Vasárnapi ráhangoló: A világosság a szeretet útján ragyog fel
Izajás próféta a mai napra rendelt olvasmányi szakaszban egy borzasztó fontos dologra figyelmeztet: katolikusnak lenni mód felett nem kényelmes dolog. Könnyű olyan jóleső melegséggel simulni abba, hogy majd felragyog világosságod, mint a hajnal, a rajtad esett sebb beheged, mintha ez egy kicsit ex opere operato, mintha az Isten munkaköri leírásában benne lenne, hogy rendben tartson minket akkor is, ha mi nem akarjuk.
Egy valamit elfelejtünk: a mondat úgy kezdődik, hogy akkor majd felragyog a te világosságod, mint a hajnal. Mikor? Akkor, amikor megtöröd az éhezővel a kenyeredet, amikor a mezítelent felöltözteted, amikor a rászorulót, a szerencsétlent, az elhagyatottat, a szegényt, az özvegyet, az árvát gyámolítod és támogatod.
Alapvetően az egyház nem szociális intézmény, de elidegeníthetetlen tőle, hiszen a szeretet parancsának a teljessége túlmutat önmagán: nem arról van szó, hogy csak magamat, csak az enyémet szeressem, arról van szó, hogy mindenkit jól kell szeressek. A szeretet nem egy puha lágy valami, nem szalmaláng jellegű fellobbanás, hanem nagyon is tudatos döntés, nagyon kemény elhatározás.
Az Isten törekszik rá, hogy minket üdvözíthessen, a legutolsó utáni pillanatban is ad esélyt, de hogy mi teszünk-e érte valamit, az alapvetően csak rajtunk múlik. Ő gyógyít, ő ad lehetőségeket, de hogy élünk-e vele, az már a saját felelősségünk.
Ne hanyatt dőlve várjuk, hogy tessék fölragyogtatni fölöttünk azt a bizonyos világosságot, tessék minket gyógyítani, tessék minket rendbe tenni, hanem törekedjünk rá, és dolgozzunk érte.
