Családpolitika: közösségi vs. nemzetállami hatáskörök, merre tovább Európa?

2016 októberében volt szerencsém résztvenni a nagycsaládosok konferenciáján Brüsszelben, amelynek főszervezője Hölvényi György európai parlamenti képviselő volt. A fórumon föltehettem a kérdést: miért van az, hogy a vállalkozások indításában  többet tud segíteni az EU, mint a családalapításban? A politikusok válaszaiból, többek között az derült ki, hogy jobb az államoknak, ha a családpolitika nemzeti hatáskörben marad. Így tehát nem is érdemes az Uniótól segítséget várni ebben a kérdésben.

A válasz számomra furcsa volt, és meglepő is. Később elkezdtem kutatni, hogy mi indokolhatja a választ. Az Európai Unión belül a nemzetállamok nem tekintik ugyanúgy a család fogalmát. Ennek alapján nagyon nehéz lenne központilag adminisztrálni egy olyan elkülönített keretet a költségvetésből, amely kimondottan a családalapítás és családok számára lenne elérhető.

A kelet- és nyugat-európai polgár fejében nem feltétlenül  jelenti ugyanazt a családi élet(és nem feltétlenül ugyanolyan érték). Itt gondolhatunk például a női és férfi szerepekre. Ez országonként nagymértékben változik, illetve a családot körülvevő törvények is nagyon változatosak. Ha tehát az államok átadnák a családpolitika kérdését az Unió számára, az egy egységes törvénykezést igényelne egyben, amely gyökeresen változtatná meg az európai tagállamokban létező helyzetet, hiszen a többség határozna meg mindent. Németországban és Hollandiában például törvényes az azonos neműek házassága, azonban Lengyelországban és Magyarországon nem. Ez utóbbi alaptörvénye is rögzíti a házasság fogalmát. Ha tehát átkerül a hatáskör, akkor minden bizonnyal változtatni kellene ezen. Ezek alapján nem is biztos, hogy szerencsés átruházni a családpolitikát.

Nem szerencsés, mert vannak dolgok, amelyek jobb, ha helyileg dőlnek el az adott ország kultúrájának és értékeinek megfelelően. Egy Brexit utáni Európa nem engedheti meg magának, hogy Brüsszel olyan hatásköröket kérjen, amelyek tovább idegenítenék a nemzetállamokat egymástól. Azt tehát sikerült kifejtenem, hogy miért nem érdemes a szerepkört átadni, ez azonban függőben hagyja még mindig az összeurópai megoldást.

A népesség drasztikusan fogy Európában, magas a válások száma és nem születik elegendő gyerek. Az első világháború előtt Európa volt a világ meghatározó kontinense. Mára Amerika után ez a szerep kezd áttevődni Kínára, a népességben bővelkedő hatalomra. Ha a helyzet így marad, akkor az öreg kontinens azért fog kiesni teljesen a versenyből, mert nem lesz elegendő népesség, aki fenntarthatná a gazdaságot. Egy kis kitérőt tennék. Fontos ez az érvelés, mert a közgazdaságnak nincs moralitása, nem lehet egy családvédő szervezetnek pusztán azzal érvelni, hogy a család szakrális érték, hanem nyomós érvek kellenek (nevezzük így: világi érvek). Nem azt állítom, hogy a család, mint a Szentháromság képmása nem elegendő érv, de a világi hatalmak számára ez egy értelmezhetetlen mondat. Visszatérve a fő vonalra, az európai népességfogyás lassan biztonsági kérdéssé válik.

Az Unió feladatát abban láthatjuk, hogy a költségvetésébe beletervez egy olyan csomagot, amelyet az államok tetszésük szerint használhatnak fel a családok, és családalapítók megsegítésére (pályázatok formájában). Ez a legtöbb, amit tehet a brüsszeli vezetés annak ügyében, hogy felvegye a harcot a népesség fogyása ellen. Emellett a média szabályozásában tudna még segíteni az Unió, hogy az családbarátabb legyen. Nagyon fontos ez, hiszen a családalapítás hajlandósága nem csak az anyagi kérdésektől függ. Ha ez így lenne, akkor a gazdagoknak nagyon sok, a szegényeknek pedig nagyon kevés gyereke kéne legyen, azonban ez inkább fordítva van. A médiának nagyon nagy szerepe van abban, hogy természetessé és normalitássá tegye a családot. A nőket tökéletesen ábrázoló magazinok, reklámok és filmek, illetve a filmekben szereplő kapcsolatok irreális elvárásokat támasztanak a két nemben egymás iránt. Az Unió ebben tehát segíthetne, azonban a realitás talaján állva, nem hihető, hogy ez megtörténik. Nem hihető, mert a lobbi tevékenység, a nagyvállalatok érdekei nem a hosszútávon megtérülő családba szeretne fektetni, hanem az esetlegesen rövidtávon megtérülő bevándorlókba.

A tárgyaltak alapján azt mondhatjuk, hogy az Európai Uniónak komolyan kellene vennie a demográfiai problémákat, és felhívni erre a figyelmet. Az is érdemi segítség lenne, ha a költségvetésből elkülönítene valamennyit a családok megsegítésére pályázatokon keresztül. Mindemellett fontos, hogy morális erőként ne akarjon fellépni, ne akarja megszabni, hogy mi a család és mi nem, ez maradjon a nemzetállamok hatáskörében. A helyi családszervezeteket kellene támogatni. Csak ez biztosíthatja az Unió békéjét ebben a kérdésben.