„Úgy éreztem, nem vagyok a helyemen, miközben egy szent sírjánál imádkozom”

Egy zarándok barátságtalannak találta a durhami katedrálist, mert ott épp egy popzenei koncertre készültek.

Mindig is lenyűgözött a brit történelem. Gyermekkoromban felkeltették az érdeklődésemet az uralkodók, az angolszászok, a vikingek, a kelták és a rómaiak. Lenyűgözött a kereszténység is. Mivel egy viszonylag rövid múltú felekezetben nőttem fel, nagyon szerettem volna megismerni a pünkösdi egyházi neveltetésemen túlmutató nagy keresztény személyiségeket. Így, amikor tizenkét éves koromban felfedeztem a Tiszteletre méltó Béda (Beda Venerabilis) Egyháztörténetét (Historia ecclesiastica gentis Anglorum, „Angol egyháztörténet”), magával ragadott. A nagy szentek történetei és a csodás találkozások beszippantottak, a legendák megragadtak bennem. Ez azt jelentette, hogy amikor nemrég elkezdtem a mesterképzést, pontosan tudtam, hogy melyik téma lesz a kutatási területem.

Egy hetes skóciai kutatás után dél felé autózva, úgy döntöttem, hogy végre meglátogatom a durhami katedrálist, amolyan mikro-zarándoklatként, hogy lerójam tiszteletemet Szent Béda és a csodatévő Szent Cuthbert szerzetes előtt.

Amint letérdeltem Szent Béda sírja előtt, éreztem, ahogy az emberek rám néznek, és azon tűnődnek, mit csinálok. Mögöttem egy diákzenekar próbálni kezdett valamit, hangolt és pengetett, miközben én megpróbáltam elimádkozni egy tizedet a rózsafüzérből. Ahogy a szent sírjánál imádkoztam, kényelmetlenül éreztem magam.

Körülöttem a látogatók mászkáltak, fényképeztek és beszélgettek. Úgy gondoltam, a mögöttem lévő zenekar valószínűleg a Durham Christian Union diákcsoporthoz tartozik, és egy istentiszteletre készülődnek. Ami a látogatókat illeti, őket a mai székesegyházi élet szokásos részének fogadtam el; elvégre a katedrálisoknak mindig is voltak látogatói.

A kriptát elhagyva azonban eszembe jutott, hogy a katedrális első látogatói zarándokok voltak, és köztük talán kevésbé tűntem volna idegennek, mint a kortársaim között.

Továbbmentem Szent Cuthbert sírjához, és ott egy másik zenekart hallottam – sokkal hangosabbak voltak, és nem éppen egy Istent dicsőítő csoport. A négyezeti téren, a fő- és a kereszthajó találkozásánál, az oltár helyén egy nagy koncert színpada állt. Később rájöttem, hogy ez volt Heather Small (brit énekesnő és vokalista – a ford.) beálló próbája az esti koncert előtt.  Heather Small 2024-ben még fellép a Szent Alban’s és a Peterborough-i katedrálisokban is.

Dobok dübörgése és fals harmóniák közepette imádkoztam Cuthbert sírjánál. Amint ott térdeltem, azon tűnődtem, vajon mit szólna ehhez Szent Cuthbert, látva felszentelt katedrálisának újfajta használatát.

Eljöttem a sírtól, és következő ének bevezetőjétől kísérve megérkeztem a szentáldozási kápolnához, ahol a következő tábla fogadott:

„Kérlek, használd ezt a kápolnát a csend és az ima helyeként. Az eucharisztiának van fenntartva… Jézus élő jelenléteként az Egyházában.”

Ez a történet jól szemléltethetné egy személy tapasztalatát egy hitvány dékánnak egy katedrálisra gyakorolt hatásáról. De sajnos nem egyedi eset. Ez történik az egész országban. A leghíresebb a canterburyi katedrális esete, amely idén februárban adott otthont a „Rave in the Nave” nevű rendezvénynek, amelyen a mulatozók Eminem és a Backstreet Boys zenéjére táncolhattak, miközben alkoholt fogyasztottak.

De Canterbury viszonylag későn csatlakozott a klubhoz, összehasonlítva az elyi katedrálissal, amely ismét teltházas volt a szeptemberi Silent Disco rendezvényén. A rochesteri székesegyházban 2019-ben őrült golfpályává alakították át a templomhajót, míg a norwichiban spirál alakú csúszdát rendeztek be.

Eközben St. Edmundsbury dékánja úgy döntött, hogy az elmúlt néhány évben a sörfesztivál akkora sikert aratott, hogy a felszentelést ideiglenesen ismét fel lehet függeszteni, hogy vonzzák a mulatozókat. Biztos vagyok benne, hogy elmélkedni fognak Istenről, miközben a komlón és a félbarnán is meditálnak; mindezt az Ítélet Napját ábrázoló nagy nyugati ablak alatt.  Attól tartok, ezt az összeegyeztethetetlenséget észre sem veszik majd.

Végső soron mindez a pénzről és a látogatókról szól. Ha anglikán papokkal beszélsz, akik ezt megengedik, emlékeztetni fognak, hogy igen költséges egy régi épületet fenntartani, és hogy így– ahogy egy St. Edmundsbury-i lelkész elmagyarázta nekem – „új embereket lehet bevonzani a templomba”.

Ez igaz lehet. Nagyon sok pénzt termel, és úgy gondolom, hogy vannak olyan esetek, amikor Isten szentségtörést használ a megváltásra. De az Anglikán Egyház vezetőségének el kell ismernie, hogy pont a katedrális lényege hiányzik. Falai a világitól elkülönülő, megszentelt területet határolnak. Ha az emberek belépnek, és ugyanazt az észbontó szórakozást látják, mint mindenhol máshol, ugyan hogyan láthatják meg, hogy Krisztusnak van valami egyedi ajánlata számukra?

A szentségtörő katedrálishasználat azonban egy szélesebb probléma képviselője. Az Anglikán Egyház vezetésében egyesek tükörként viselkednek, visszatükrözve a kultúrát önmagára, nem pedig Krisztus világosságának forrásaként.

Ahogy visszatértem a kereszténységhez, nem kerestem többé a szórakoztatásomra vagy megnyugtatásomra szánt bohóckodást – ez mindenhol ott volt a körülöttem lévő féktelen kultúrában. Ehelyett a Coventry katedrálisban találtam magam, a liturgia ősi igazságaitól körülvéve. Ez pedig annyira különbözött attól a kultúrától, amiből menekülni próbáltam!

Az embereket vonzza az ellenkultúra, vonzzák azok a helyek, amelyek valódi beteljesülést kínálnak a sekély kielégülés korában. Az évtizedek óta tartó társadalmi megbékítés miatt az Anglikán Egyház minden eddiginél kimerültebb, katedrálisai üresek. Mindazonáltal úgy tűnik, nem hajlandó változtatni az útjain, ehelyett hajós bulik csapatkapitánya akar lenni, aki dühöngve süllyed el a hajójával együtt. Itt az ideje, hogy az Anglikán Egyház belássa ezt, ha nem a nyilvánosságnak, akkor saját magának.

Fordította: Ujvári Szonja
Forrás: Catholic Herald