„A temető nem a vég, hanem a kezdet” – Kosztolányi Dezső hite és gondolatai a halálról

Kilencven évvel ezelőtt, 1936. november harmadikán hunyt el Kosztolányi Dezső. A nagy költő, író fiatalon távozott, 51 évet élt. Betegségével 1933-ban szembesült; többször is megoperálták, élete utolsó hónapjaiban sokat szenvedett, erről, kortársi beszámolók mellett, úgynevezett „beszélgetőlapjai” is tudósítanak (élete utolsó heteiben, a gégemetszés után beszélni nem tudott, írásban kommunikált környezetével). Halottak napján emlékezünk rá egy olyan fiatalkori írásával, amely a temetők világát idézi meg.

Kosztolányi Dezsőről írta egyik tanulmányában Frenyó Zoltán, hogy „bár élete folyamán eltávolodott a hittől, az valamiképpen mégis elkísérte élete végéig”. Ezt a véleményt e sorok írója is osztja.

1909-ben indult az Élet című katolikus hetilap, melynek a kezdetektől egészen 1914-ig munkatársa volt Kosztolányi Dezső. Verset, műfordítást, novellát, publicisztikát is közölt tőle a lap – többször „Vampa” álnéven. Egyik, ezen az álnéven közölt szövegét, írásunk végén idézni is fogjuk.

Más álnéven is publikált írást az említett hetilapban a költő. Amikor 1913-ban dr. Félix Tátrai álnéven Prohászka Ottokár püspököt támadó, német nyelvű röpirat jelent meg „Mehr Klarheit!” címmel, az Élet c. hetilap egész oldalas cikket közölt „Vates” aláírással. A cikket a már említett Frenyó Zoltán közölte újra másfél évtizeddel ezelőtt egyik tanulmánya függelékeként – a cikket Kosztolányi Dezső írta. Kosztolányi szép, a püspök személyiségét méltató szövegét a közelgő Prohászka-centenárium alkalmából később mi is közzétesszük.

A cikk a hirdetés után folytatódik…

Ha már Székesfehérvár egykori püspökét említettük, fel kell idéznünk egy másik történetet is. Kosztolányi, a Pesti Hírlap munkatársaként, 1925. május 25-én levélben kereste meg Prohászka Ottokárt, aki már másnap válaszolt is a költőnek. „Mint író fordulok önhöz” – kezdte levelét a költő. – „Tíz portrét – szellemi arcképet – óhajtok rajzolni arról a tíz emberről, ki a mai Magyarországot jelenti szememben, s egy negyedórás párbeszéd során bemutatom őket az olvasóközönségnek.” Prohászka a költő által kért személyes találkozást elhárította, mert, ahogy ő fogalmazott, „orvosi tilalom erős vesztegzár alá” helyezte, de a későbbi találkozás lehetőségét nem zárta ki. Sajnos, a Prohászka-portré soha nem készült el. (A levélváltást a Vigilia közölte – Vass Péter: Prohászka Ottokár és Kosztolányi Dezső levélváltásának margójára. Vigilia 1981. június, 391-395.)

1924 májusában kezdte közölni folytatásokban a Pesti Hírlap Kosztolányi új regényét (Aranysárkány). Néhány héttel korábban az író Székesfehérvárra látogatott azzal a céllal – idézi Kosztolányi szavait egy korabeli cikk – hogy „megkeresse azt a levegőt, amelyben regényének meséje fog leperegni”. Az író a városi főreáliskolában több órát is megtekintett, majd másnap kísérőjével, dr. Gál János főreáliskolai tanárral, kimentek a sóstói temetőbe. A tanár kérdésére Kosztolányi ezt válaszolta: „Csak egy temetőt akarok látni napsütésben.” A temetőben megállnak egy sír előtt. A fakereszten felirat: Keresztes Bözsi, élt 3 hónapot. A tanár felteszi a kérdést: „Vajon miért született ez a kis Bözsi erre a nagy-nagy világra?” A cikk így folytatódik: „Az író mélyen a szemembe nézett, aztán jelentős mosollyal válaszolt: – Éppen azért, amiért mi. Semmi másért.” Kosztolányi látogatásáról a város keresztény lapja, az egyházmegye kiadásában megjelenő Fejérmegyei Napló tudósított – az a lap, amely Prohászka püspök több írását, beszédét is közölte. (Dr. Gál János: Kosztolányi Dezső nyilatkozik legközelebbi terveiről. Fejérmegyei Napló 1924. március 30., vasárnapi melléklet 1-2.)

Kosztolányi Dezső halála után több mint két évtizeddel érdekes adalékot közölt az Új Ember c. katolikus hetilap. A beszámoló írója pap, nevét a cikk nem közli:

„1936 nyarán két hetet töltöttem a budapesti Új Szent János Kórházban, mint dr. Korének József kórházi lelkész helyettese. Távozásom előtti napon azt mondja az egyik nővér:

– Osztályomon van a Kosztolányi úr. Olyan jó ember. Mikor bemegyek hozzá, keresztet vet és barátságosan mosolyog. Jó volna meggyóntatni, mert már régen gyónhatott.

– Tessék előkészíteni – feleltem -, s egy félóra múlva ott leszek.

A beteg költő engem is barátságosan fogadott, és mikor említettem jövetelem célját, azonnal készségesen, szívesen kezdte meg a gyónását. Beszélni nem tudott. Kérdéseimre írótömbjén villámgyorsan válaszolt. Áldoztatni nem lehetett, mert orrán keresztül mesterségesen táplálták. Én másnap távoztam. Kosztolányi még vagy három hónapig élt. Értesülésem szerint ezalatt többször meggyónt.”

[Katolikus szemmel. Új Ember 1959. szeptember 6. 2.]

Az író 1936. november harmadikán, 11 óra 6 perckor halt meg az említett kórházban; halála előtt a korabeli beszámolók szerint a betegek szentségében részesült. Két nappal később, délelőtt fél tízkor a krisztinavárosi templomban gyászmisét mutattak be lelki üdvéért, délután fél négykor pedig a Kerepesi úti temetőben kísérték utolsó útjára a katolikus egyház szertartása szerint. Az egyházi szertartást Almásy József krisztinavárosi káplán (néhány évvel később a Központi Papnevelő Intézet vicerektora, az 1939-ben alapított Magyar Nemzet c. napilap egyik legjobb publicistája) végezte, aki ugyancsak fiatalon, 46 éves korában hunyt el 1944-ben.

Az író halála utána néhány nappal, 1936. november 12-én, a Pesti Hírlap azt írta egykori munkatársáról, hogy utoljára 1936 tavaszán szerepelt a nyilvánosság előtt, a Belső-Lipótvárosi Keresztény Társaskör irodalmi estjén.

Halottak napja van. A fiatal Kosztolányi egyik szép írását tesszük ismét közzé, amely helyet kapott ugyan a Réz Pál szerkesztette életműkiadásban, de a kötetbeli szöveg nem azonos az eredetivel. Kosztolányi szerint a temető nem a befejezés helye, hanem a kezdeté. Egy olyan kikötő, ahonnan az út a végtelenségbe vezet. Zárásul álljon itt két mondat az író egyik híres, 1929-ben született novellájából:

„Csak az él, aki minden pillanatban kész a halálra. Aki elkészült a halálra, az elkészült az életre is.” (Kosztolányi Dezső: Esti és a halál)

*

Vampa (Kosztolányi Dezső): Temetők

Szeretem a temetőket. Egyszerűen s közönségesen szeretem a színeit, az őszi sárgáját, a haragoszöld tónusait, a csendjét, amely úgy veszi körül, mint egy néma zivatar. A festők szeretik így a tengert. Csak a ragyogását látják, a hullámzó vonalait, amelyek mögött mélységek és örvények lappanganak. Ezt a táncoló és csillogó felszínt szeretem, mikor kezemben egy becsukott könyvvel sétálok és csodálkozom, milyen csendesek egyszerre a lármás emberek, hogy hangzik ki beszédünk a csendbe és az örökkévalóságba. Romantikusan szeretem a temetőt. A sírjait, lámpáit a ködben, a viaszgyertyák olcsó füstjét, a címereket, melyek családi kripták homlokán komorkodnak. Cifraság és tarkaság mindenütt. A kövér talaj, amely hullákon hízott meg és a virágok és az arany délutánok csak a színek szerelméről beszélnek. Mintha a föld, amely halottakat altat, dacosan az életről álmodnék. Egy kacagó, színes ellentétet bámulok itten. Ábrándosan szeretem a temetőket, mint a kiscseléd a konyha piros papírjait, mint a sápkóros bakfis az esküvőket és a színházat.

Szeretem a temetőket. Rettenetesen, szenvedéllyel, végtelen, egyedüli szerelemmel. Akkor vallok szerelmet neki, mikor senkise lát. Ilyenkor fáj elgondolni, hogy más is érzi ezt a hűvös borzongást, más is ennyire otthon van itt, mint én és más is nagyobbnak, egyszerűbbnek, emberebbnek tudja magát a sírok láttán. Egy mélyítő tükör ez, egy új perspektíva, az élet visszatükrözése egy idegen dimenzióban. A színei elvesznek és érzem a súlyát, a komolyságát, a szürke fönségét. Zavar mindenki, aki itt jár. Ezeken a napokon, mikor megkezdődik az élők végtelen processziója a halottakhoz, én száműzött vagyok innen és csak a gondolatom bolyong elhagyott ösvényein. A temető érzékeny. Mélyebben, elevenebben él, mint bármi. Ha letépem egy virágát, összeborzong és feljajdul. Egy suttogásom, ami a mezőn meg se hallatszanék, kiáltás lesz és káromkodás. Ezer és ezer apró hajszálgyökér bogozódik minden tárgy köré, életek legombolyódott fonalai, vágyak és letört akaratok, amelyek még kinyúlnak a sírból és követelik a jogaikat. Máskor pedig az egyetlen békés hely. Kikötő a temető és minden sír egy kis öböl és minden koporsó ladik, amely a tomboló óceánon át csapzott szemfedővel vergődött idáig és most révbe ért, hogy aztán tovább lebegjen a végtelenség vizein. A bánat édes mézét köpüli a temető. Ez csalogatja hozzá azokat a magányos sétálókat, akiknek nincs halottjuk és mégis ide jönnek, végzetesen, a sírás roppant és mély szükségéért. Itt minden sír. Míg itt vagyunk, csak mi sírunk. De mikor kiballagunk a kapun és bezáródnak mögöttünk a zárak, sírni kezdenek a fák, a füvek, a keresztek és a márványangyalok, a büszke és feszes márványangyalok is karjukra engedik szelíd fejüket és ők is, ők is sírnak.

Szeretem a temetőket. A durva élet zenéje a temető, a földi fény ultraviolet sugara, dal, álom és önkívület. Minden, ami itt van, egyszerre jelentőségteljes lesz. A temetőben nem láttam kis embert. Mindenki megnő. A gonosz már nem gonosz, a csúf megszépül, a kétszínű egyenessé válik. Eltűnnek a földi grimace-ok. A bogár, ami mellettem zümmög, a messze kerék-zaj, az eresztékek megroppanása, egy madár elrebbenése, mind, mind szimbólum, ami valamire int.

Ez egy bezárt könyv, amit még nem ismerek. Az életből az egyetlen dolog, amit nem ismerek. Sokszor halhatatlan vágyat érzek erre és belesápadok a vágyba, ott a temetőkapunál, a küszöbön, hogy lebocsássam a mérőónt és megmérjem a mélységeit. Megigéz a végtelenség bűvölete.

Szeretem a temetőket. Nem, mert valami befejeződik itt. De mert valami, valami elkezdődik…

[Élet 1910. október 30. 545.]