Egy tudós beszámolója a fatimai napcsodáról

Ezrek gyűltek össze 1917. október 13-án a portugáliai Fatima közelében, hogy tanúi legyenek Miasszonyunk újabb jelenésének. A látottak, amiről annak idején széles körben beszámoltak, a „napcsodaként” váltak ismertté.

Különféle források szerint Dr. Gonçalo de Almeida Garrett, a Coimbrai Egyetem természettudós professzora is jelen volt, és később felidézte a történteket. (Megjegyzés: néhányan azt állítják, hogy a beszámolót valójában Dr. Garrett fia, Dr. José Almeida Garrett adta közre.)

Dr. Garrett a beszámolójában megemlítette, hogy kezdetben semmi rendkívüli nem történt.

Derűsen, de kissé távolságtartó várakozással nézegettem a jelenések helyszínét, vártam arra, hogy történjen valami, azonban kíváncsiságom alábbhagyott, mert hosszú idő telt el anélkül, hogy bármi is felkeltette volna a figyelmemet. Majd ezrek kiáltását hallottam meg és láttam, hogy a sokaság hirtelen hátat fordított attól a ponttól, amelyre eddig irányította tekintetét, hogy a szemközti égboltra nézzen.

Ami pedig következett, az minden tudományos érvelésnek ellentmondott.

A hivatalos idő szerint délután két óra lehetett, a Nap pedig a déli magasságában volt. A Nap – ami azelőtt pár pillanattal bukkant elő a vastag felhőréteg mögül, amely eddig elrejtette – ezután tisztán és erőteljesen ragyogott. Odafordultam felé – mely minden szemet mágnesként vonzott – és egy letisztult peremmel rendelkező korongot láttam, amely fénylett és csillogott, de a szemet nem bántotta. Nem értek egyet azzal az összehasonlítással, amit Fatimában hallottam, mely szerint egy fakó ezüst korong volt. Tisztább volt, gazdagabb és sziporkázóbb színű, mint valami fényes igazgyöngy. Egyáltalán nem hasonlított a tiszta éjszakában világító Holdra, mert aki látta, az élőnek érezte. Nem is volt gömbölyű, mint a Hold, valamint a színe, a tónusa vagy az árnyalata sem volt olyan. Inkább, mint egy gyöngyházból készült, üvegezett kerék. Még a ködön átszüremlő Nappal sem lehetett összetéveszteni (hiszen akkor nem volt köd), mert nem volt sem áttetsző, sem szűrt, sem fátyolos. Fatimában ez adott fényt és meleget, és tisztán látható volt a jól körülhatárolt peremével.

Eleinte félelem fogta el a történtektől és próbált elfordulni.

A Nap jelensége alatt – amelyet az imént részletesen leírtam – a légkör színe is megváltozott. A Napra tekintve azt vettem észre, hogy minden elsötétült körülöttem. Először a legközelebbi tárgyakra pillantottam, majd tekintetem a mezőre meredt egészen a látóhatár széléig. Minden ametiszt színben pompázott: a dolgok körülöttem, az ég és a légkör. Egy közeli tölgyfa árnyéka is ugyanolyan színű árnyékot vetett a földre.

Attól tartva, hogy valamilyen retinakárosodás ért engem – ami lehetetlen volt, mert akkor nem láthattam volna lilában mindent – elfordultam, becsuktam a szememet, kezeimmel pedig eltakartam, hogy kiszűrjem a fényt. Még háttal voltam, amikor kinyitottam a szememet és láttam, hogy a tájat még mindig ugyanaz a lila szín borítja, mint azelőtt.

A csoda végén Dr. Garrett megerősítette, hogy elméje ép és semmilyen hallucináció nem gyötörte.

Az igazság az, hogy közel s távol minden megváltozott, és régi damask sárga színben úszott. Mindenki úgy nézett ki, mintha sárgaságban szenvedett volna, és emlékszem, milyen szórakoztató érzés volt őket ilyen csúfnak és visszataszítónak látni. A saját kezem is olyan színű volt. Az egész általam lejegyzett jelenséget nyugodt és békés állapotban figyeltem meg, bármiféle zavarodottság nélkül. Mások majd értelmezik és megmagyarázzák az itt leírtakat.

A napcsoda a Miasszonyunk vallásos tiszteletének új hullámát indította el, ami mind a mai napig megmaradt.

Fordította: Jámbor Tibor
Forrás: Aleteia