308. nap: Apránként

Korszak: Makkabeus-felkelés

Ima

Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged. Hálát adunk neked teljes szívünkből. Urunk, Istenünk, kérünk, hogy az imáinkban, melyeket ma eléd hozunk, halld meg szívünk kiáltását! Te ismered fájdalmainkat és szenvedésünket. Ismered vágyakozásunkat, ismered kétségbeesésünket. Olyan gyakran vagyunk kétségbeesettek ebben az életben. De tudjuk, hogy te meghallgatsz minket. Tudjuk, hogy törődsz velünk. Ezért, Urunk, mindenki nevében, aki ma kétségbeesetten kiált hozzád, kérlek, ne csak hallgasd meg az imáikat – mert azt biztosan tudjuk, hogy meghallgatod –, hanem add, hogy ők is tudják ezt! Hadd tudják meg, hogy hallod a hangjukat, ismered fájdalmukat, ismered gyászukat, ismered kétségbeesésüket. Légy velük most, légy velünk most! Hálát adunk igédért. Hálát adunk Szentlelkedért, akit nekünk adtál, aki betölt bennünket, vezet minket, és bátorságot ad, hogy ma is megtegyük a következő lépést. Segíts nekünk, hogy ma is meg tudjuk tenni a következő lépést Jézus nevében! Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Elmélkedés

Ma a Makkabeusok második könyvének 11. fejezete van soron: további történelmi eseményekről, valamint Isten csodás beavatkozásáról olvashatunk. Liziász, Antiochusz király gyámja és rokona azt gondolja, hogy most aztán kíméletlenül lesújt a zsidókra. Csakhogy nem érti, hogy a „makkabeus” kalapácsot jelent. Szóval a tréfa fordítva sül el majd, Liziász! Ismét azt látjuk, hogy az Úr feltárja jelenlétét, feltárja cselekvését Izrael népének életében, akik a földjüket védelmezik. 

Amikor még Jeruzsálem közelében vannak, és Júdás Makkabeus imádkozik, harcra buzdítja a népet: „…megjelent nekik egy fehérbe öltözött lovas. Aranyfegyvert forgatott, és az élükre állt. Erre mindannyian dicsőítették Istent irgalmasságáért, és annyira felbátorodtak, hogy készen voltak nemcsak az embereket, hanem még a legvadabb állatokat is megtámadni, sőt a vasfalakat is áttörni” (2Mak 11,8-9). Harcrendbe fejlődve előrenyomulnak, és megállíthatatlanok… Mi történik itt? Isten megjelenik, jelen van köztük. De a népnek is harcolnia kell. A 10. vers „égi harcostárs”-nak írja le az Urat, aki megkönyörült rajtuk, ők pedig oroszlánként vetették magukat az ellenségre.

A cikk a hirdetés után folytatódik…

Van itt egy nagyon fontos elem: jó, ha újra és újra emlékeztetjük magunkat az Úr jelenlétére és cselekvésére, az Úr szeretetére irántunk, és arra, hogy itt van – még akkor is, ha nem látjuk azt a látomást, azt a fehérbe öltözött lovast aranyfegyverekkel. De Ő jelen van! Ezt ismételgetjük újra és újra, mert a Makkabeusok második könyve újra és újra elénk tárja ezt a tényt. Ugyanakkor az Úr Izrael harcosait is hívja a küzdelembe. Vagyis nem arról van szó, hogy: „Jézus, vedd át a kormányt, én addig szundítok egyet, aztán majd lesz valami”. Nem! Hanem inkább: „Uram, segíts ebben a pillanatban. Én fogom a kormányt, de, Uram, segíts most! Fegyvert ragadunk, és oroszlánként vetjük magunkat az ellenségre.”

Ez nagyon fontos. Ma, amikor elkezdjük a napot, tudjuk, hogy Isten jelen van. Ezt mondjuk: „Istenem, kérlek, segíts, hogy a te akaratodat cselekedjük”. Ez volt az imánk mindvégig, mert nem akarjuk félreérteni Isten akaratát, nem akarunk tévedni. Ugyanakkor Isten tőlünk is elvár valamit. Ő cselekszik és elvárja, hogy mi is cselekedjünk. Isten itt van mint szövetségesünk, de ez azt is jelenti, hogy nekünk is az Ő szövetségeseinek kell lennünk.

Jézus többször beszél erről az evangéliumokban – például Máténál: „Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek” (Mt 25,35-36). Ebből az is kiderül számunkra, hogy mi lehetünk az Úr kezei és lábai. Igen, Ő valóban jelen van és arra hív bennünket, hogy cselekedjünk ebben a világban.

Ezért amikor belépünk ebbe a napba – bármelyik szakában is hallgatod ezeket a szavakat, Isten igéjét –, elmondhatjuk: „Istenem, te jelen vagy és cselekszel. Segíts nekem, hogy jelen legyek előtted, és segíts, hogy a te nevedben cselekedjek!”

Nézzük a Bölcsesség könyvét! Remélem, hogy te is annyi kegyelmet kapsz ebből a könyvből, mint én. Annyi minden van benne. Emeljünk ki ma is néhányat! Az Úristen szövetségben van Izrael népével: Ő az Istenük, ők pedig az Ő népe. Mi, keresztények, ugyanezt élhetjük meg: Ő a mi Atyánk, mi az Ő gyermekei vagyunk. „Mert őket – intő atyaként – csak próbára tetted…” (Bölcs 11,10). Nem azért, hogy elbukjanak vagy összetörjenek. Nem azért, hogy elpusztuljanak, hanem azért, hogy megerősödjenek és hűségesekké váljanak. Ezzel szemben az istenteleneket – az idegen népeket – „szigorú királyként elítélted és megbüntetted” (Bölcs 11,10). Látjuk, hogy Isten kétféleképpen közeledhet hozzánk. Az egyik: mint atya, aki figyelmeztet és próbára tesz. A másik: mint szigorú király, aki elítél. 

Alább ezt olvassuk: „Amikor dőreségük és istentelen gondolkodásuk félrevezette őket, és oktalan csúszómászókat és alávaló állatokat tiszteltek, büntetésül oktalan állatok sokaságát küldted rájuk, hogy megtudják: ki-ki azzal bűnhődik, amivel vétkezik” (Bölcs 11,15-16). Ez eredetileg az egyiptomiakról szól, de engem emlékeztet a szituáció a pusztai vándorlás egyik epizódjára is. Amikor a nép zúgolódott az Úr ellen, és kígyók marták meg őket. Keserűségükre, neheztelésükre, panaszkodásukra válaszul Isten megengedte, hogy ez megtörténjen. Van itt egy nagyon fontos felismerés – talán volt róla szó, amikor erről olvastunk a Számok könyvében (vö. Szám 21). Nem arról van szó, hogy Isten hirtelen megteremtette a kígyókat, hogy megmarják a népet. A kígyók már ott voltak. Csak addig Isten visszatartotta őket. Védelmezte a népet. Amikor azonban a nép azt mondta: „nem akarunk hozzád tartozni, Urunk. Nem akarunk bízni benned”, akkor Isten megengedte, hogy a védelem megszűnjön. Ebbe belegondoltál már? Hány veszélytől óv meg bennünket az Úr nap mint nap, pillanatról pillanatra, anélkül, hogy észrevennénk?

Most jön a kulcsmondat: „…hogy megtudják: ki-ki azzal bűnhődik, amivel vétkezik” (Bölcs 11,16). Ha ez nem bölcsesség, akkor nem tudom, mi az. Hányszor nyúlunk olyan dolog után, ami bűn? Azt hisszük: „ez majd most örömet ad, ez majd boldoggá tesz”. És végül éppen az büntet meg bennünket, amivel vétkeztünk. Isten nem azért tilt meg dolgokat, mert azok valójában csodálatosak, csak Ő nem akarja, hogy jól érezzük magunkat. Hanem azért, mert azok nem tesznek jót nekünk. Hogyan munkálkodik Isten? Ez a Bölcsesség könyvének 11. és 12. fejezetében, majd a továbbiakban is újra és újra visszatérő téma: Isten lépésről lépésre hív vissza magához bennünket.

Ezt olvassuk a kánaánitákról, akiknek országát – szörnyűséges bűneik miatt – Izrael fiainak adta az Úr: „De még ezek iránt is kímélettel voltál, mivelhogy emberek voltak, és sereged előőrseiként darazsakat küldtél, hogy ezek irtogassák őket, apránként” (Bölcs 12,8). Megtehette volna, hogy egy pillanat alatt megsemmisíti őket – de nem tette. Majd lejjebb: „De te azáltal, hogy a büntetést apránként róttad ki, alkalmat adtál nekik a megtérésre” (Bölcs 12,10). S ami most jön, összefoglal mindent: „Ezért enyhén bünteted, akik hibáznak, és a bűneikre emlékeztetve figyelmezteted őket, hogy hagyjanak fel a gonoszsággal, és higgyenek benned, Uram” (Bölcs 12,2).

Olykor csodálom Istent, hogy hányszor volt már türelmes velem. Hányszor volt türelmes velünk? Hányszor csúszunk bele ugyanabba a bűnbe, és mégis… Ő apránként igazít helyre, ahelyett, hogy azonnal elpusztítana. Miért teszi ezt? Hogy megtanuljunk bízni benne.

Kedves bibliaolvasó testvéreim, egyedül nem vagyunk képesek végigjárni ezt az utat. Ezt jól tudjuk. Nap mint nap újra és újra emlékeztetést kapunk rá. Ezért szükségünk van Isten kegyelmére. És szükségünk van egymásra is.

És most ismét szeretnélek meghívni benneteket valamire. Tudjátok, ahogy egyre közelebb kerülünk ennek a 365 napos útnak a végéhez, egyre gyakrabban jut eszembe valami. Persze ez nem jelenti azt, hogy utána ne folytathatnánk. Természetesen újra nekivághatunk, és együtt megtehetünk még egy teljes kört a Nap körül, vagyis újabb egy évet tölthetünk Isten igéjével.

De ahogy közeledünk az év végéhez, egyre erősebben tudatosul bennem valami. A közösségünk ajándéka. És tudom, hogy mostanában szinte mindennap elmondom ezt, de annyira fontos! Hiszen ezen az úton olyan emberekkel járunk együtt, akik életük legboldogabb pillanatait élik át, és olyanokkal is, akik éppen életük legmélyebb völgyében járnak. Vannak közöttünk, akik most hatalmas örömöket élnek át, és vannak, akik súlyos megpróbáltatásokkal, fájdalommal vagy veszteséggel küzdenek. És mi mindannyian ugyanannak a közösségnek a tagjai vagyunk. Együtt haladunk Isten igéjének útján.

Ezért szükségünk van egymásra. És ezért kell imádkoznunk egymásért. Nem csupán jó lenne, ha ezt megtennénk, hanem valóban, feltétlenül szükségünk van erre. Kérlek benneteket, imádkozzatok egymásért!

És szeretném, ha mindannyian tudnátok: vannak, akik imádkoznak értetek. Én is imádkozom értetek. Kérlek benneteket, imádkozzatok értem is! Hálásan köszönöm.