Vénard Szent János-Teofán: Az utolsó úton énekelt Magnificat – Szentek élete
Vénard Szent János-Teofán – misszionárius, vértanú
* St.-Loup-sur-Thouet, Franciaország,1829. november 21. + Hanoi, Vietnam, 1861. február 2.
A missziók történetében Vietnám jelentős szerepet játszott a 16. század közepe óta. Első misszionáriusai 1533-ban a Kína felé tartó portugál papok voltak.
Ázsia sok más országával ellentétben ugyanis itt a népesség nagy része katolikus lett. Különösen fontos, hogy sokan elfogadták és követték a papi és szerzetesi hivatást, így tudta túlélni a keresztény hit az ismételten föllángolt üldözéseket. E szempontból ugyanis az ország a 19. században a Föld egyik legtürelmetlenebb állama volt. Nagyon sokáig élt kínai uralom alatt. A császárok és tisztviselőik a külföldi hithirdetőket ellenségnek, az általuk megtérítetteket árulóknak és lázadóknak tartották.
A misszionáriusok elleni bizalmatlanságot Európának a tengerentúlra irányuló gyarmatosítási törekvése is megalapozta. Hátsó-India iránt különösen Franciaország érdeklődött. A francia misszionáriusok ezért fokozottan gyanússá váltak, s 1836-ban a császár betiltótta a keresztény vallást, halállal büntetett minden missziós munkát. Ebben az üldözésben hét francia misszionárius halt meg Krisztusért.
Az e papok egyikének vértanúságáról szóló hírt 1839-ben meghallotta egy kilencéves fiú, s így kiáltott fel: „Én is Tonkinba akarok menni; én is vértanú akarok lenni!”
A tizenkét éves fiú szándékát, hogy tanulni szeretne, mert pap akar lenni, a család nem ellenezte. Apja egy kollégiumba adta. Teofán vágya, hogy hithirdető legyen, csakhamar szilárd elhatározássá érett. 1851-ben belépett a párizsi Külföldi Missziók Világi Papi Közösségébe, és már egy év múlva útnak indult a Távol-Keletre. Első állomáshelyén, Hongkongban tanulta a kínai nyelvet. Elöljárói Tonkinba küldték, ahol 1848 óta új keresztényüldözés zajlott. Tu-Duc császár különösen a külföldi misszionáriusok ellen hirdette meg a harcot: „Ennek a vallásnak Európából jött tanítóit, mint a legbűnösebbeket kővel a nyakukon kell tengerbe vetni.” Az üldözés a tonkini papokra és a 400 ezer hívőre is teljes dühével lecsapott. Amikor a császár fivére 1851-ben felkelt Tu-Duc ellen, azzal vádolták a keresztényeket, hogy az ő pártját támogatták. Amikor a császár úrrá lett a helyzeten, a külföldi misszionáriusok fejére vérdíjat tűzött ki; a bennszülött papokat és mindazokat, akik segítették őket, kettéfűrészelve a folyóba kellett vetni. Rövid időn belül 90 000 lett az áldozatok száma, köztük száznál több volt pap.
Teofán Makaón át igyekezett bejutni az országba. Rendkívül nehéz vállalkozás volt ez. A határokat minden külföldi elől elzárták és szigorúan őrizték. Teofánt kínai kereskedők, mint valami tiltott árut csempészték be az országba. Rejtekutakon, állandóan abban a veszélyben utaztak, hogy meglepik őket Tu-Duc pribékjei.
Bámulatosan rövid idő alatt megtanulta az ország nyelvét, és már néhány hét múlva prédikált és gyóntatott. Buzgóságát és derűs lelkületét csakhamar megkedvelték a keresztények, elöljárói nagyra becsülték és bíztak benne. Püspöke csakhamar felelősségteljes feladatot bízott rá: még három éve sem volt az országban, amikor a „Sárga forrás” körzetének lelkipásztora lett.
12 ezer hívője 30 ezer nem keresztény között élt. A nagy kiterjedésű, részben hegyes, részben mocsaras vidék útjai dzsungelösvények vagy náddal benőtt folyóágak voltak. Segítőként hét bennszülött pap állt Teofán mellett. A keresztények gyakran a legnagyobb nélkülözések közepette éltek, s ezt Teofán csaknem határtalan segítőkészsége sem tudta megszüntetni. Nemsokára ő maga is szegény hívei segítségére szorult. A „Sárga forrás” missziót ugyanis elérték az üldözők, s Teofán csak nagy nehezen tudta elkerülni az elfogatást. Ezután a hegyekben élt, úttalan bozótokban vagy vermekben rejtőzködött, de mindig előmerészkedett, valahányszor híveinek szüksége volt rá. Végül a bennszülött nővérek egy félreeső kolostorában talált menedéket. Kényszerpihenője idején lefordította az Újszövetséget, hogy hívei szorongattatásukban Isten igéjéből meríthessenek erőt és vigasztalást.
Tevékenységéről üldözői is tudomást szereztek, és mindent megtettek, hogy elfogják. Testvérei hozzá hasonlóan bújdostak az országban, alig látott közülük valakit. Magányossága egyre nőtt, egy idő után már hűséges hívei sem merték rejtegetni. Így 1860. novemberében munkatársával, Khang Péter hitoktatóval együtt elfogták és Hanoiba hurcolták. Kihallgatták s halálra ítélték őket, de a halálbüntetést csak akkor lehetett végrehajtani, ha a császár megerősítette az ítéletet. Teofán tehát 1861. február 2-ig ketrecben, megláncolva, katonáktól őrizve raboskodott. Mindössze 32 éves volt.
Tizenegy levelet írt ilyen körülmények között családjának és barátainak; ezek az úgynevezett ketreclevelek a keresztény hitvalló bátorság legszebb tanúságai közé tartoznak.
Kivégzéséről szemtanúk számoltak be: nyugodtan várta a halált, kivégzésének napja ünnepnap volt számára. Utolsó ételét és még meglévő holmiját elajándékozta. Szeretett volna még egyszer áldozni kivégzése előtt. Az a kísérlete azonban, hogy egy ápolónő átnyújthassa neki a konszekrált ostyát, meghiúsult. Amikor kinyílt ketrecének ajtaja, egyenesen, ingadozás nélkül ment a vesztőhelyre, nem félt a haláltól. Az úton még elbúcsúzott az őt kísérő néptől, majd határozott hangon énekelni kezdte a Magnificatot. Így ért a Vörös-folyó partjára. Letérdelt, egy karóhoz kötözték, és lefejezték. Ott helyben elföldelték, de fejét karón közszemlére tették ki három napon át, majd az éj sötétjében a folyóba dobták. Két héttel később egy keresztény megtalálta, beemelte a csónakjába, és elvitte a legközelebbi misszionáriushoz. Az ereklyét ma a párizsi missziós szeminárium mártírkápolnájában tisztelik.
