310. nap: Harc a szívedért
Korszak: Makkabeus-felkelés
Ima
Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged. Hálát adunk neked, köszönjük a te igédet, köszönjük ezt a napot. Köszönjük, hogy újra és újra visszavezetsz bennünket magadhoz, hogy emlékeztess: nemcsak szeretsz minket, nemcsak érdeklődsz irántunk, hanem terved van velünk. Van egy cél, ahová el akarsz bennünket vezetni. A terv, a remény, a vágy, az akarat, amit te be akarsz teljesíteni, az, hogy veled éljünk már most, ebben az életben, és hogy veled éljünk örökké. Jézus nevében kérünk, segíts nekünk ma is igent mondani a te akaratodra! Segíts igent mondani erre az örök rendeltetésre! Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Elmélkedés
Folyamatosan olvassuk a Példabeszédek könyvét, amiben vannak olyan mondások, amelyeket többször elő kell venni, el kell olvasni, újra kell ízlelni. Ma három ilyen volt, amely szerintem különösen figyelemre méltó és érdemes arra, hogy beszéljünk róluk. Az első a 25. fejezet 15. verse: „A türelem megenyhíti a fejedelmet, a szelíd beszéd megtöri a csontot.” Van ebben egy mély igazság: ha láttad a „A remény rabjai” című filmet, tudod, hogy ott is az idő a kulcs. Andy Dufresne-nek – a film egyik főszereplőjének – tulajdonképpen csak erre volt szüksége: időre és kitartásra, hogy a rabságból, a fogságból eljusson a szabadságra. Az idő állhatatosan munkálta a szabadságot. A Példabeszédek könyve lényegében ugyanezt mondja: türelemmel a hatalmas is meggyőzhető, a szelíd szó csontot tör. Vagyis van olyan, hogy a folyamatos, szelíd, állhatatos „nyomás” nagy dolgokat tud véghezvinni.
Mi is itt vagyunk, napról napra haladva, a 310. napon. Ez is „lassú előrenyomulás az időben”. Lehet, hogy az első napunk nem hozott neked extatikus élményt. Lehet, hogy a kilencven nap a próféták könyvein át nem volt minden pillanatban inspiráló. De ha ezt az időben kitartó „nyomást”, jelenlétet és erőt engeded érvényesülni türelemmel; ha hagyod, hogy Isten igéje beteljesítse benned az ő akaratát – akkor valami egészen rendkívüli történik.
A cikk a hirdetés után folytatódik…

A 16. vers így szól: „Ha mézet lelsz, csak annyit egyél, amennyi jólesik, különben torkig leszel vele, és kiadod.” Ez nagyon életszerű. Biztos ti is ismeritek azt a helyzetet, amikor jó éhesen telepakoljátok a tányért, de a végén már csak a szemed kívánja az ételt, és egy jó része ottmarad, mert túl sok lett… Nagyon fontos, hogy tudjuk, mikor kell megállni. Tudni, mikor elég. Ez nemcsak az ételre igaz, hanem általában a jó dolgokra is. A Bölcsesség könyvében hallottuk ma: körülvesznek bennünket jó dolgok – és az emberek isteneket csinálnak belőlük. Bálványokat csinálnak belőlük. Rábízzák a szívüket, az életüket, a biztonságukat, a védelmüket, a jövőjüket olyan dolgokra, amelyek csak emberek képmásai, vagy a teremtett világ képei: állatok, sőt még olyan dolgok is, amelyek önmagukban nem is vonzóak.
Emlékeztek, amikor végigmentünk az egyiptomi csapásokon: voltak békához, legyekhez vagy épp kígyóhoz hasonló istenek. Volt istene, pontosabban istennője a járványnak is. És mit látunk? Olyan mélyre tudunk süllyedni, hogy hajlandóak vagyunk imádni valamit, aminek nincs ereje, nincs hatalma – és nincs benne semmi nemes. Ez a különös benne: nemcsak, hogy nincs hatalma, hanem nincs méltósága sem. Ez milyen gyakran történik meg velünk is.
Hányszor tettem már életemben dolgokat – vagy akár embereket – Isten helyére?! Beszéltünk már arról, hogy azért általában nem rossz dolgokból csinálunk isteneket. Általában jó dolgokat teszünk Isten legfőbb vetélytársaivá a szívünkben. A kérdés, amit mindig fel kell tennünk: „Mi Isten legfőbb vetélytársa most az én szívemben? Mi Isten legfőbb vetélytársa az időmben?” Mert rájövünk: az Istennel való kapcsolat olyan kapcsolódás, amely nem tűri meg a vetélytársakat.
Ez az a fajta kapcsolat, amely nem tűr meg vetélytársakat. Hasonlóan a házassághoz: olyan kapcsolat, amely nem tűri meg a vetélytársakat. A férj és a feleség egymásnak vannak elkötelezve. Ha van „valaki más”, ha van egy mellérendelt viszony, ha van egy harmadik személy, aki versenyez a szívünkért, abból nem lesz egészséges kapcsolat. Abból nem lesz egészséges házasság. És ugyanez igaz az Úrhoz való viszonyulásunkra is: az Istennel való kapcsolat nem tűr meg semmiféle vetélytársat. Természetesen lehetnek fontos emberek, dolgok, elfoglaltságok az életünkben. De nem lehet semmi, ami versenybe szállna Istennel, ami küzdene az Ő helyéért, ami Isten vetélytársává válhatna a szívünkben.
A kérdés tehát ez: hogyan lehet ezt felismerni? Én így mondanám: tedd fel magadnak ezt a kérdést: „Van-e valami, aminek esélye lenne nyerni, ha választani kellene Isten, és e »valami vagy valaki« között? Ha tíz esetben, tíz élethelyzetben ez a dolog fontosabb lenne párszor, mint Isten, akkor bálványról beszélünk. Ha ez így van, akkor az a dolog bizony vetélytársa lett Istennek a szívedben.
Ebben a világban, és kicsiny országunkban is a sport sokszor egyfajta „hatalmas isten”. Amikor alsós gyerekeket tanítottam, nagyon gyakran a sport vált Isten legfőbb vetélytársává. Ilyeneket mondtak: „A hétvégén meccsünk van, ezért nem tudunk misére menni”. Rendben. Most azonosítottad a bálványodat. Most azonosítottad, mi Isten legfőbb vetélytársa a családod örök üdvössége szempontjából.
Gondolj bele – számomra ez olyan megdöbbentő. Vegyük például a focit. Sok elképesztően tehetséges focista tűnik ki már gyerekként. Itt nőttek fel, itt edződtek, és fantasztikus dolgokat értek el. De azoknak a száma, akik tényleg eljutnak a csúcsra, elképesztően kicsi. Olyan kicsi, hogy egyszerűen nem lehet erre alapozni. Nem lehet arra építeni, hogy „ha elmegy minden meccsre, minden edzésre, minden edzőtáborba, akkor majd világsztár lesz belőle, aki megváltoztatja a sport történetét”. Ez nem így működik. És még azoknál is, akiknél sikerül, fel kell tenni a kérdést: megérte?
Volt egy fiatalember, aki katolikus lett. Ez önmagában is óriási dolog. Az egyetemi focicsapatban játszott, és ő szerezte a bajnoki címet jelentő gólt! Utána profi lett, ment tovább a pályán. Az egyetemi lelkésze felhívta másnap:
– Szia, gratulálok! Elképesztő volt, amit csináltál! – Ő meg egy alázatos srác, ezt mondta:
– Igen, tényleg nagyon klassz volt. Jó érzés volt, hogy én lehettem az, aki ezt megcsinálta, ez az egész élmény… nagyon különleges volt. – Aztán hozzátette: – De semmi nem fogja felülmúlni azt az első alkalmat, amikor katolikusként először járulhatok szentáldozáshoz, amikor először vehetem magamhoz Jézust az Eucharisztiában.
A pap csak nézett, és azt mondta neki:
– Ezt el kellene mondanod minden egyes kis focista gyereknek, az összes ligában játszó fiatalnak, minden családnak, aki vagyonokat költ, és vasárnapról vasárnapra kihagyja a misét a sport miatt!
És most, évekkel később, ugyanezt vallja. Azt mondja:
– Az a gól? Nagy pillanat volt. De már nincs benne az első tíz nagy pillanatomban sem. Az első helyen az van, amikor először áldozhattam. A második, amikor elvettem a feleségemet. A harmadik az első gyermekem születése, és így tovább… Az a bajnoki gól már nincs is benne a top 10-ben. Sőt, azt hiszem, már nincs is olyan top 10-es pillanatom, ami a focival lenne kapcsolatos.
És mégis, itt vagyunk mi, és hajlandóak vagyunk – nemcsak a focit, ez csak példa – de bármilyen sportot, a munkát, a hivatást, a hobbit Isten legfőbb vetélytársává tenni a szívünkben. És ez – a Bölcsesség könyve szavával élve – ostobaság. Ostobaság lenne, ha a teremtett dolgokat fontosabbnak tartanánk magánál a Teremtőnél.
Nos, ez volt a mai kis prédikációm. Ennyit szerettem volna ma elmondani nektek.
Mindenképpen szeretném, ha tudnátok, hogy imádkozom értetek. És remélem, hogy ti is imádkoztok értem.









