Xavéri Szent Ferenc és Loyolai Szent Ignác első viharos találkozása
Bármilyen különösnek is tűnik, Xavéri Ferenc (1506-1552) és Loyolai Ignác (1491-1556), a két nagy jezsuita szent első találkozása nem volt viharoktól mentes, de Ferenc impulzív és ambiciózus fiatalsága nem szegült hosszan szembe Ignác bölcs és világos hitével.
Párizs 1529. Ezen a szép, áprilisi napon a Szent-Barbara kollégiumi tanulószobájában a fiatal Ferenc az égboltot szemléli. Bánatos szemei még mindig vörösek a sírástól. Kevéssel korábban értesült drága édesanyjának haláláról.
Pierre Favre, savoyai barátja és szobatársa nem talál szavakat vigasztalására. Ott marad mellette, ha barátjának esetleg szüksége volna rá.
Egy különös új társ
Ennek a nyomasztó csendnek a közepén finoman kopogtatnak az ajtón. A két diák egymásra néz, mielőtt Pierre rászánja magát az ajtónyitásra. Az ajtó túloldalán egy negyvenes éveiben járó férfi áll. Borotválatlan és fésületlen. Ruházata siralmas állapotban van. Szembetűnően sántít, egy bottal segíti magát a mozgásban. Úgy fest, mint egy koldus. Viszont arcát ragyogó mosoly szépíti és szemeiből kimondhatatlan szelíd jóság sugárzik. Ezt azonban Ferenc nem látja meg. Felemelkedik, hogy elkergesse a betolakodót. De a betolakodó szólal meg elsőnek.
– Jónapot uraim, mondja udvariasan. Én vagyok az új szobatársuk. Ne aggódjanak, nem fogok zavarni és nem foglalok el sok helyet.
Néhány pillanatba beletelik, mire a fiatalemberek megértik a helyzetet. Egyetemista diák lenne ez az ember, aki kétszer olyan idős, mint ők? Ferenc megvető pillantást vet rá. Soha nem mutatkozna így senki előtt.
– Isten hozta, mondja Pierre. Hogyan szólítsuk?
– Volt idő, amikor Ignacio López de Loyolának hívtak. Most már egyszerűen csak Ignác vagyok.
Ferencben megfagy a vér. Ez a név nem ismeretlen számára. Fivérei 1521-ben Najera herceg hadseregében harcoltak. Egy bizonyos Loyola állt velük szemben. Tökéletes katona volt, lovagi ambíciókkal, akit egy ágyúgolyó terített le.
– Ön tehát Károly király szolgája? – mondja megvetően, arra gondolva, aki elrendelte a Xavéri család kastélyának lerombolását.
– Már nem szolgálok mást, mint Uramat, Jézus-Krisztust – feleli Ignác, még mindig mosolyogva.
A következő hónapokban Ferenc nem mulaszt el egy lehetőséget sem, hogy kellemetlenkedjen Ignácnak. Bicegősnek, holdkórosnak csúfolja. De csúfolódásai nem látszanak érinteni Ignácot, aki csak mosolyog, és mindig barátságosan válaszol. Ettől aztán az ambíciózus Ferenc még jobban bedühödik.
A kívülállóknak Ignác nem győzi dicsérni Ferenc szellemi kiválóságait. Így Ferenc újabb tanítványokhoz jut, ami lehetővé teszi, hogy fedezze tanulmányainak költségeit. A meg nem érdemelt jóság ilyen megnyilvánulása zavarba ejti. Elhatározza tehát, hogy társát semmibe veszi, csak a tanulmányaira összpontosít.
Valaki felfigyel egy meggyötört lélekre
Ignácra és „Lelkigyakorlatok” c. kis könyvére viszont hamarosan felfigyelnek. Sok hallgatót sikerül visszavezetnie a hitre és egyeseket meg tud győzni, hogy érdemes mindent elhagyni Krisztusért. Ferenc azon a napon rendül meg igazán, amikor barátja, Pierre bejelenti neki, hogy elhatározta, hogy ő maga is követi Ignácot.
Van egy mondat, amely állandóan vissza-visszatér Ignác tanításaiban, és gyökeret ver Ferenc lelkében is: „Mit ér az embernek, ha megnyeri az egész világot, de közben elveszíti a lelkét?” Ez a mondat megkérdőjelezi minden törekvését. Arra gondol, hogy mi is a lényeg.
Amikor Pierre hazamegy Savoyába, hogy elbúcsúzzon szüleitől, Ferenc egyedül marad az alázatos Ignáccal. Nincs más, akihez szólhatna. Tehát beszélgetnek. A sérelmeikről? Lehetséges. A hitről? Kétségtelenül. Hogy pontosan miről is? Senki sem tudja, hacsak nem a két jelenlévő férfi.
Amikor Pierre egy hónappal később visszatér, Ferenc már teljesen megváltozott. Ő is mindent oda akar adni Istennek, szolgálni a többieket és hirdetni akarja az evangéliumot a föld minden sarkán. Ignác tanácsai gyökeret vertek benne és olyan tüzet gyújtottak lelkében, amely sohasem fog már kialudni.
– Ez csoda, amit itt véghezvitt, mondja Pierre Ignácnak.
– Csak azért történhetett így, mert Ferenc jószívvel meghallgatott engem, válaszolja szerényen a bicegős férfi.
Később Ignác bevallotta, hogy ez volt „a legkeményebb dió, amivel valaha is dolga volt”. És mégis, Xavéri Szent Ferenc végül a missziók szent patrónusa lett.
Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
Forrás: Aleteia
