Villanovai Szent Tamás, aki nem ismert más hatalmat, csak a szeretetét – Szentek élete

Villanovai Szent Tamás – ágostonos szerzetes, érsek

* Fuentellana, Spanyolország, 1488. + Valencia, Spanyolország, 1555. szeptember 8.

Tamás Spanyolországban, Fuentellanában született 1488-ban. Apja, aki molnár volt, a péntekenként őrölt lisztet elosztotta a szegények között. Anyja is ismert volt jótékonyságáról. Tamás követte szülei példáját, s gyermekként gyakran elajándékozta a reggelijét, sőt ruhadarabjait is a szegényeknek.

Korán megmutatkozott, hogy átlagon felüli képességekkel rendelkezik, ezért tizenhat évesen az alcalái egyetemre küldték. Két évvel később meghalt az apja; egy házat és némi pénzt hagyott rá. Tamás hazatért, a pénzt szétosztotta a rászorulók között, a házat pedig anyja beleegyezésével kórházzá alakította át. Ezután visszament az egyetemre és teológiát tanult. Huszonhat évesen filozófiát és teológiát tanított az alcalái egyetemen. Ragyogó tanár hírében állt. Kétévi tanító tevékenység után otthagyta a professzorságot, és belépett az ágostonosok rendjébe. Rendtársai csodálták a csendes, szerény novíciust.

1518-ban pappá szentelték. Most már a kolostorban is kellett teológiát tanítania. Csakhamar keresett gyóntató és igehirdető lett.

Imádság közben, különösen a szentmise alatt Tamás gyakran részesült különleges kegyelmekben, melyeket nem mindig sikerült eltitkolnia mások elől. Egyszer például egy prédikáció közben elragadtatásba esett, s negyedórán át nem tudott beszélni. Amikor magához tért, bocsánatot kért: „Gyenge a szívem – mondta és szégyen, hogy ilyen könnyen elerőtlenedek. Igyekezni fogok, hogy megszabaduljak e hibámtól.”

Amikor 1542-ben a granadai érseki szék megüresedett, V. Károly császár érsekké akarta tenni Tamást, ő azonban olyan határozottan védekezett, hogy a tervről le kellett mondani. Mikor azonban nemsokára meghalt Valencia érseke, ellenvetései már semmit sem használtak; 1544-ben Valladolidban püspökké szentelték. A következő reggel gyalog indult Valenciába. Úgy tekintette magát, mint aki „házasságot kötött” egyházmegyéjével, és hűsége jeleként sietnie kell szeretett társához. Ezért amikor anyja kérte, hogy útja során látogassa meg őt is, Tamás a Szentírás szavaival mentette ki magát: az ember elhagyja apját ésanyját, és feleségéhez ragaszkodik.

Amikor az új érsek szerény, elhordott szerzetesruhájában – de a nép ujjongása közepette – bevonult székesegyházába, kanonokjait részvét fogta el a szegény ember iránt. Négyezer koronát küldtek neki, hogy méltóságához illően hozassa rendbe önmagát és székházát is. A legbarátságosabban megköszönte, majd a pénzt elküldte egy kórháznak. „Jobban dicsőíti Istent – mondta -, ha a pénz a szegény betegek javát szolgálja, akiknek éppen égető szükségük van rá, mint ha én adnám ki. Ugyan miért lenne szüksége egy szegény szerzetesnek bútorra?”

A székesegyház kanonokjai, akik sokat adtak a méltóságukra, gyakran szégyenkeztek érsekük miatt. Egyikük meglepte egy alkalommal, amikor éppen szerzetesruháját foltozta.

– De excellenciád, ezt mégiscsak megcsinálja önnek bármelyik szabó pár fillérért! – mondta kissé bosszankodva.

– De az a pár fillér egy szegény embernek talán az ebédjét jelenti – jegyezte meg halkan az érsek. –

Lelkiismeretesen látogatta egyházmegyéjének minden plébániáját. Mindenütt prédikált, és mindenütt érezhetővé vált a vallási élet új virágzása. Sikeresen fáradozott azon, hogy megvalósítsa a ma olyan magától értetődő püspöki konferenciákat, és együttesen vitatták meg a visszásságokat, különösen a papság körében tapasztalható hibákat.

Tamás érsek mindig, minden munkája közben talált időt arra, hogy órákat töltsön az Oltáriszentség előtt. Beosztottai nem szívesen zavarták meg, ha imába merülve látták. Amikor ezt észrevette, kiadta a parancsot, hogy azonnal hívják, ha látogatója érkezik; senkit sem akart megvárakoztatni.

Mindennap több száz szegény kereste föl az érseki palotát; mindegyikük kapott meleg ételt, egy pohár bort és pénzt. Az érsek gondoskodott a szegény árvákról is. Akkoriban igen gyakran megtörtént, hogy a nem kívánt gyermekeket kitették az utcára. Tamás érsek jutalmat ígért minden szolgájának, aki talált gyermeket visz a palotába.

Gyakran mondták neki, hogy a koldusok közt sok a munkakerülő csavargó, és az ilyenek nem érdemelnek támogatást.

– Ha munkakerülők és csavargók – válaszolta -, a kormányzó vagy a rendőrség dolga, hogy tegyenek valamit ellenük; az én kötelességem azonban az, hogy támogassam azokat az embereket, akik az ajtómhoz jönnek.

Ami különösen feltűnt Tamásban, az a jósága és szelídsége volt, amely minden szívet megnyert. Amikor a tanácsosai egyszer szigorúbb intézkedésre ösztökélték, ezt válaszolta:

– Az embereket inkább megnyerni, mint megharagítani akarom.

Volt egy kanonokja, aki botrányban élt. Tamás érsek többször megkísérelte szép szóval jobb útra téríteni, sikertelenül. Akkor Tamás szent cselhez folyamodott. Nem emlegette többé a botrányt, hanem a kanonokot a saját lakásába, az érseki rezidenciába költöztette, arra hivatkozva, hogy önmaga helyett egy római útra akarja elküldeni, s erre föl kell készítenie őt. A kanonok útrakelését azután újból és újból elodázta. Tamás érsek közelsége, az állandó figyelem és tapintat, amivel körülvette a másikat, egy fél év alatt megtérítette a kanonokot. Újjászületett emberként hagyta el a házat, környezete pedig azt hitte, hogy Rómában töltötte el a hat hónapot.

Mindemellett, ha az egyházi fegyelemről vagy a jó példáról esett szó, szigorú volt. A fülébe jutott, hogy egy pap a nagypénteki liturgia alatt szitkozódni kezdett, mert a kórus elfelejtett valamit. Erre a papra vezeklésül háromnapi szigorú böjtöt rótt ki, továbbá, hogy háromszoros alamizsnát adjon a szegényeknek, ezenkívül pedig két héten át nem volt szabad miséznie. Egy másik papot, aki megsértette a gyónási titkot, egész életére bebörtönöztetett.

Különlegesen törődött a moriszkókkal, a muszlim konvertitákkal, akiket Spanyolországban másodrendű keresztényeknek tekintettek, emiatt sok hátrányt szenvedtek el. Tamás rávette a császárt, hogy létesítsen egy alapot, melyből sajátosan a moriszkók gondozására képeztek ki papokat; ő maga iskolát alapított e megtértek gyermekei számára.

Különösen óvakodott attól, hogy e föld nagyjainak kegyét keresse.

1555. szeptember 8-án Spanyolországban, Valenciában meghalt.