Péter vallomása
Minden a húsvéti vacsorán kezdődött. Mindannyian felmentünk Jézussal Jeruzsálembe, és a széderre készültünk. Mindenkiben ott motoszkált az érzés, hogy a széder ebben az évben nem olyan lesz, mint máskor. Igen, éreztük, hogy valami készülődik, de senki sem mert belegondolni, hogy mi. Senki sem mert igazán beszélni róla. Jézus komolysága, bizonyos pillanatok, amikor felkavaró gyengédséggel nézett ránk, mély, szinte szokatlan hallgatása megerősítette az általános előérzetet. Fegyveres őrködés? Vajon valami nagy dologgal rukkol majd elő, végre átveszi a hatalmat, és megmutatja egész Jeruzsálemnek Dávid utódjának királyi eljövetelét?
A városban nagy volt a feszültség. Mindenféle hírek keringtek valami felkelésről, a rómaiak megerősítették fegyveres jelenlétüket, és az utcákon helyőrség járőrözött. Júdás és zelóta cimborái biztosak voltak magukban, biztosak voltak az időpontban. Igen, most kell belevágni a felkelésbe, és Jézus népszerűsége jó zászlóként szolgál majd. Egymás között beszélgettek róla, félszavakkal mesterkedtek. Jézus ez ügyben határozatlannak és bizonytalannak tűnt, de ők türelmetlenek voltak. Mindenekelőtt támogatniuk kellett őt abban a ragyogásban, amelyet végre látni akartak, sürgetni kellett őt, hogy lásson már hozzá és késedelem nélkül cselekedjen. És mindenki tegyen eleget a felszólításnak.
A húsvéti vacsorán Jézus, miközben megáldotta a kelyhet, nem a stratégiáról kezdett beszélni, nem indította el a régóta várt vitát a lázadásról, hanem különös és elég hihetetlen dolgokat mondott. Hogy ő a kenyér és a bor. Hogy életét adja. Azt mondta, hogy a kenyérben és a borban adja. Nehéz volt követni a szavait. De leginkább akkor zavart össze mindenkit, amikor azt mondta, hogy egyikünk el fogja árulni őt. Nem tudtam elhinni. János könnyezni kezdett. Ez lehetetlen! Miért van ez a gyanakvás egy olyan pillanatban, amikor minden eddiginél jobban egységben vagyunk körülötte? Azon tűnődtünk, melyikünk lenne képes egy ilyen árulásra.
Azt mondtam magamnak, hogy ha meg kell halnom vele együtt a csatában, akkor meghalok. Amikor egy napon elhatároztam, hogy követem Jézust, nem azért tettem, hogy most magára hagyjam! Szilárd és megbízható fickó hírében álltam. Azt hiszem, abban a pillanatban megingathatatlan hűséget éreztem magamban. Sajnos a magabiztosságom nem tartott sokáig! Az Olajfák hegyén, ahová utána mindannyian elmentünk, nagy csapás ért. Jézus olyan ünnepélyes és komoly volt, mint még soha. Egyfolytában Zakariást idézte: Lesújtok a pásztorra és a juhok szétszóródnak.
János, aki fiatal volt és merész, többet akart megtudni. Megkérdezte tőle, hogy mi fog valójában történni. Jézus szinte kitérően beszélt a feltámadásáról, a galileai találkozásról. De amikor azt mondta, hogy mindannyian elbukunk, összetörtem. Nekem is könnyek szöktek a szemembe. Odamentem hozzá, és bizonygatni kezdtem, hogy soha, de soha nem hagyom cserben. Ha csak egyetlen ember tart ki mellette, az én leszek. Isten bocsásson meg nekem újra. Annyira biztos voltam magamban, amikor ezeket a szavakat mondtam: vajon honnan jöttek ezek a meggondolatlan szavak? Kétségtelenül egy kicsit a szívemből jöttek, de nagyrészt a büszkeségemből is. Nem, nem akartam őt cserben hagyni.
Akkor felém fordult, sokáig nézett, épp úgy, mint először a Galileai-tó partján, amikor a bárkáink felé jött. Igen, ugyanazzal a tekintettel nézett, a szeretet tekintetével, ami csak az ő sajátja volt. Úgy látszott, nagyon meghatotta az az őrült magabiztosság, amellyel az erőmet bizonygattam neki. És akkor ott, a többi társam előtt, a legcsekélyebb szemrehányás nélkül, de némi ünnepélyességgel, a kezét gyengéden a vállamra tette, és szinte bizalmasan közölte, hogy még ezen az éjszakán én is elárulom őt. Mielőtt a kakas kétszer kukorékolna, háromszor fogsz megtagadni engem.
Ez a mondat olyan volt, mintha tőrt döfne a szívembe. Nem akartam, mindenem szembeszegült vele, de a korábbi gyönyörű magabiztosságom összedőlt ezekre a habozás és szemrehányás nélkül kimondott szavakra. Egy pillanat alatt rettentő törékenynek éreztem magam. Ez a baljóslatú matematika, ez a „kétszer, háromszor”, egyfolytában kísértett az elkövetkező órákban. Aztán minden felgyorsult, és eljött a pont, amit el sem tudtunk képzelni, amikor minden nagyon hamar rosszra fordult. Megijedtem. Amikor a vele való kapcsolatomról faggattak, megijedtem. Én Jézusom, akit annyira szerettem, igen, háromszor is cserben hagytalak. Valóban háromszor, még mielőtt a kakas kétszer kukorékolt. Hacsak erre gondolok, és gyakran gondolok rá, legszívesebben újra a lábaid elé vetném magam. És te bizakodva ismét arra kérnél – te, akitől a remény mindig velem maradt -, hogy újra mondjam el neked, háromszor is: Igen, Uram, szeretlek.
Írta: Patrick Laudet lyoni (Franciaország) diakónus, a La Croix folyóirat rendszeres szerzője
Fordította: Solymosi Judit
Forrás: La Croix
