Mi történik, ha majd az algoritmusok döntik el, milyen emberi életet érdemes világra hozni?
A mesterséges megtermékenyítéstől az algoritmusokig: amikor az általunk megalkotott gépek válnak az emberi élet megítélésének mércéjévé. A tekintélyes katolikus bioetikus és pap, Alberto Carrara gondolatai az olasz Avvenire.it oldalán jelentek meg olaszul, Gyermeknemzés, a mesterséges intelligencia és a tökéletlenséghez való (mélységesen emberi) jog címmel.
„Nem tekinthetjük a mesterséges intelligenciát erkölcsileg semlegesnek”. XIV. Leó pápa Magnifica humanitas kezdetű enciklikájának 104. pontjában olvasható ez a kijelentés, s arra ösztönöz bennünket, hogy ne csupán a technológia rendkívüli lehetőségeit vegyük számba, hanem tekintsünk azokon túlra is – fogalmaz Alberto Carrara teológus, bioetikus és filozófus, a Pápai Életvédő Akadémia levelező tagja.
Nem elegendő azt kérdezni, mire képes a mesterséges intelligencia. Arra is szükséges választ keresnünk, milyen emberkép kialakulásához vezet. A kérdés különösen kényessé válik, amikor a technológia magával az élet eredetével kerül kapcsolatba. A Szentatya a Lejeune Alapítványnál tartott, június 22-i beszédében az emberi élet méltóságára hívta fel a figyelmet, különösen, amikor az élet a legnagyobb kiszolgáltatottság állapotában mutatkozik meg – teszi hozzá.
A szerző felhívja a figyelmet arra, hogy eközben az Aura bejelentése – amelyet az első, teljes egészében robotizált és mesterséges intelligencia által irányított amerikai lombikbébi-laboratóriumként mutattak be, és amelynek elindítását 2027-re tervezik – olyan kérdéseket vet fel, amelyek messze túlmutatnak a reproduktív orvoslás területén. A probléma nem merül ki abban, hogy egy gép hozzájárulhat-e bizonyos eljárások pontosabb végrehajtásához. A kérdés sokkal mélyrehatóbb: mi történik akkor, amikor az a logika, amely alapján a gépeket megalkotjuk és használjuk, egyúttal azzá a logikává válik, amely szerint az emberi életet értelmezzük, válogatjuk és értékeljük? Ennek megértéséhez nagyon messzire, történelmünk szinte kezdetéig kell visszamennünk.
A cikk a hirdetés után folytatódik…


Az ember mindig is a saját eszközein keresztül értelmezte önmagát
Az ember mindig is tárgyalkotó lény volt, aki eszközöket hozott létre. Képzeljünk el egy paleolit kori barlangot – írja a bioetikus. Az emberi kéz festékanyagot gyűjt, eszközt készít, majd egy állat alakját rajzolja a sziklafalra. Ebben a mozdulatban találkozik a technika, a művészet és a szimbolikus gondolkodás képessége. Az ember nem csupán él a világban: értelmezi és átalakítja azt, jelentésekkel ruházza fel, majd ezeket közvetíti mások felé. Azonban éppen itt bontakozik egy lenyűgöző paradoxon. A történelem során eszközöket alkottunk a valóság megértésére és átalakítására, majd gyakran ugyanezeket az eszközöket használtuk modellként önmagunk megértéséhez is.
Milyen értelemben? Amikor a technikai képzeletvilágot fogaskerekek, órák és mechanikus gépek uralták, az emberi testet, valamint a test és az elme kapcsolatát is összeillesztett alkatrészek mozgásán keresztül értelmezték. A 18. században a gép és annak mechanizmusai az élő szervezet erőteljes metaforájául szolgáltak. A 20. században, a számítógépek megjelenésével, megváltozott ez a metafora: az agy információfeldolgozó egységgé, az elme szoftverré, a test pedig valamiféle hardverré vált.
Természetesen ezek az analógiák fontos ismeretek megszerzéséhez vezettek – állapítja meg Carrara. Ahogyan azt Evandro Agazzi tudományfilozófus világosan kimutatta, a probléma akkor kezdődik, amikor megfeledkezünk arról, hogy a valóság modellje nem maga a valóság. A gép, amelyet azért alkottunk meg, hogy bizonyos emberi funkciókat utánozzon, végül olyan modellé válik, amelynek segítségével úgy teszünk, mintha az egész emberi személyt megmagyaráznánk. Alberto Carrara bioetikus, filozófus szerint azonban ma egy további, talán még mélyrehatóbb fordulat veszélye fenyeget bennünket.
Amikor a gépek logikája az emberi élet mércéjévé válik
A mesterséges intelligencián alapuló modelleket eredmények optimalizálására, az időráfordítás csökkentésére, szabályszerűségek felismerésére, valószínűségek kiszámítására és a teljesítmény javítására tervezték. A közvetlenség, a hatékonyság, a termelékenység, a jövedelmezőség és a hasznosság napjaink technológiai kultúrájának meghatározó kategóriái közé tartoznak. Ezek jogos szempontok, amikor egy eszközt vagy egy termelési folyamatot értékelünk.
De mi történik akkor, ha ugyanezeket a szempontokat az emberekre is elkezdjük alkalmazni? – teszi fel a kérdést a katolikus lelkipásztor.
A lassabb életritmus egyszer csak nem tűnik már elég hatékonynak, a sérülékeny embert pedig nem tekintjük megfelelően termelékenynek. A fogyatékosságot az a veszély fenyegeti, hogy elsősorban kiküszöbölendő hibaként értelmezik. A másoktól való függőség kijavítandó problémává válik. Mindaz pedig, ami nem jelezhető előre, nem mérhető vagy nem optimalizálható, fokozatosan elveszíteni látszik az értékét.

Ki dönthet az emberi élet értékéről?
Éppen ezért a mesterséges intelligencia emberi reprodukcióban történő alkalmazásának kérdése meghatározó kulturális és nevelési, szemléletformálásra vonatkozó jelentőséget kap. Nem arról van szó, hogy tagadnunk kellene a tudományos kutatás értékét vagy azok valós szenvedését, akik gyermeket szeretnének, de nehézségekbe ütköznek. Arról sincs szó, hogy automatikusan diszkriminatív szándékot tulajdonítsunk a mesterséges intelligencia minden egyes alkalmazásának. Sokkal inkább annak felismeréséről van szó, hogy amikor az élet kezdete egyre kifinomultabb értékelési és kiválasztási folyamatok részévé válik, sürgetővé válik azoknak a szempontoknak a vizsgálata, amelyek döntéseinket irányítják.
Gondoljunk Stephen Hawkingra, a kortárs fizika egyik legnagyobb alakjára, aki évtizedeken keresztül élt súlyos neurodegeneratív betegséggel. Gondolatkísérletként képzeljünk el egy olyan algoritmust, amely már az embrionális szakaszban képes előre jelezni ezt a később kialakuló állapotot. Milyen ítéletet hozott volna? Mekkora esélyt adott volna a sikeres életre, milyen kilátásokat látott volna az önálló életvitelre, és milyen életminőségi mutatót rendelt volna ehhez az élethez? A választ nem ismerhetjük.
És éppen ez a lényeg. Egyetlen valószínűségi számítás sem lett volna képes előre jelezni annak az életnek a teljes jelentőségét, egyediségét, az emberi tudáshoz való hozzájárulásának képességét, valamint azt, hogy miként változtatja meg a világegyetemről alkotott szemléletünket. Mindenekelőtt pedig ennek az életnek az értéke egyáltalán nem attól függött, hogy Hawking nagy tudóssá vált-e. Pontosan ugyanannyit ért volna akkor is, ha soha egyetlen oldalt sem publikál.
Az emberi méltóság nem teljesítmény kérdése
Az emberi méltóság nem egy sikeres teljesítményért odaítélt jutalom, hanem a puszta létezésből fakadó, alapvető érték – hangsúlyozza a katolikus bioetikus.
Éppen ezért az igazi kihívás mindenekelőtt nevelési, és csak ezt követően technológiai természetű. Meg kell tanulnunk különbséget tenni aközött, ami optimalizálható, és aközött, ami elfogadásra méltó. A nevelés, szemléletformálás része az is, hogy megóvjuk az új generációkat attól a tévhittől, miszerint minden, ami technikailag lehetséges, automatikusan kívánatos is, és mindazt, ami tökéletlen, szükségszerűen el kell távolítani.

Forrás: Vatican Media. Képösszeállítás: EWTN News
A tökéletlenség az emberi lét része
Az emberi élet ugyanis nem ipari projekt. Nem azért jön létre, hogy teljesítménymutatóknak feleljen meg. Kezdettől fogva a másoktól való függés, a kiszolgáltatottság és a kiszámíthatatlanság jellemzi. Egyikünk sem választotta meg saját kiinduló adottságait. Mindannyiunkat úgy fogadtak el, hogy még nem voltunk önállóak; úgy szerettek bennünket, hogy még nem voltunk képesek teljesíteni; úgy támogattak bennünket, hogy még semmit sem tudtunk viszonozni.
A törékenység nem egyszerűen az emberi létállapot valamiféle véletlen velejárója: az emberi természet egyik alapvető, konstitutív dimenzióját tárja fel. Olyan lények vagyunk, akiknek szükségük van másokra. És éppen ez a szükség teszi lehetővé a gondoskodást, a szolidaritást, a felelősségvállalást és a szeretetet – szövegzi le Carrara.
Talán éppen ezért – teszi hozzá –, az egyre hatékonyabb gépekkel szembesülve, újra fel kell fedeznünk a tökéletlenség valódi dicséretét. Ez nem jelenti a szenvedés magasztalását, a gyógyításról való lemondást vagy a fejlődés elutasítását. Azt jelenti, hogy megértjük: a technikai tökéletesség és az emberi teljesség nem ugyanaz. Egy gép akkor válik jobbá, ha csökken a hibáinak száma. Egy ember méltósága viszont nem lesz kisebb attól, hogy megmutatkoznak a korlátai.
Az emberi reprodukció jövője nem csupán az algoritmusok kifinomultságától függ majd, hanem attól a kultúrától is, amelyet a születendő élet körül képesek leszünk kialakítani. Olyan kultúrától, amely képes használni a technológiai lehetőségeket anélkül, hogy az emberi érték felett ítélkező bírósággá változtatná őket.
A döntő kérdés ugyanis nem az lesz, hogy képesek leszünk-e a várakozásainknak egyre inkább megfelelő emberi lényeket létrehozni, hanem az, hogy képesek leszünk-e még befogadni egy emberi lényt akkor is, amikor nem felel meg annak, amit előre elképzeltünk.
Azért alkottunk gépeket, hogy kitágítsuk az ember lehetőségeit. Ne engedjük, hogy a gépek kategóriái beszűkítsék az emberi lét nagyszerűségét.
Alberto Carrara (szül. 1980) katolikus pap, a Pápai Életvédő Akadémia levelező tagja, filozófus, teológus és bioetikus. Orvosi biotechnológiából, valamint neuroetikából és az elme filozófiájából szerzett doktori (PhD-) fokozatot. A római Regina Apostolorum Pápai Egyetem Filozófiai Karának dékánja, a Neurobioetikai Interdiszciplináris Kutatócsoport koordinátora, valamint a Nemzetközi Neurobioetikai Intézet (IINBE) elnöke. Kutatási területei közé tartozik a neuroetika, a bioetika és a filozófiai antropológia.
Forrás: Avvenire.it. Kiemelt kép: Alberto Carrara – Prioritalia / Youtube










Köszönöm, ez vigasztaló! Talán még nem késő , hogy egy visszafodíthatatlan korszak embertelen arculata váljék általánossá. Agnus Dei, qui tollis peccata mundi, miserere nobis!
Szép új világ?? Az Isten legyen hozzánk irgalmas….