170. nap: Joás bukása
Korszak: Megosztott királyság
Ima
Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged és hálát adunk neked. Hálát adunk hűségedért, hűséges szeretetedért, azért, Uram, hogy irgalmas vagy, és nem fordítod el orcádat tőlünk. Oly sokszor történik meg, hogy nyomorúságban, összetörtségben, saját kudarcaink közepette is velünk maradsz. Még akkor is, amikor nem látunk téged, vagy nem érezzük a jelenlétedet, te akkor is itt vagy. Ha elrejtőzöl, akkor is cselekszel. Ha nem látunk is, te jelen vagy. Ezért áldjuk nevedet, dicsőítünk téged, és kérjük: Urunk, maradj velünk! Jézus nevében kérünk, segíts, hogy akkor is beléd kapaszkodjunk, amikor már minden és mindenki elhagyott minket! Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Elmélkedés
Két dolgot szeretnék röviden kiemelni a 69. zsoltárból. Ez Dávid egyik erőteljes könyörgése a szabadulásért – az üldöztetéstől való megszabadulásért. Mély imádság ez, és ha figyelted, láthattál benne előképet is Jézusról. A 22. versben ezt olvassuk: „Ételembe epét kevertek, szomjúságomban ecettel itattak” (Zsolt 69,22) – ez az evangéliumokban idézett szöveg, amikor Jézus a kereszten függ. Ott pontosan ez történik. C. S. Lewis írt egy könyvet, Elmélkedések a zsoltárokról (Reflections on the Psalms) címmel – nagyszerű mű, mint minden könyve. Ebben a könyvben feltesz egy kérdést: hogyan kell értenünk azokat a zsoltárokat, ahol a szerző olyasmiket mond, hogy „Azt kívánom, hogy ellenségeim szenvedjenek, és lássam a szenvedésüket.” Vagyis nemcsak tudni akarja, hogy szenvednek, hanem látni is akarja, ahogy ez megtörténik – sőt, ebben vigaszt is találna. A kérdés tehát: hogyan értsük ezt? Erre többféle válasz van.
Az egyik, hogy ezt lelki értelemben kell olvasni. Ahogy Szent Pál is mondja: „Nem annyira a test és vér ellen kell küzdenünk, hanem fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak a kormányzói és az égi magasságok gonosz szellemei ellen” (Ef 6,12). Vagyis itt nem emberekről, hanem gonosz lelkekről van szó: a sátánról, a démonokról, a sötét hatalmakról. Így a zsoltár nem feltétlenül Dávid személyes ellenségeiről beszél, hanem a gonosz erőkről, akik el akarják pusztítani a lelkünket.
Más értelmezés szerint ez egyszerűen egy őszinte, az emberi lélek legmélyéről jövő ima. Talán úgy érezzük, türelmesebbnek, irgalmasabbnak, szeretetteljesebbnek kellene lennie ellenségeivel szemben – mégis: őszinte. És ebből azt tanuljuk, hogy az imádságnak nemcsak lehet, hanem kötelező is őszintének lennie. Ennyit tehát a 69. zsoltárról.
Térjünk vissza a Királyok második könyvéhez, illetve a Krónikák második könyvének 24. fejezetéhez. A Királyok könyvében Illés prófétát látjuk, aki az északi királyságban prófétál. Achaszja – Acháb utóda – leesik a felső szoba korlátján át, megsérül és nem javul az állapota. Ekkor egy hamis istenhez fordul: Baál-Zebubhoz, Ekron istenéhez, hogy megtudja, mi lesz vele. Ez a „Baál-Zebub” (Belzebub) név ismerős lehet: az Újszövetségben is megjelenik, ahol Jézus ellenfelei azt mondják: „Ez nem űzheti ki az ördögöket másként, csak Belzebubbal, az ördögök fejedelmével!” (Mt 12,24). Ugyanaz a név, hasonló tartalommal. Illés azt mondja, hogy mivel nem az igaz Istenhez fordult, meg fog halni. Szó szerint ezt üzeni Achaszjának: „Ezért nem kelsz fel többé fekvőhelyedről, amelyre lefeküdtél, meg kell halnod” (2Kir 1,6). És valóban – Achaszja meghal. Mivel nem volt gyermeke, testvére, Jorám lett a király. Ez azonban megtévesztő, mert a szöveg azt mondja: „Jorám lett helyette a király, Júda királyának, Jehosafát fiának, Jorámnak második esztendejében” (2Kir 1,17). Most mi van? Kicsi sok itt a Jorám, nem? A megoldás az, hogy valóban két Jorám nevű király van – egy Izraelben, egy Júdában. Ez zavaró lehet, de hasznos tudni.
A 2Krónikák 24. fejezete visszavisz bennünket Júda királyságába. Itt látjuk Joást, aki még csecsemőként menekült meg, amikor a nagymamája, Atalja minden királyi leszármazottat meg akart ölni. Joást elrejtették, majd hét évesen királlyá tették. Joásnak volt egy mentora: Jehojada főpap, aki jó pap volt, hűséges vezető. Amíg ő élt, Joás is jó király volt. Az ő segítségével visszaállították a templomi istentiszteletet, újra bevezették a mózesi törvény által előírt templomi adót: a leviták által szedett templomi hozzájárulást. Amíg Jehojada élet, az emberek szívesen adakoztak – és a rendszer működött is. De amikor Jehojada meghalt, Joás rossz királlyá vált. Ez annyira tanulságos: mennyire fontos egy mentor az életünkben. Amíg Jehojada ott volt, Joás hűséges volt. De amikor meghalt, Joás letért az útról. A szövegből az derül ki, hogy Júda nemzetségfői, az új tanácsadói viszik őt rossz útra. És amikor Jehojada fia, Zecharja próbálta figyelmeztetni Joást, hogy térjen vissza az Úrhoz, Joás megölette őt: megköveztette a templom udvarán.
Tehát újra látjuk ezt a mintázatot: emberek, akiket Isten vezetésre hív, kezdetben jól indulnak, de aztán elbuknak – és másokat is magukkal rántanak a pusztulásba. Joás lehetett volna hős, lehetett volna olyan király, akire úgy emlékeznek, mint aki hűséges volt, aki áldást hozott a népre, de ehelyett gazemberként halt meg. A saját emberei ölték meg. A saját életének és hírnevének a megrontója lett. És ez bármelyikünkkel megtörténhet. Ha nincs Jehojada – nincs vezető, nincs lelki irányító, aki az igazságot mondja –, akkor mi is letérhetünk az útról. Ha nincsenek korlátok, lezuhanhatunk a szakadékba. Ezért imádkozzunk így: „Uram, ki az én Jehojadám? Ki az, aki az igazságot mondja az életemben?” És ha nincs ilyen emberünk, akkor imádkozzunk azért, hogy legyen! Mert ez bárkivel megeshet.
Ezért csak imádkozzunk tovább!
Én imádkozom értetek, hogy azok az emberek, akik az igazságot közvetítik számotokra, úgy szóljanak hozzátok, hogy valóban jó irányba változzon a szívetek. És kérlek, imádkozzatok értem, hogy én is mindig meghalljam, ha az igazságra vezet valaki.
Újra és újra imádkozunk egymásért. Én imádkozom értetek. Kérlek, imádkozzatok értem! Köszönöm.
