiválóbb katolikus teológusa, Karl Rahner német jezsuita könyvének a címét használjuk (amelyet a Salvator kiadó 2017-ben újra megjelentetett). Halála előtt néhány nappal Joseph Ratzinger arról érdeklődött Michel Fédou francia teológusnál, hogy milyen hatással volt rá híres kollégájának és honfitársának a munkássága. Ebben a háború borzalmai előtt írt és tíz elmélkedésre osztott gyönyörű könyvben Rahner arra hívja az olvasókat, hogy hozzá hasonlóan, illetve a Zsoltáros, Hippói Szent Ágoston vagy Loyolai Szent Ignác példáját követve folytassanak párbeszédet a csend Istenével. A “lélek csúcsán folytatott párbeszéd” során felfedezhetjük, hogy a hallgatag Isten is mennyire közel tud kerülni hozzánk, mennyire odaadja magát és ott van mellettünk. Képesek leszünk bensőséges, személyes módon megtapasztalni Istent, “aki semmiképpen sem téveszthető össze semmi mással, amikor ily módon közeledik hozzánk kegyelme által”. Hogyan szerethetjük még mindig az egyházat? Úgy, hogy a szokásosnál gyakrabban fordulunk a csend Istenéhez, mert Ő mindig megtartja ígéreteit.

Írta: Michel Cool
Forrás: Aleteia
Fordította: Bárdi Zoltán