Prohászka Ottokár és a zsidókérdés – Mózessy Gergely történész-levéltáros a vitatott püspöki örökségről

2026. október 9-én, egy nappal Prohászka Ottokár püspök születésének 168. évfordulója előtt a Szemlélek magazinban jelent meg Fellegi Ádám Liszt Ferenc-díjas zongoraművész „Az antiszemita Prohászka Ottokár kontra a zsidómentő Salkaházi Sára emlékezete” című írása. A szerkesztőségi felvezetőben utalás történt arra is, hogy 2027 tavaszán lesz a püspök halálának századik évfordulója. Szerkesztőségünk úgy döntött, hogy interjút kérünk Mózessy Gergely történész-levéltárostól, aki három évtizede foglalkozik a néhai püspök életművével.

Mózessy Gergely 1972-ben született Budapesten, a piarista gimnáziumban érettségizett, az ELTE Bölcsészettudományi Karán diplomázott történelem-levéltár szakon. Pályakezdése óta a Székesfehérvári Püspöki és Székeskáptalani Levéltár levéltárosa; kezdetben még tanított a helyi ciszterci gimnáziumban is. 1998-ban gyűjteményigazgató lett: vezetése alá került a Püspöki Könyvtár és az újjászervezett Egyházmegyei Múzeum is. Hosszú évek óta a rendszeresen megtartott Prohászka-konferenciák szervezője s egyik előadója, ő szerkeszti a konferenciák anyagából készült tanulmányköteteket is. Szakmai munkája elismeréseként 2014-ben a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki, 2023-ban pedig neki ítélték a hazai levéltárosok legrangosabb szakmai kitüntetését, a Pauler Gyula-díjat.

– A köztudottan zsidó származású Fellegi Ádám zongoraművész hosszabb írásának néhány fontos állítását idézem: Prohászka Ottokár antiszemitizmusa évtizedeken áthúzódó, egységes nézetrendszer; a püspök gazdasági, kulturális, társadalmi veszélyt látott a zsidóságban; a Prohászka által is támogatott „numerus clausus” törvény jogfosztás volt; a püspök jobb kezével szeretetet hintett, a másik kezével gyűlöletet, ezért – írja Fellegi Ádám – fel kell tenni a kérdést: „példaképpé tehető-e valaki úgy, hogy örökségének ezt a részét (értsd: antiszemitizmusát) nem tesszük mérlegre”. Gondolom, érdemes végigmenni ezeken az állításokon. Elöljáróban hadd idézzem Schütz Antal piarista szerzetes-tanárnak, Prohászka 25 kötetes életműkiadása szerkesztőjének a szavait: „Prohászkának a zsidó kérdésben az álláspontja mindig kifogástalanul és nagylelkűen a keresztény etika álláspontja volt. A zsidó mentalitásnak keresztényellenes vonásait világosan meglátta és megláttatta /…/”. Prohászka nagy tisztelője volt mások mellett a szintén piarista, zsidó származású Sík Sándor, aki az 1930-as évek végén, a zsidótörvények idején azt írta, „nincsen bennem egy csepp magyar vér sem”, majd hozzátette: „nincs bennem semmi, amit magyarnak ne éreznék mindenestül”. Kezdjük Fellegi elsőként idézett állításával. Szerinte Prohászka antiszemitizmusa az életművön áthúzódó egységes nézetrendszer. A püspök ún. „antiszemitizmusáról” egyházi oldalon többen is írtak, a teljesség igénye nélkül megemlítem Barlay Ö. Szabolcs könyvét, Orvos Levente terjedelmes dolgozatát, Szabó Ferenc SJ írásait, s te is publikáltál fontos tanulmányokat ebben a témában. Azt gondolom, talán az „antiszemitizmus” szó definíciójával van a probléma.

– Igen, én is így látom. Az „antiszemitizmus” szót a 19. században alkották meg és kezdték használni. Két probléma van vele: az egyik, hogy összemossa a különböző szintű és hátterű, zsidóság elleni ellenérzéseket és fellépéseket, például a nagyszakállú ortodox zsidótól megrettenő kisgyerek félelmét a náci keretlegény szadizmusával. A kifejezés így alkalmatlan arra, hogy leírjunk és elemezzünk vele egy komplex jelenséget és annak árnyalatait. A másik fontos elem, hogy a Soá utáni korban élünk, amely minden, zsidósággal kapcsolatos fogalmat hihetetlen módon átértékel, átszínez. Magyarul: ennek a szónak a jelentéstartalma ma egészen más, mint abban a korban, amelyről beszélünk; ráadásul más érzelmi háttértartalmakat mozgat meg a hallgatóban, mint amit száz évvel ezelőtt jelentett. Ezen még jelzőkkel történő árnyalása sem segít. Ha ezzel nem vagyunk tisztában, akkor magunkat csaljuk meg, mert gyakorlatilag az anakronizmus hibájába esünk. Egyébként a szavakkal más téren is probléma van: a náci fajelmélet és annak minden következménye egy csomó korábban használt kifejezést „áttolt” a szalonképtelen tartományba. A politikai korrektség jegyében manapság más beszédmód az elfogadott. Ha egy régi szövegben ma már szalonképtelen megfogalmazásokba ütközünk, megzavar minket, és már-már képtelenek vagyunk tárgyilagosan gondolkozni a kérdésről. Példaként hadd utaljak a „faj” szó használatára. Száz évvel ezelőtt ezt a szót használták a zsidósággal kapcsolatban is, zsidó és nem zsidó szerzők egyaránt. A zsidóság vallási közösségként már nem volt leírható a szekularizáció nyomán, etnikai közösségként sem lehetett rájuk tekinteni, tehát keresték a megfelelő meghatározást. De a „faj” szó akkori jelentése nem ugyanaz, mint a hitleri fajelméletben.

A cikk a hirdetés után folytatódik…

– Az „antiszemitizmus” szó helyett használjuk inkább a „zsidóellenesség”-et. Ennek több formája van, többen is írtak erről. Van a „faji” alapú, tehát kollektív zsidóellenesség…

– S ez Prohászkára nem jellemző, közbevágva hadd jegyezzem meg. Közel húsz évvel ezelőtt komoly szakmai vitát folytattunk a kérdésről, s ebben még vitapartnerem, Fazekas Csaba is egyetértett velem.

– Ide tartozik az általánosítás kérdése is. Prohászkának nagyon sok megjegyzése általánosságban utal a zsidóságra. Hadd utaljak ezen a ponton a huszadik század jeles zsidó gondolkodójának, Tábor Bélának a könyvére (A zsidóság két útja), amelyet te is jól ismersz. A könyv 1939 nyarán, a második zsidótörvény elfogadása után került ki a nyomdából. Ha már a „faj” szóról beszéltél, utalok rá, hogy a könyv harmadik fejezetének elején a zsidóságot így határozza meg a szerző: „vallás és faj”. S utalnék Újvári Péternek, a Zsidó Lexikon szerkesztőjének 1920-ban, a Zsidó Szemlében megjelent „Faj, nemzet és felekezet” című cikksorozatára; Újvári szintén fajként határozza meg a zsidóságot, amikor így fogalmaz: „Vallása nélkül is el tudom képzelni a zsidó fajt, mert zsidóság már akkor is volt, mikor a fajnak még nem volt vallása.” S most hosszabban idézek Tábor Béla könyvének ötödik fejezetéből: „A zsidóság kritikájának egyetlen helyes módszere az általánosítás. /…/ Éppen zsidó vallási szempontból az általánosítás elől nem lehet kitérni. A zsidó vallás megszólítottja – és így minden felelősség hordozója – Izrael népe, s nem csupán az egyes ember. Ezért parancsolja az Írás: ’Irtsd ki a rosszat magad közül’, és ezért szerepel minden zsidó imában a többes szám első személye az egyes szám helyett.” Tábor szerint egyébként „magáért a rossz általánosításért is felelősség terheli a zsidóságot”, s „a zsidó történelem legtragikusabb sajátossága”-ként említi, hogy „a zsidóság az egyetlen jelentős nép a történelemben, amely az utolsó két és fél évezredben egyetlenegyszer sem vívta meg belső tisztító forradalmát, egyetlenegyszer sem kísérelte meg történelmi méretekben, hogy szellemileg és erkölcsileg korrupt rétegeit kirekessze magából – s ezáltal passzív szolidaritást vállalt minden betegséggel, mely egészséges fejlődését gátolta”. Azt hiszem, ezek figyelemreméltó gondolatok. Bár Prohászkának a zsidósággal kapcsolatos egyes kijelentései általánosítóknak minősíthetők, úgy gondolom, mégsem ez a jellemző rá. Te hogy látod ezt?

– A zsidóság a magyar társadalomban nagyon fragmentált, nagyon sok kérdés mentén megosztott volt. Talán a legismertebb a vallási megosztottsága: voltak ortodoxok, voltak neológok, voltak, akik a vallásra inkább csak kulturális hagyományként tekintettek, s voltak természetesen vallástalanok is. De ugyanígy megosztotta őket a magyar nemzethez való viszonyulás – az asszimilációtól a cionizmusig bezáróan. Érdekes, Prohászka már száz évvel ezelőtt megjósolta a cionizmus törekvéseinek megvalósulását. Beszélhetünk emellett a politikai tagoltságról és a gazdasági különbözőségekről is. A legkülönbözőbb zsidó csoportok egymással is vitáztak – ez sajtójukból jól nyomon követhető. Az általánosítás mögött sokszor az állt, hogy volt egy olyan, jól körülhatárolható zsidó csoport, amely az egész zsidóság képviseletének igényével lépett föl. Ez az Egyenlőség című zsidó hetilap köre, egy asszimilációban hívő, politikai szempontból liberális, vallási téren neológ csoport – amely azért hajlamosnak bizonyult a radikalizálódásra. Úgy vélem: amikor valaki általánosított a zsidósággal kapcsolatban, gyakran csak erre a csoportra gondolt – de fellépésük okot is adott erre. Az általánosító beszédmód ebben a korszakban amúgy is jellemző, ennek a veszélyeit nem ismerték föl. Prohászka egyébként képes volt differenciáltan gondolkodni a zsidóságról. Bizonyos nyilatkozataiban előbb általánosít, majd később pontosítja, mire gondol. Különbséget tudott tenni a tisztességes és nem tisztességes zsidó között – de tapasztalatai alapján az arányokat sem tagadta el. Érdekes, hogy azokat a szövegeket, amelyekben különbséget tesz „jó zsidó” és „rossz zsidó” között, manapság nem nagyon idézik a püspök kritikusai. Gergely Jenő, az egykori marxista történész, aki sokat tett Prohászka helyes értékelése érdekében, azt írja egy helyütt, hogy a püspök társadalomfelfogásában nem ott húzódnak a határok, hogy ki zsidó és ki nem zsidó – hanem ott, hogy ki jó és ki a rossz, ki nemzeti és ki nemzetietlen, ki etikus és ki etikátlan. Amennyiben Prohászka elmarasztalta a „rossz zsidót”, úgy az e névre méltatlan kereszténnyel is megtette ezt – csak erre manapság mintha nem lennénk érzékenyek. Az is probléma abban a korban, hogy a zsidóság egyre nagyobb része szekularizálódott, elvált saját hagyományától, s elvesztvén a talajt a lába alól, nem tudott mit kezdeni a zsidóság kollektív tudatával, amelyről Tábor Béla is beszél.

– Fellegi Ádám cikkében azt olvassuk, hogy Prohászka püspök a zsidóságban gazdasági, társadalmi és kulturális veszélyt látott. A kiegyezéses korszakban a zsidóság jelentős szerepet játszott a sajtóban is, s ebben a sajtóban bizony sok volt a keresztényellenesség, sőt a radikális elemek a nemzeti tradíciókat is sokszor támadták. Hadd idézzek a Nyugat című folyóirat első főszerkesztőjének, a korszak egyik meghatározó irodalmi személyiségének, a közismerten zsidó gyökerű Ignotusnak (szül.: Veigelsberg Hugó) 1906-ban megjelent könyvéből (Olvasás közben): „A zsidók tragédiájába vág bele az is, hogy tanítómestere ki-ki csak a saját fajtájának lehet, mert a tanító üt, ütést pedig idegentől nem tűrünk. Az igazság szobrának mindig valami talapzaton kell állania, s az igazság érdeke, hogy talapzatánál fogva föl ne dönthessék.” Nem éppen ez a gondolat áll Prohászka egyes megnyilatkozásainak a hátterében?

– Meglehet. Egy fogalmi kérdést érdemes megvizsgálni ezzel kapcsolatban, de az további kérdésekhez is elvezet. Antiszemitizmusról beszéltünk. Mindig érdemes megnézni, mi ellen lép fel az „anti-”. Egy tézis vizsgálata után beszélhetünk érdemben az antitézisről. Mit jelent a „szemitizmus”? Milyen szerepet játszik a zsidóság a társadalomban akkor, amikor bizonyos csoportok föllépnek ellene és kritizálják? Meg kell keresni a zsidóellenes vélemények okait. Mi a jogos kritika, és mi nem tekinthető már annak? Azt gondolom, a kritika önmagában nem antiszemitizmus – erről Bibó István is fontos dolgokat fogalmazott meg. Finoman szét kell szálazni, ki, mikor, milyen témában válik a zsidóság kritikusává. Prohászka esetében van egy gazdasági kritika, egy etikai kritika, vannak társadalmi eseményekre adott válaszok is.

– A gazdasági kritika Prohászkánál igen korán megjelenik, már a 19. század végén, amikor „a zsidó üzleti szellem”-et támadja a keresztény erkölcstan alapján. Hadd idézzek ismét két zsidó szerzőt. A kitűnő zsidó író, Pap Károly, az 1930-as évek derekán publikálta „Zsidó sebek és bűnök” című esszéjét. Ebből idézek: „A magyar úr tehát legtöbbször zsarnokoskodott, s nem vezetett, a zsidó úr pedig átaljában nem gazdálkodott, hanem zsákmányolt.” Tábor Béla idézett könyvében hosszan ír kritikus éllel a zsidóság és a gazdaság viszonyáról, az uzsoráról, s nem tagadja, hogy a „zsidóság magatartását a gazdaságon belül etikátlanság vagy inkorrektség jellemzi”. Végül hadd idézzem újra a zsidó gyökerű piarista szerzetest, Sík Sándort, aki 1938 végén kelt naplójegyzeteiben bár pogányságnak és erkölcstelenségnek minősíti azt, ami a zsidósággal történik, a szociális igazságtalanságokra utalva megjegyzi, hogy „tökéletesen látom azt a rengeteg bűnt is, amellyel kihívták maguk ellen ezt a végzetet”. A zsidóság gazdasági szerepének morális kritikájáról van itt szó, ahogy korábban Prohászkánál is.

– Igen, s ez a szociális kérdéssel, a kizsákmányoló, szélsőséges gazdasági liberalizmus kritikájával függ össze. De ehhez tartozik másik oldalról a szociáldemokrácia kritikája. Annak deklarált ateizmusát utasította el Prohászka. Keresztényszociális gondolkodó volt, arról beszél, hogy az egyháznak feladata van a szegénység elleni harcban. Prohászka etikai alapú kritikáját személyes tapasztalatai alapozzák meg. Például az első világháború idején megtapasztalt sok visszásság: a hadimilliomosok nagy része zsidó volt, de a katonai szolgálat alóli felmentések ügye is téma volt abban az időben. A forradalmak tapasztalata szintén ide tartozik, a Tanácsköztársaság vezetői között a zsidók köztudottan felülreprezentáltak voltak. Ugyanígy a forradalmi terror képviselői közt is – hadd utaljak Bödők Gergely kutatásaira. A kérdéses időszakban a zsidóság az ország népességének öt-hat százalékát teszi ki, Budapesten viszont húsz százalék fölötti az arány. A 19-20. század fordulóján a fővárosban missziós területet látott az egyház. Részben mélyszegénységet – szociális háló nélkül, részben szekularizálódó kultúrát, ami a kereszténység erkölcsi tabuit bontogatta. Gondoljunk a lokálok, varieték, színházak, vagy akár csak a bulvársajtó világára. Ezen intézmények nem keresztény szellemiséget közvetítettek, s gyakorta élükön sem keresztények álltak. Nem mondom, hogy mind zsidók voltak, de a felülreprezentáltságuk mérhető. Abban a korszakban a „nem keresztény” megjelölést gyakran a „zsidó” szinonimájaként használták. Ez nagyon furcsa helyzet, mert a hagyományos zsidó etika egyébként igen magas szinten áll – itt azonban a vallását, tradícióját elvesztő zsidóság sokak által bírált profithajhászásából fakadó etikátlanságról volt szó.

– Ezen a ponton, mielőtt áttérnénk a következő témára, hadd hivatkozzam ismét Tábor Bélára, aki szerint „a zsidóság gazdasági fölénye valójában beteges tünet”. Etikátlanság a gazdaságban – erről beszélt többször is Prohászka Ottokár a zsidóság kapcsán. Most térjünk át a numerus claususra, vagyis az 1920. évi XXV. törvénycikkre, amelyet a püspök is támogatott. Az általad is említett Gergely Jenő Prohászkának a törvényjavaslat vitájában elhangzott beszédéről azt írta, hogy a püspök világosan látta, nem „faji törvény”-ről van szó, hanem társadalmi kérdések megoldásáról. Bár a numerus clausust Gergely „retrográd törvényhozási aktus”-nak nevezi, megjegyzi, az elfogadott törvény nem tekinthető „első zsidótörvénynek”. Én is osztom ezt az álláspontot. Érdekességként hadd utaljak a kor híres liberális napilapjának, a Rákosi Jenő nevével fémjelzett Budapesti Hírlapnak Prohászka beszéde után egy nappal, 1920. szeptember 17-én megjelent vezércikkére. Bár a cikk szerzője nem ért egyet a törvényjavaslattal (ugyanakkor elismeri, hogy a zsidókérdés nagy probléma), azt írja, hogy a püspök „indulat, gyűlölség és egyoldalú szeretet nélkül” beszélt. Valóban: Prohászka jól fölépített beszédében nyoma sincs indulatnak, gyűlöletnek. Különösen érdekes a hazai cionisták lapjának, a Zsidó Szemlének a terjedelmes vezércikke (szerzője dr. Simon Lajos), amelynek elején ezt olvassuk: „Tartozunk a köteles tárgyilagosságnak annak megállapításával, hogy Székesfehérvár püspökének maradandó értékű eseménnyé vált beszéde jótékonyan különbözik azoktól a beszédektől, melyek a nemzetgyűlésen annak előtte a zsidó kérdésben elhangzottak. Ez természetes is, ha tekintetbe vesszük a beszéd elmondójának súlyos egyéniségét.” Prohászka érveivel lehet vitatkozni, de jogos-e ezt a beszédet, Prohászka álláspontját is ún. „antiszemitizmusa” bizonyítékaként emlegetni?

– Már az is nagyon érdekes, ki hogyan fogadta Prohászka beszédét. Jellemző az egyes csoportokra, azok gondolkodására, hogy ki mit hallgatott el a beszédből… Annak idején sokkal sokszínűbben értékelték Prohászka beszédét, mint ahogy ma erről gondolkodunk. Nagyon fontosnak tartok valamit elmondani, ami szerintem kiveszett mára a köztudatból. A numerus clausus egy akut, letagadhatatlanul létező problémára, az egyetemek háború utáni túlzsúfoltságára keresett jogi megoldást. Az ebből fakadó feszültség tőlünk nyugatra pogromokba torkollt, Bécsben zsidóverések voltak. Nálunk a társadalmi indulatot a törvény eszközeivel akarták leszerelni. Hogy ez a jogszabály jó vagy sem, ez külön vita tárgya lehet – de a választás maga a minus malum erkölcsteológiai elvéből következik. Ha már választani kell két rossz közül, akkor a kisebbik rosszat kell választani. Jelen esetben ez a jogkorlátozás útja volt. De csak jogkorlátozás, és nem jogfosztás. Hogy egy jogkorlátozásnak van-e létjogosultsága, ez is külön kérdés – van, aki ezt sem tudja elfogadni. Hadd jegyezzem meg, hogy a mai bevándorlási törvények is különbséget tesznek ember és ember közt. Orvos Levente megpendítette, hogy a tröszt- és monopóliumellenes intézkedések szintén rokoníthatóak a numerus clausus gondolatvilágával: a tágabban értelmezett közjó érdekében korlátoznak jogi úton erős csoportokat. Prohászka a numerus clausust támogatta, de nem ő terjesztette be a javaslatot, nem is ő kezdeményezte. A kiváltó okot, az alapproblémát azonban már két évvel korábban jelezte. Helyzetbe akarta hozni az addig katonáskodó, sorsát vállaló keresztény ifjúságot. A világháború alatt ugyanis a zsidóság háborús vesztesége jóval kisebb volt, mint más csoportoké. Ennek társadalom- és hadtörténeti okai is voltak természetesen. A legnagyobb veszteségeket a gyalogos hadosztályok szenvedték el, oda alapvetően az agrárnépességből soroztak be férfiakat, a zsidóság pedig ebben a társadalmi rétegben nem nagyon volt jelen. Ugyanakkor a közbeszéd tárgya volt, hogy a katonai szolgálat alóli felmentésekben zsidó orvosok igencsak érintettek, erről a korabeli sajtó elég sokat írt.

– A visszaélésekről az országgyűlésben is beszéltek 1918 nyarán, Tisza István is kivizsgálást sürgetett, Wekerle Sándor miniszterelnök pedig megígérte, hogy a kormány lépni fog.

– Prohászka volt a legnagyobb tekintély, aki ezt nyilvánosan kijelentette, még 1918 májusában. Ezt a cikkét (Pro juventute catholica) sok sajtótermék átvette, s hihetetlen támadás indult a püspök ellen: uszítással, antiszemitizmussal vádolták, egyesek még vérvádat is emlegettek. Újabb cikkében Prohászka pontosított és újabb konkrét adatokat közölt. Nagyon fontos sajtópolémiáról van szó. Ha a numerus clausus gyökereit keressük, azt hiszem, legalább idáig vissza kell mennünk – de persze a kommunizmust sem felejthetjük el. A numerus clausushoz hasonló jogszabályok egyébként más országokban is voltak, például Oroszországban évtizedeken keresztül volt érvényben hasonló rendelkezés, s önmagában nem vezetett népirtáshoz. A numerus clausust a vészkorszak nyitányának tekinteni ezért sem lehet. Hivatkoztál Gergely Jenőre. Igen, ő sem tekintette a harmincas évek zsidótörvényei előfutárának a numerus clausust, s ezzel én is egyetértek. Kiemelte, hogy a hangsúly a nemzethűségen volt a törvény szövegében.

– Gergely Jenő 1994-ben megjelent, Prohászka Ottokárról szóló könyvére hivatkoztunk. Az ő álláspontja – miszerint a numerus clausus nem tekinthető „az 1938-tól induló zsidótörvények közvetlen előzményének, netán az első zsidótörvénynek” – mintha eltűnt volna a közbeszédből. Ennek mi lehet az oka? Miért nem lehet ebben a kérdésben valami nyugvópontra jutni?

– Talán nem nekem kellene megadni a választ erre a kérdésre. Azt gondolom, az önkritika nagyon fájdalmas és nehéz. A numerus clausus törvény egyfajta ellenhatás volt, válasz arra, ami Magyarországon 1918-1919-ben, elsősorban a Tanácsköztársaság alatt történt. A kommunista hatalom 133 nap alatt úgy fölforgatta a klasszikus társadalomszerkezetet, hogy azt ma alig tudjuk elképzelni. Egyik napról a másikra minden megkérdőjeleződött, tort ült egy kisebbség a tömegeken. Ennek következménye társadalmi méretekben mérhető elfordulás a zsidóságtól. Jött a bosszú, a fehérterror. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy Prohászka már nagyon korán, nagyon erős szavakkal lépett föl a bosszú ellen körlevélben és beszédben egyaránt. 1919 augusztusára, közvetlenül a Tanácsköztársaság bukását követő napokra gondolok. Ha Prohászka életében, tehát 1927 előtt a zsidóságnak igazán volt oka a félelemre Magyarországon, az ekkor volt. 1919. augusztus 20-án elmondott beszédében a püspök óvott a bosszútól, pedig bőven lett volna oka „sértettségre”. Egyházmegyei körlevelében így fogalmazott: „Nekünk zsidó Lenin-fiúk helyett nem kellenek katolikus Lenin-fiúk”. A hasonló szellemiségű, de cizelláltabb megfogalmazású püspökkari körlevelet is ő írta. Hitet tett amellett, hogy azt kell felelősségre vonni, aki bűncselekményt követett el, de a népharagnak gátat kell szabni. Hogy felhívását sokan nem hallgatták meg, az nem az ő felelőssége. Prohászka a maga részéről megtette, amit megtehetett. A zsidóság elleni felhorgadás tehát az egész társadalomban érzékelhető, ez megjelent korabeli cikkekben, naplókban. Voltak szélsőséges megnyilatkozások is, de Prohászkáé nem tekinthető annak. Vannak kemény, vannak nehezen védhető mondatai – leginkább a magánfeljegyzései között, tehát a naplójában –, de hogy ebben a kulcsfontosságú időszakban mindent megtett a szenvedélyek csillapítása érdekében, tagadhatatlan. 1920 őszén a katolikus nagygyűlésen elmondott beszédében már arról beszélt Prohászka, hogy tartósan valami ellenében országot építeni nem lehet. Van ugyan a zsidóság ellen jogos felhorgadás, de ezen túl kellene lépni, mert ez kevés ahhoz, hogy országot építsünk. S azt is meg kell jegyeznem, hogy ha már Prohászka zsidókérdésben vallott nézeteit vizsgáljuk, az egész életművet kell vizsgálnunk, nézetei változását is. Sokat idézett 1893-as írása – A zsidó recepció a morális szempontjából – véleményem szerint ma vállalhatatlan, ugyanakkor árnyalja a képet, ha mellé tesszük a korabeli sajtó, a zsidó sajtó egyes cikkeit, amelyek bizony sértették a katolikusok érzékenységét. De ha az 1893-as írásra hivatkoznak, akkor meg kell nézni a kései, Zsidó testvéreimhez című szöveget is, amely csak a püspök halála után jelent meg az életműkiadásban.

– Az említett kései írásra, amely szerintem Prohászka egyik legpatinásabb szövege, miért nem hivatkoznak azok, akik „antiszemitázzák” Prohászkát?

– Valószínűleg azért, mert nem fér bele a prejudikált „antiszemita Prohászka” -képbe. Ezt a szöveget az ellenoldal legfeljebb gondolatkísérletnek tekinti. Szerintem jóval helytállóbb, amit Szabó Ferenc jezsuita páter mondott: szerinte a zsidóság üdvtörténeti szerepét keresve Prohászka itt olyasmit fogalmaz meg, amellyel közel négy évtized után a Nostra aetate zsinati nyilatkozatban találkozunk. Szerintem érdemes tehát hangsúlyozni Prohászka gondolkodásának a fejlődését. Idézted Schütz Antal véleményét, aki etikai szempontból kifogástalannak és következetesnek tartotta Prohászka álláspontját. A zsidóság vezető lapjai 1918-ban azzal vádolták Prohászkát, hogy elárulta őket, addig kedvelték. Ezek egymással szinte kibékíthetetlen nézetek. Ellentmondásukat csak egy újabb szempont bevonásával látom feloldhatónak: a kortárs érzékenység vizsgálatával. De ezt nagyon nehéz mérni. A helyzet az, hogy az 1890-es években született durva Prohászka-írások nem ütötték meg azt a szintet, ami akkor áttörte volna az érintettek ingerküszöbét. Zsidó oldalról nincs ugyanis reakció rájuk, Prohászka ma már kifogásolt mondatai az adott kor közbeszédébe még beleillettek. 1918-ra áthangszerelődött ez az érzékenységtudat, és megjelent ellene az antiszemitizmus-vád. Majd újra elhalkult. Prohászka 1927-ben meghalt, két évvel később jelenik meg a Zsidó Lexikon, amelyet nagyon komoly tudományos teljesítménynek tartok. Érdemes megnézni a lexikon antiszemitizmusról szóló szócikkét: egy szó sincs benne Prohászkáról, ekkor szalonképesnek számított. A Soá azonban ismét áthangszerelte a zsidó társadalom érzékenységét, amit megértek. Azt viszont nem értem meg, ha ránk akarják erőltetni az értékítéleteiket, ha nem akarnak szembenézni a múlttal, nem akarják megvizsgálni, hogy a társadalom jelentős része miért fordult el a zsidóságtól az első világháború után. Amikor szakmai vita volt erről, akkor elmondtam: meg kell nézni, mi a kritika tárgya; s jó lenne, ha a zsidóság maga tenné mérlegre ezt. Mert ha ez kívülről érkezik, szerzője óhatatlanul megkapja az antiszemita vádat.

– Éppen erről beszélt Tábor Béla, amikor azt írta, idéztem előbb, hogy a zsidóság „egyetlenegyszer sem vívta meg a belső tisztító forradalmát”.

– Igen. Ilyen állásfoglalások nem születnek. Ami van, mint Tábor Béla idézett könyve, agyonhallgatják. Ezt a szembenézést tehát hallatlanul fontosnak tartom. Bizonyos, hogy keresztény oldalon vannak régre visszamenő antijudaista előzmények, de a nagy változás itt az 1918-1919-es forradalmak idején ment végbe.

– Prohászkának a zsidósággal kapcsolatos megnyilatkozásaiban tehát van egyfajta fejlődés, amelynek a végpontja az említett Zsidó testvéreimhez című szöveg. Ha tehát definiálni szeretnénk Prohászka álláspontját, akkor morális alapú zsidóellenességről beszélhetünk, amely, úgy vélem, nem ellentétes az Egyház tanításával.

– Leginkább morális alapú, igen. De ennek nagyon mély szociális és kulturális összefüggései vannak.

– Fellegi Ádám idézett cikkében írja: „Prohászka jobb kezéből hitet és szeretetet hintett, a balból pedig gyűlöletet. Az ellenségszeretés és az irgalom magvai sziklás talajra hullva nem keltek ki (vagyis a hívők irgalmassága, ellenségszeretése nem növekedett), viszont a gyűlölet magvai jól kikeltek, és hamarosan mindent elborítottak.” Kemény, s szerintem igaztalan szavak, hiszen summázatként a „gyűlölet” lesz Prohászka egyik ismérve. 1918-ban is megjelent ez a vád Prohászkával szemben, a „vérvád” szót is használta a zsidó sajtó a püspökkel kapcsolatban, tehát van itt valami folytonosság. Te hogyan vélekedsz erről?

– Kemény vád, igen. Fellegi Ádám levélben is megkeresett, válaszoltam neki. Keresztény emberként egy zsidó ember érzékenységét sok kérdésben megértem és elfogadom. De azt gondolom, én is megkövetelhetem, hogy ő is legalább ilyen érzékenységgel és elfogadással viszonyuljon ahhoz, amit a keresztény álláspont alapján gondolunk. Nem egyetértésre gondolok, pusztán elfogadásra. Mekkora szerepet tölt be Prohászka életművében a zsidókérdés? A püspök halála után, 1928-1929-ben Schütz Antal szerkesztésében jelenik meg a 25 kötetes életműkiadás, ami természetesen nem öleli fel Prohászka teljes életművét. Ebből szigorúan véve egyetlen kötet írásai tartoznak témánkhoz, s más kötetekben is található egy-két írás. Tehát az írások, beszédek kis százalékáról beszélünk. Nem állítható, hogy Prohászka munkásságában döntő szerepet játszott volna zsidókérdéshez való viszonya. Az Egyház az életmű nagy értékeit nézi, ide tartozik az evangéliummagyarázata, a szociális gondolkodás, papnevelés, a lelkivezetés, teológiai és filozófiai művei – sok minden. Nekünk az a feladatunk, hogy ezekkel a kincseinkkel foglalkozzunk, ezeket tegyük közismertté. 1945 után azonban a Prohászka-ismeretet gyakorlatilag kiirtották a társadalomból. Előbb az állam néhány írását tiltólistára tette, ezeket a könyveket megsemmisítették, ezeket magánszemélyeknek is be kellett szolgáltatniuk. Majd 1950-ben 200 más szerzővel együtt eltávolították minden művét a közkönyvtárakból. Új kiadásokról idehaza szó sem lehetett. Sőt: Prohászkáról írni se nagyon lehetett. Amikor 1974 decemberében megjelenik a Vigília Prohászka-száma, nagyon durva támadás érte a folyóiratot az Élet és Irodalomban.

– Hadd vágjak közbe egy rövid megjegyzés erejéig. A Vigília „bűnét” az Izraelben megjelenő Új Kelet című lap sem hagyta szó nélkül, amikor az ÉS cikkét szemlézte: „A magyar antiszemitizmus katolikus vonala a történelem-hamisítást és az 1920-as zsidóüldözést is új, ’korszerű’ jelszavakba csomagolja: harc a cionizmus ellen. Ez még a politikai vonal irányítóit is felháborította…” (A felmelegített múlt. Új Kelet 1975. január 30. 4.)  Az ÉS általad említett cikkének szerzője a Kádár-kor egyik ideológiai ostora, aki szerint „Prohászka antiszemitizmusa a magyar történetírás egyik axiómája”, ezért „Prohászka társadalmi-történeti szerepe átértékelhetetlen. Ezt a progresszív katolicizmus (sic!) érdekében is határozottan ki kell mondanunk. (E. Fehér Pál: Néhány szó egy különös kísérletről. Élet és Irodalom 1975. január 4. 5.)

– Igen, ez a lényeg a cikkben: Prohászkáról ne beszéljünk. Címkéznek, Prohászkát „betolják” az antiszemita és antikommunista fiókba, s a kommunista hatalom nem engedi, hogy Prohászka kapcsán másról szó essék. Az újabb generációk így meg sem ismerhették azt az életművet, amelyet mi kincsnek tartunk. Ma pedig meg olyan információdömping vesz körül minket, hogy önmagunk védelmében hívószavak alapján tájékozódunk. S ha egyes hívószavak által az embereket elidegenítjük valamitől, az áttételes cenzúra. Esetünkben erről van szó. Ha Prohászkát csőlátással nézik, akkor is, amikor pontosítja, finomítja a nézeteit, akkor nem a valóságot látjuk. Ha úgy sütik rá az „antiszemita” bélyeget, hogy nem nézik meg egyes megnyilatkozásainak a környezetét, előzményét, hátterét, nem vizsgálják kritikája esetleges jogosságát, prejudikálnak. Ha bármilyen emlegetésekor e jelzővel bélyegzik meg, ezt emelik ki címsorokba, ehhez raknak „hashteget” – elidegenítik. Mi detektáltuk és leírtuk ezt az elidegenítési technikát – ezért nem tudunk és nem akarunk partnerek lenni abban, amit Fellegi Ádám cikke rajtunk számonkér. Egyébként meg van egy klasszikus vicc a nyuszikáról: ha van rajta sapka, ha nincs rajta sapka, akkor is megverik. Van, akinek kevés az, amit Prohászkáról eddig mondtunk-írtunk, valakinek pedig túl sok. Megjegyzem, szélsőjobboldalról is kaptunk kritikát, hogy Prohászka úgymond „haladó antiszemitizmusával” nem foglalkozunk. Mert ilyen vádat is kaptunk már. Püspökünk ezért 2009-ben kiadott egy nyilatkozatot, melynek az a lényege, hogy miben tekintjük Prohászkát példaképnek. Mi azzal akarunk elsősorban foglalkozni, amiről ez a nyilatkozat beszél. Ez nem azt jelenti, hogy másról nem szólunk, mindenről lehet értelmesen és tárgyilagosan beszélni, tehát van nyitottság a valódi párbeszédre. Sajnos ez a párbeszéd elakadt, s azt hiszem, nem a mi hibánkból. Mit tudunk tenni? Azt tudjuk tenni, hogy olyan témákkal is igyekszünk alaposan foglalkozni, amelyek esetében sok a „bélyeggyártás”, csak a másik félnek általában nem tetszik, amit ezekről a témákról mondunk. Kellemetlen szembesülni a háttérrel, a kontextussal.

– Fél év múlva lesz Prohászka Ottokár halálának századik évfordulója. Milyen megemlékezések, programok lesznek?

– Ebből az alkalomból mindenképpen szeretnénk megjelentetni egy tanulmánykötetet, ennek az előkészületei megkezdődtek. Hogy ezen túl mi lesz, arra most nem tudok válaszolni. Spányi Antal megyés püspök úr tavaly novemberben betöltötte 75. életévét, ezért beadta a lemondását a Szentszéknek. Nem tudható, mikor lesz új püspök az egyházmegyében. A jelenlegi – korrekt módon – nem szeretné utódjának mozgásterét szűkíteni, ezért bizonytalan, mi lesz jövőre. A jövő év egyébként sok évfordulót tartogat számunkra. 250 éves lesz az egyházmegye, 225 éves a szeminárium, amit 75 éve zártak be, s számos püspöknek lesz kerek életrajzi évfordulója: Takács Nándor püspök születésének századik, Shvoy Lajos püspök székfoglalásának századik évfordulója szintén 2027-ben lesz, hogy egyéb évfordulókat ne említsek.

– Köszönöm, hogy vállaltad ezt a beszélgetést, s azt is, hogy abban az épületben beszélgethettünk, ahol Prohászka Ottokár élt és dolgozott.