Tonzúra – a „haj nyelve” az egyházban

A papi szemináriumokba belépő férfiak 1973 óta nem kötelesek követni a tonzúra hagyományát. De honnan is származik, hogy ilyen frizurát viseltek a férfiak, és mi volt ennek a jelentősége?

A frizura teszi az embert – foglalhatnánk össze a 2001-ben készített, „Az első benyomás pszichológiája” című empirikus tanulmány következtetéseit. A tanulmány szerint a hajviselet az egyik legfontosabb azon ingerek között, amelyek alapján valakit szimpatikusnak találunk, vagy éppen nem. Az úgynevezett „hajnyelvnek”, „hajbeszédnek”, még ha így megnevezve nem is ismertük, már a koraközépkorban is nagy jelentősége volt, éspedig vallási kontextusban is, hiszen egy férfi a tonzúra segítségével jelezte, hogy a klérus tagja.

A frizura megnevezése a nyírni, lenyírni, megnyírni jelentésű latin „tondere” szóból származik. A „Legenda aurea” című középkori legendagyűjtemény alapján a tonzúra történelmileg Péter apostolig vezethető vissza. A legenda szerint az egyik térítő útján az antiochiaiak a haját a feje tetején középen levágták, hogy ezzel jelezzék Jézus iránti megvetésüket. Ami akkoriban a szégyen jelének számított, az idővel a becsület jelévé vált, a tonzúra ugyanis a példamutató, tiszta élet szimbóluma lett.

A tonzúrának különböző fajtái léteztek. A páli tonzúra („tonsura Pauli”) a haj teljes levágását jelentette, és keleten, a bizánci területen volt gyakori. Ezzel ellentétben a péteri tonzúránál („tonsura Petri”) a hajkorona körben megmaradt. A koraközépkorban egymással párhuzamosan mindkét változat létezett, de a 664-ben, Northumbria angolszász királyságában, Whitbyben megtartott zsinat után az egész egyházban a papok körében a péteri tonzúra vált általánosan elfogadottá. A korai keresztény gyülekezetekben a közösségvezetői tisztség megnevezésére az ógörög „presbiter” szót használták, aminek jelentése: legidősebb. Ennek megfelelően a haj kiborotválásának az volt a célja, hogy a frizura viselőjének bölcs és lehetőleg idős megjelenést kölcsönözzön. Később, a XII. században kötelező lett a tonzúra. Olyannyira, hogy ha egy szerzetesnek nem volt, akkor akár ki is közösíthették. Az egyházi szolgálatba lépő férfiak esetében az első kiborotválást gyakran ünnepélyes keretek között, a szerzetesrendi elöljáró vagy a püspök végezte el. A továbbiakban ezt a feladatot a kolostorokban külön erre alkalmazott fodrászok vagy maguk a szerzetesek látták el. A haj levágásának procedúrája szinte a liturgia ünnepélyességével zajlott. A szerzetesek a kolostor folyosóin szemben állva egymásnak borotválták le hajukat, miközben zsoltárokat énekeltek.

A cikk a hirdetés után folytatódik…

A tonzúrának szimbolikus jelentősége is van: azt jelzi, hogy a szerzetes a mennyei és a földi világ között él. A haj általánosságban a világot, a szerzetesi kopaszság pedig a tisztaságot és az Istennek és az Egyháznak való odaadást is jelképezi.

Raphael Molitor, a gerlevei bencés kolostor elöljárója 1938-ban azt írta, hogy a tonzúra feladása nem számít felszentelésnek, és nem is szentség, mégis szent cselekedetnek tekinthető. A tonzúra felvétele által az illető a klérus tagja lesz, ami egyúttal új kötelességeket is ró rá.

A tonzúra felvétele csak a bérmálás után lehetséges

A tonzúra felvételének feltétele a bérmálás volt, a tonzúra maga pedig a további beavatások, azaz az egyházi státuszba helyezés külsődleges feltétele volt. A ruházattal és a viselkedéssel együtt Isten dicsőségének külsődleges jeléül szolgált. Emellett Krisztus töviskoronáját is szimbolizálja, de kapcsolódik az engedelmesség, a bűnbánat, az alázat, a szakralitás és az áldozathozatal fogalmához is, továbbá a szentek glóriájára is emlékeztet. A haj rendszeres kiborotválását bizonyos kolostorokban a tisztaság szempontjából is szükségesnek tartották.

Még ha a tonzúrának nincs is bibliai előzménye, a haj lenyírását mint szimbolikus cselekményt elsősorban az Ószövetségben találhatjuk meg. Ezékiel prófétához így szól az Isten: „Emberfia, fogj egy éles kardot, használd úgy, mint a borbély a beretvát, és húzd végig a fejeden és a szakálladon.” (Ez 5,1) Szimbolikus szerepet kap Sámson haja is azzal, hogy amikor levágják, Sámson elveszíti minden erejét. (Bír 16,19) Bár a tonzúra hasonló hatását más történelmi feljegyzésekben nem találjuk meg, mégis nyilvánvaló, hogy nagy jelentősége volt, hiszen egy pap ezzel, a „haj nyelvén” adta a környezete tudomására, hogy a klérushoz tartozik.

Az idők folyamán a tonzúrának csak az első felvétele lett kötelező a szemináriumba felvett papnövendékek számára. A későbbiekben önkéntes alapon tarthatták meg vagy mondhattak le róla. Erre vonatkozólag az Egyháznak nem volt nyilvánosan is ismert álláspontja. Az 1970-es években VI. Pál pápának (1963-1978) a tanácsadói javasolták, hogy a pápa a tonzúra követelményét szüntesse meg. Javaslatuk indokául azt hozták fel, hogy a kötelező tonzúra a fiatal férfiakat a papneveldébe való belépéstől elriasztja egy olyan világban, ahol a külső egyre többet számít.

A haj lenyírása tehát lassan elveszítette a jelentőségét, és egyre inkább puszta formalitássá vált. Voltak egyházmegyék, ahol a szemináriumi hallgatóknak már csak a hajuk egy kis részét vágták le, míg a papoknak teljes tonzúrát kellett felvenniük. Végül VI. Pál 1972. augusztus 15-én kiadta a Ministeria quaedam kezdetű motu propriót, amelynek 1. pontja szabályozza a tonzúrát: az első tonzúra felvételének kötelezettsége megszűnik, helyette az egyházi szolgálatba lépés feltétele a diakónussá szentelés lett. Ez a szabályozás és a tonzúrára vonatkozóan több új szabály is 1973. január 1-én lépett életbe, és ez az oka annak, hogy a haj kiborotválása csaknem teljesen eltűnt.

A papok körében manapság alig-alig találkozik az ember a tonzúrával, pedig természetesen nem tűnt el teljesen. Léteznek tradicionalista testvérületek és bizonyos kolostorok is, ahol folytatódik a tonzúra felvételének gyakorlata. Példaként a Szent X. Piusz és a Szent Péter papi testvérületeket említhetjük. E testvérületek tagjai nem minden esetben viselnek péteri tonzúrát, de a haj lenyírását manapság is liturgikus keretek között végzik.

Fordította: Frick József
Forrás: katholisch.de