292. nap: A szavak ereje
Korszak: Makkabeus-felkelés
Ima
Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged és hálát adunk neked. Köszönjük nagy ajándékodat, hogy feltárod nekünk ezt a történetet. Ez, a Makkabeusok története a mi történetünk is, Izrael népének története és a világtörténelem része. Urunk és Istenünk, mivel kezed munkája megnyilvánul életünk minden ügyében, kérünk téged, engedd nekünk a hit szemüvegén keresztül látni cselekedeteidet! Adj hát hívő szívet, hogy bízhassunk benned! Adj nekünk élő és cselekvő hitet, amivel megcselekedhetjük parancsolataidat és a bölcsességedet alkalmazhatjuk a mindennapokban! Kérünk, segíts minket követni téged a mai napon és az összes hátralévő napunkon! Jézus nevében kérünk téged! Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Elmélkedés
Kezdjük hátulról, a Példabeszédek könyvével! Ma hallhattunk egy olyan mondatot, ami nagyon ismerős lehet: „Ne mozdítsd el helyükről az ősi mezsgyéket, ne told be őket az árvák földjére! Mert hatalmas a szószólójuk, ügyükben ő harcol ellened.” (Péld 23,10-11). Ez beleillik egy korábbi ige gondolatvilágába a 22. fejezetből: „Ne told odébb az ősrégi mezsgyét, amelyet atyáid vontak meg.” (Péld 22,28). Máshol is kapunk figyelmeztetést arra, hogy őrizzük meg a régi határköveket, vagy arra, hogy ne romboljunk le oltárokat vagy bontsunk le kerítéseket.
Volt egyszer egy Gilbert Keith Chesterton nevű ember. Nagyon sokáig élt ateistaként a huszadik század elején, majd katolikussá lett. Noha nem az ő eredeti ötlete, hiszen a Példabeszédek könyvében már megvolt, mégis a nevéhez fűződik az úgynevezett chestertoni kerítés alapelve, melyet így mutatott be:
A cikk a hirdetés után folytatódik…
„Tegyük fel, hogy az úton keresztülvezettek egy kerítést vagy emeltek rá egy kaput. A modern reformer nagy vidáman odaballag és így szól: »Nem látom, mivégre van ez itt: döntsük hát le!« Erre az intelligensebb reformer ezt mondja: »Ha nem látod, mivégre van ez itt, én nem engedem, hogy ledöntsd. Inkább menj és gondolkozz el rajta! Ha rájöttél, miért van itt, akkor gyere vissza, mondd el, és akkor talán megengedem, hogy lebontsd.«”
Nem pusztíthatunk el ész nélkül valamit, amit nem értünk. Mekkora bölcsesség! Rengetegszer fordul elő, hogy amikor találkozunk az Úrral, vagy csak úgy zajlanak a hétköznapok, fennakadunk valamely isteni parancsolat korlátján. Könnyű ilyenkor azt mondani, hogy ennek nincs is semmi értelme, inkább tegyük félre!
Akkor is, ha bölcs isteni útmutatással találkozol, előfordulhat, hogy egyszerűen nem látod át. Mit akar ez mondani? És akkor kísért a gyors megoldás, hogy hagyjuk ki, tegyük zárójelbe, felejtsük el. De Chesterton és a Példabeszédek könyve egyaránt figyelmeztet, hogy csak a legvégső esetben szabad lebontani valamit, amiről nem értjük, hogy egy másik személy miért építette fel.
A fenti példában mondhatod: „Nem értem, hogy került ide ez a kerítés. De valaki ezt valamikor idetette, és valószínűleg jó oka volt rá. Talán volt egy tehene, amelyik mindig elkóborolt. Nekem nincs tehenem, a környéken sincsenek, úgyhogy ez itt már nem kell. Tudom tehát, miért építették ide a kerítést, és azt is tudom, hogy az eredeti ok már nem áll fenn. Lebontható”. No, ez a helyes gondolkodás. Ez a bölcsesség.
Kiderülhet persze az is, hogy a kerítés az embereket védi az óvatlan lezuhanástól egy szikla peremén. Ekkor természetesen meg kell őrizni, és megnyugodhatunk mi is, mert ez még most is valós veszély. Ha nem értem, miért van ott valami, csak a legvégső esetben tehetem meg, hogy elmozdítom.
Ez a bölcs magatartás a Példabeszédekben és a mindennapi életünkben is.
Lássuk még az 1 Makkabeus 11-et! Ez egy valóságos történelemóra. Szégyellem magam, hogy csak a könyv olvasásának 11. napján jövök ezzel elő, mivel valószínűleg már azelőtt kellett volna erről beszélnem, hogy nekiálltunk. Tehát: tudjátok, sok történeti könyv van a Bibliában. Már szinte az összeset vettük. Volt a Teremtés, a Kivonulás, a Számok és a Második Törvénykönyv, Józsue és a Bírák könyve, a Királyok és a Krónikák könyvei, de Ezdrás és Nehemiás is történeteket mesélnek.
Viszont itt jön az érdekesség: lényegében az összes eddigi ilyen történet-elbeszélés, és a történelmi tények ismertetésének módja eltér attól, ahogy ez az első Makkabeus könyv esetében van. A második könyv teljesen más lesz, azt most hagyjuk. A történetek elmondása mindegyik történeti könyvben megtalálható: vannak csaták, imák, kudarcok és győzelmek is. Itt nincs különbség. A szerző viszont máshol elmondja azt is, mi ennek a jelentősége, hol volt ebben jelen Isten, vagy éppen nem volt, esetleg hol idézte elő a nép hűtlenségével a katasztrófát, meg ilyenek. Vagyis, minden egyes történeti könyv a hit lencséjén keresztül szemléli az eseményeket.
A Makkabeusok első könyvéből viszont ez az elem hiányzik. A 11. fejezetben szépen látszik, hogy ez a szerző, bár a többiekhez hasonlóan Istentől sugalmazottan a valódi történelmet mondja el, nem szentbeszédet mond. Nem fog magyarázatokba, hogy „na látjátok, itt Isten jelen volt”! Jó, egynémely csatában előkerül, hogy például Júdás Makkabeus imádkozott, mielőtt győzött. De egyáltalán nincs annyira értelmezve és kielemezve minden, mint a többi könyvben.
Az első Makkabeus könyv szerzője szigorúan a történet tárgyilagos elmesélésére szorítkozik, és csak nagyon kevés megjegyzést fűz hozzá. Ez rendhagyóvá teszi a művet, mert annyira hozzászoktunk már, hogy az írónak is van véleménye, és nem lehet az olvasót bizonytalanságban hagyni afelől, hogyan kell egy hívőnek az eseményeket értelmezni. Mégis, az olvasás során felismerjük, hogy ez is egy hittankönyv, csak éppen morális vagy hitbeli tanítás nélkül, ha ez így érthető számotokra. Tehát, ahogy folytatjuk a Makkabeusok első könyvét, amiben még öt fejezet van hátra a 16-ból, tartsuk szem előtt, hogy itt nincs ilyen jellegű tanítás, csak a megfelelő dinasztiák és királyok felemelkedésének és bukásának története. De ez akkor is Izrael és a világ üdvösség-történetének részét képezi.
Isten nem ment négyszáz évre szabadságra, nagyon is jelen volt itt, a Krisztus előtti 2. század közepén is. Rendkívül aktív és elkötelezett volt ebben az időszakban is, de nekünk most mindezt a saját szemünkkel kell látnunk, mert a szerző nem segít.
Még egy utolsó dolog belefér az időnkbe… Sirák fiának könyve nagyon hasonlít a Példabeszédekhez és a többi bölcsességi könyvhöz is, mégis úgy érezhetjük néha, hogy csapong. Ugyanakkor vannak témák, amik rendszeresen visszatérnek. Az egyik ilyen a szavak ereje. A 28. fejezet 11. versében ezt olvassuk: „A parázs veszekedés felszítja a tüzet, a hirtelen harag vérontásra vezet” (Sir 28,11).
Milyen gyakran válnak megosztottá népek, családok, testvérek és szülők egy parázs veszekedés miatt… Rohamra indulunk egy harcban, amikor harcolnunk sem kellene, de azért csináljuk. Honnan jön ez? Ha tovább olvasunk, megtaláljuk. „Ha ráfújsz a szikrára, akkor lángra lobban, ha pedig ráköpsz, kialszik; bár a te szádból ered mind a kettő” (Sir 28,12). Ez nekem nagyon tetszik! Ha tüzet szeretnél, elég egy szem parázsra fújni és az felizzik, talán még lángra is kap. Ha viszont ráköpsz, füstölögve kialszik. Egy forrás – két különböző eredmény.
Mi hagyja el a számat? Fény és melegség? Vagy pusztítás és megsemmisülés?
Itt van még a 13. vers is: „Átkozd a besúgót s a kétféleképp szólót, sok békében élőt vittek már romlásba” (Sir 28,13). Így beszél tovább a fejezet a szavak erejéről, amit kimondunk, és a nyelv hatalmáról. Az utolsó, amit az emberek meg szoktak gyónni, az a pletyka és a rágalom. Ezek olyasmik, amiket korunkban a legtöbben elfogadható, szokásos bűnnek tartanak, ha egyáltalán bűnnek tartják, hiszen „mindenki csinálja”. Mi már csak ilyenek vagyunk. Pedig nem kéne ennyire könnyen venni! Nézzük csak meg a következményeket a 17. verstől: „Csíkot hagy a bőrön az ostor csapása, de a nyelv csapása csontokat tör össze. Sokan elhullottak már a kard élétől, de nem annyian, mint amennyien meghaltak a nyelvtől” (Sir 28,17-18).
A szó veszélyes fegyver… Szavainkban rengeteg erő rejlik, ezért kérjük az Urat, hogy segítsen őket megfelelően alkalmazni! Tegyen minket bölccsé a szólásban, hogy így dicsőítsük meg a nevét ahelyett, hogy romlást hoznánk a körülöttünk levőkre! Ez komoly küzdelem sokunk számára, ezért szükségünk van imákra.
Kérjük hát az Urat: segíts, hogy jól használjuk a szavainkat! Adj bölcsességet ahhoz, hogy hogyan beszéljünk! Segíts, hogy szavainkkal téged dicsőítsünk, és ne a körülöttünk élőket romboljuk!
Én imádkozom értetek. Kérlek titeket, hogy ti is imádkozzatok értem! Köszönöm.
Áldjon meg benneteket a mindenható Isten, hogy szíveteket és gondolataitokat betöltse jóságával, szavaitokat pedig bölccsé, tisztává és életadóvá tegye! Adja meg, hogy ajkatok ne sebezzen, hanem gyógyítson, ne romboljon, hanem építsen, és minden kimondott szavatok az ő dicsőségét szolgálja!
Kornél Atyát is áldja meg a jó Isten 2!
Imádkozunk Kornél atyáért, és a szerkesztőség minden tagjáért. A pletyka és rágalmazás családokat tesz tönkre, barátságokat szakít szét. A legkárosabb amit tehet valaki. Így igaz, óvakodni kell tőle.