59. nap: Isten felé való kötelezettségek – Biblia egy év alatt podcast

Korszak: Pusztai vándorlás

Ima

Mennyei Atyánk, hálát adunk neked és dicsőítünk téged. Köszönjük igéd, köszönjük útmutatásod, mert nélküled, Uram, eltévedünk. Fényed világítja meg ösvényünket. Szavad lámpás a lábunknak és fény az ösvényünkön. Segíts, hogy bízni tudjunk fényedben! Segíts, hogy elfogadjuk iránymutatásod! Segíts, hogy bízzunk szavadban, Uram! Mert előfordulhat, hogy halljuk szavadat, de elengedjük a fülünk mellett, vagy halljuk, de elfelejtjük őket. Láthatjuk nagy műveidet és megfeledkezhetünk róluk. És rólad is meg tudunk feledkezni… Segíts, hogy soha-soha ne feledkezzünk meg rólad, hogy mindig lássuk, hol vagy az életünkben, hogy mindig meghalljuk a hangod, és kövessünk, bárhová vezetsz minket! Ezt kérjük a mi Urunk és Megváltónk, Jézus Krisztus hatalmas nevében! Ámen.

Elmélkedés

Egy kis emlékeztető arról, hol is tartunk: a Számok könyvének 9. fejezete leírja a pontos dátumot, miszerint a kivonulás utáni második év első hónapjában járunk, még csak 13 hónapja szabadult meg Izrael népe az egyiptomi rabszolgaságból. Még új nekik a szabadság. Új nekik, hogy Istent a pusztában imádják. Új számukra az is, hogy Istenben bízzanak. Ezeket fontos megértenünk. A Második Törvénykönyv pedig továbbra is a pusztai vándorlás 38 éve utáni élethelyzetükbe ad bepillantást. Mózes utolsó beszéde ez, a halála, az Úrhoz térése előtt. Józsué pedig hamarosan átvezeti a népet a Jordán folyón és meghódítják az Ígéret földjét.

Tehát, amikor a Számok könyvében a mécstartó készítéséről, a pászka rendjéről, a leviták felszenteléséről és szolgálatáról olvasunk, és hallunk a felhőről és a tűzről, ne felejtsük el, hogy ezek mind a pusztai vándorlásra és az utána következő életre készítik fel Izrael népét. A Második Törvénykönyvben pedig már küszöbön áll az Ígéret földjére való belépés.

Az egyik kiemelendő dolog a Számok könyvének mai szakaszából, hogy az Úristen állandó ünneppé teszi a már korábban, a Kivonulás könyvében megalapított pászka ünneplését. Az első hónap 14. napján a bárány feláldozásának és keserű füvekkel és kovásztalan kenyérrel való elfogyasztásának szertartását teszi örökérvényűvé. És itt felmerül egy kérdés: mi történjen azokkal az emberekkel, akik rituálisan éppen tisztátalanok? (Az itt leírt esetben holttest érintése miatt.) Ők mentesüljenek az ünnep megtartásának kötelezettségétől? Vagy azok, akik éppen úton vannak, távol Izrael közösségétől, ők is legyenek felmentve e kötelesség alól?

Erre Mózes azt felelte, hogy megkérdezi az Urat. És az Úr nemmel válaszolt Mózesnek. Nem mentesülnek. Részt vesznek ők is teljesen a pászka ünnepén, mert ez egy kötelezettség: az Úrnak ilyen módon való imádása kötelesség. Még ha holttest érintése miatt tisztátalan lenne is az ember, vagy úton lenne, egyik sem mentesítő körülmény. Ezzel azt akarja mondani, hogy az, aki fel akarja menteni magát az imádás alól, nem akar részt venni a pászkavacsorán, az kizárja magát a szövetségből, kizárja magát Isten népéből. Ezt mi is értjük, hiszen Jézus ugyanezt mondta az utolsó vacsorán ezekkel a szavakkal: „Ez az én vérem kelyhe, az új és örök szövetségé. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Tudjuk, hogy bennünket is megakadályozhatnak dolgok, hogy részt vegyünk a szentmisén, de ha mi döntünk úgy, hogy távol maradunk, akkor lényegében kizárjuk magunkat Isten népének közösségéből. Ez az újszövetségi kinyilatkoztatás mélységeinek egyike, amely bemutatja, hogyan vetítette előre a pászka ünnepe Isten bárányának valódi megjelenését, aki elveszi a világ bűneit. Ő Jézus Krisztus az Eucharisztiában. Ha mi felmentjük magunkat az igaz és élő imádás alól, ahogyan lélekben és igazságban imádjuk az Urat az Eucharisztiában, akkor kizárjuk magunkat. Talán most már jobban megértjük, hogy a Katolikus Egyház tanítása szerint miért halálos bűn a szándékos szentmisemulasztás.

Még egy megjegyzés a felhőről és a tűzről. Milyen hihetetlen képe ez az Istenben való bizalomnak az út elején tartó nép részéről, amely éppen most kap arról tanítást, hogyan bízzon Istenben. Míg a tűz- és felhőoszlop a szentély felett van, egyhelyben maradnak. De amikor a felhő felemelkedik, akkor tábort bontanak és továbbmennek. Pontosan arra és addig, amíg a felhő vezeti őket. Így kell nekünk is tennünk az életben: „Indulok, ha hívsz, Uram, de ha nem hívsz, maradok, ahol vagyok.” Ez erős bizalom az Úr iránt.

Az utolsó megjegyzés a Második Törvénykönyv 8. fejezetéhez szól, amit érdemes újra és újra elolvasni. Mózes azt mondja: Emlékezz az útra, melyen az Úr vezetett a pusztai vándorlás során a 40 év alatt azért, hogy alázatra tanítson, próbára tegye a szívedet, hogy megtartod-e parancsait. Nem azért állítja próba elé az izraelitákat, mert nem ismeri őket, hanem számukra akarja nyilvánvalóvá tenni az igazságot a szívükről – ez a „kiképzés”. Most már ott állnak az Ígéret földjének kapujában, küzdeniük kell, és hitetlen népekkel lesznek körülvéve. De sok áldást is kapnak és bőségben fognak élni. Az Úr most azt mondja: „Azért tettelek próbára és arra edzettelek benneteket a pusztában, hogy bízzatok bennem és tartsátok meg parancsaimat! Amikor bementek az Ígéret földjére, ezeket a parancsokat kell átölelnetek! Nem vagytok a környező népekhez hasonlóak, külön vagytok választva: szeretett tulajdonom, elsőszülötteim vagytok. Olyan túláradóan áldalak meg benneteket, hogy megkísért majd benneteket, hogy elfeledkezzetek rólam.”

Gyakran azt gondoljuk, hogy a sötétségben feledkezünk meg Istenről, a nehéz időkben, és ez elő is fordul, de tudom, hogy könnyen elfelejtjük Őt a napfényes időkben is, amikor áldásokban bővelkedünk.

Elfelejtjük Istent, amikor minden jól megy, mert olyankor úgy érezzük, nincs rá szükségünk. Azt mondjuk: megvagyok nélküle, hiszen én csináltam ezt; biztonságban vagyok, mindenem megvan. És pontosan erre a kísértésre hívja fel a figyelmet a Második Törvénykönyv 8. fejezete, amikor azt mondja: „amikor bőségben élsz, megkísért majd a gondolat, hogy ezt én értem el; ez a kezem munkája, és nincs szükségem az Úrra.” Mózes pedig így szól: „Amikor eljutsz erre a napra, kérlek, kérlek, tudd és ismerd fel, hogy mindez Isten hűsége volt.”

Ez tehát az én meghívásom és imám is a mai napra: akkor indulok, amikor Isten arra kér, hogy induljak, és akkor maradok, amikor arra kér, hogy maradjak. De a szűkösség idején és a bőség idején egyaránt emlékezni akarok mindarra, amit az Úr tett. Micsoda hihetetlen ajándék ez. Olyan jó, hogy van kinek hálát adnunk mindenért.

Testvéreim, az „ötveneseket” lassan magunk mögött hagyjuk. Holnap a 60. nap következik. Ez egészen elképesztő. Ez két hónap. De ami igazán rendkívüli: ebben az elmúlt közel hatvan napban imádkoztunk egymásért, hallgattuk Isten igéjét, és nem fogjuk abbahagyni az imádságot egymásért. Én nem fogok megszűnni imádkozni értetek. Nem fogjuk abbahagyni Isten igéjének hallgatását sem, hogy továbbra is taníthasson bennünket arról, mi van az ő szívében, és hogy a mi szívünk egyre inkább hasonlóvá váljon az övéhez.