142. nap: Teljesen átadott, örömteli szívek

Korszak: Királyok kora

Ima

Mennyei Atyánk, hálát adunk neked, és dicsőítünk téged. Igaz, hogy a sírás akár egy egész éjszakán, vagy egy évszakon keresztül is eltarthat, az öröm mégis eljön az új nappal. Az öröm valóban, akár a gyász idején is eljön, Jézus Krisztus feltámadása által. Uram, tudom, hogy sokszor csak akkor vagyunk hűek hozzád, amikor épp minden tetszésünkre van. Jézus Krisztus nevében kérünk, segíts, hogy mindig, minden időben hűségesek lehessünk! Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Elmélkedés

Sámuel második könyvének, valamint a Krónikák első könyvének utolsó fejezetei érdekesek. A 2Sámuel 24 azért, mert azt olvastuk benne, hogy Dávid király népszámlálást tart. Ez azért érdekes, mert már korábban olvastuk ezt, ugye? Mégpedig a Krónikák első könyvének 21. fejezetében. Viszont van itt egy különbség, ami összezavarhat minket. Itt azt olvassuk, hogy „Újra fellángolt az Úr haragja Izrael ellen, úgyhogy ismét felingerelte ellenük Dávidot, és azt mondta neki: »Menj, s vedd számba Izraelt és Júdát!«” (2Sám 24,1). Ha ezt összevetjük a Krónikák első könyvének 21. fejezetében található mondattal, akkor elcsodálkozhatunk. Ott ugyanis ezt találjuk: „A sátán Izrael ellen fordult, és rászedte Dávidot, hogy számlálja meg Izraelt” (1Krón 21,1). No, akkor ki is itt a felbujtó? Isten vagy a sátán? Tényleg azt olvassuk a 24. fejezet elején, hogy az Úr bátorítja Dávidot, hogy tartson népszámlálást, míg a Krónikák első könyvében Isten helyett a sátán teszi ezt. Mindez pedig zavaró lehet. Dávid megvallja, hogy bűnt követett el, Isten azonban nem vezethet minket bűnre. Ahogyan Szent Jakab írja az ő levelében, sosem mondhatjuk, hogy Isten kísértett meg bennünket (Vö. Jak 1,13). Tehát egy értelmezési problémával állunk szemben.

Az biztos, hogy Dávidot valaki – akár saját maga, akár a sátán – irányította, mozgatta, hogy népszámlálást tartson. Honnan tudhatjuk, hogy ez gonoszság? Mi rossz van ebben? Emlékezhetünk rá, hogy a Számok könyve népszámlálással kezdődik és azzal is ér véget. Azonban az a könyv arról szól, hogy Isten miként óvta és őrizte a népét. Kihozza őket a rabszolgaságból, és vezeti őket a pusztában. Az egész könyv Isten szabadító tevékenységéről szól. Dávid azonban maga akarja megtudni, hogy mik a lehetőségei a nép élén. Azt mondja: „Tudni akarom, mekkora hatalmam van.” Dávid már nem vezetni, hanem birtokolni akarja Isten népét. Ez a fő probléma. Azt mondhatjuk még, hogy a két szöveg ugyanazt az eseményt írja le, de más hangsúllyal: a Sámuel könyve Isten szuverenitását hangsúlyozza (Ő „megengedi” vagy „ráhagyja”), a Krónikák könyve már konkrétan megnevezi az eszközt: a sátánt, mint közvetítő okot. Ez tehát nem feltétlen ellentmondás, inkább két nézőpont: a végső ok, hogy Isten megengedi, a közvetlen ok, hogy a sátán ösztönzi. Remélem, így már érthetőbb a két szöveg együttes érvényessége.

De mi történik Dáviddal a népszámlálást követő csapások után? Dávid a csapások végén megalázkodik. Olyan szíve van, amely nem adja meg magát a haragnak, hanem nyitott a változásra. Dávid elismeri, hogy az ő gonosz döntése miatt szenvednek az emberek. Bűnbánatban kitárja szívét az Úr előtt, és az emberek nevében is áldozatot mutat be Istennek.

A Királyok első könyvébe való átlépés előtt fontos olvasnunk ezt a történetet, hiszen észrevehetjük, hogy Dávid életének a végéhez közeledünk. Még az élete vége felé is nyitott a megtérésre, nyitott arra, hogy megláthassa, hol van szüksége bűnbánatra.

A második olvasmányunk ma a Krónikák első könyvének utolsó, 29. fejezete volt. Itt Dávid a fiához, a fiatal és tapasztalatlan Salamonhoz szól. Felsorolja mindazt, amit szerzett a templom felépítéséhez: aranyat, ezüstöt, vasat, köveket stb. Dávid mindezt szabadon és teljes szívből adja. Ez lesz a Krónikák első könyve végének és a Krónikák második könyve elejének a kulcsa: a teljes szív. Emlékezhetünk, hogy Dávid a tegnap olvasott szakaszban is arra hívja fel fia figyelmét, hogy teljes szívből szeresse az Urat. Később látni fogjuk, hogy Salamon nem így tesz. Megosztott szíve lesz. A mai a fejezetben (1Krón 29) viszont Dávid az, akinek teljes szíve van. Teljes szívből adja oda fiának a saját vagyonát. Összegyűjtött rengeteg aranyat és ezüstöt a templom javára, de rengeteg dolgot gyűjtött saját maga számára is a különböző csatákban. A saját tulajdonából ad ilyen önzetlenül, teljes szívből. Ennek láttán pedig Izrael népének többi tagja is szívesen ad. Ahogy olvastuk, hűségesek és szívesen adnak az Úrnak, mindez pedig örömet szerez Dávidnak.

Miért? Mert az Úrnak is örömet szerez, amikor teljes szívünkkel szeretjük őt, amikor bánkódás nélkül és örömmel adunk. Az Úr szereti a jókedvű adakozót (2Kor 9,7) és a vidámságot is.

Itt – a könyv utolsó fejezetében – az emberek jönnek, és örömmel, teljes szívükből adnak az Úrnak, az ő dicsőségére. Az Úr házának építésére aranyat és ezüstöt adnak. Figyelemreméltó ez a mozgalom – és kihívás elé állít bennünket: Hogyan szerethetem én az Urat teljes, osztatlan szívvel? Hogyan járhatok én is ezen az úton és adhatok örömmel?

Ez az egyik első teszt sokunknak. Készen állok-e adni, nem csak a feleslegemből, de abból is, amire szükségem van? Tudok örömmel adni? Ez komoly kihívás mindannyiunk számára. Hogyan szerethetem teljes szívvel Istent? Hiszen ez nem csak Dávidnak, de az Istent szeretőknek, és magának Istennek is örömet szerez.

Ahhoz, hogy ilyen szívünk lehessen, Isten kegyelmére van szükségünk, mert a szívünk általában nem erre irányul. Természetünkből adódóan nem vagyunk ilyenek. De természetfeletti módon ilyenekké válhatunk. Imádkozzunk Istenhez, hogy segítsen ebben minket.

Istenem, segíts, hogy teljes szívvel szerethesselek és szolgálhassalak! Add, hogy teljes szívemből adhassak, teljes örömmel! Ámen.