Tovább foszladozik a Vatikán és Kína közötti alku
Tényleg azt hiszi a Vatikán, hogy egy totalitárius rezsimet érdekel a „párbeszéd és az együttműködés”?
A Vatikán Kína-politikájával kapcsolatos legutóbbi öngólja július közepén történt, amikor a Szentszék bejelentette, hogy Ferenc pápa “elismerte” Joseph Shen Bin püspököt Sanghaj püspökének annak ellenére, hogy a püspököt nem a pápa, hanem a Hszi Csin-ping rezsim “helyezte át” Kína legfontosabb és legnagyobb tekintéllyel rendelkező egyházmegyéjébe. Néhány nappal később az America hosszú elemzést jelentetett meg erről a római „megadásról” vatikáni tudósítója, Gerard O’Connell tollából. O’Connell a maga részéről egy olyan anyagra támaszkodott, amelyet a Vatican News egy Pietro Parolin bíboros államtitkárral készített interjúként írt le. Ez azonban valójában egy öninterjú volt, mivel a bíboros előre megírt kérdéseket és feleleteket küldött el publikálásra a Vatican Media különböző eszközeinek.
Az öninterjú egyik meghökkentő kijelentése az volt, amikor Parolin bíboros megjegyezte, hogy két Kínán belüli, korábbi püspöki áthelyezés is „a Szentszék bevonása nélkül történt”, és azt mondta, „úgy tűnik, hogy ez az eljárásmód nem veszi figyelembe a párbeszédnek és az együttműködésnek azt a szellemét, amelyet az évek során a vatikáni és a kínai fél kialakított”.
Erre csak azt lehet válaszolni, hogy ugyan milyen „párbeszéd és együttműködés szellemében”? Komolyan azt hiszi a Vatikán, hogy egy totalitárius rezsimet – amely a világon a legkiterjedtebb módon ellenőrzi a saját lakosságát, népirtó koncentrációs táborokat épít etnikai és vallási kisebbségek számára, gátolja a COVID-19 járvány globális kitörésében játszott szerepének nemzetközi vizsgálatát, és nyilvánosan kijelenti, hogy Kínában minden vallást el kell kínaiasítani, azaz alá kell rendelni a rezsim elképzelésének arról, hogy Kína milyen, és milyen kellene legyen –, tehát egy ilyen rezsimet valóban érdekel a „párbeszéd és együttműködés”? Még ha a Vatikán kiindulási alapgondolata a Szentszék és a Kínai Népköztársaság közötti 2018-as megállapodáshoz vezető tárgyalásokon ez a naiv feltételezés is lett volna, a megállapodást megsértő későbbi kínai lépéseknek és a hongkongi és máshol élő katolikusok elnyomásának nem kellett volna-e a kiindulópont kritikai felülvizsgálatára késztetnie a Vatikánt?
Vajon a Szentszék semmit sem tanult abból, hogyan viselkedtek a történelem során a totalitárius rendszerek, amelyek kivétel nélkül mind arra törekedtek, hogy a keresztény közösségeket alárendeljék a rezsim ideológiájának, legyen az nácizmus, leninizmus vagy Hszi Csin-ping-féle gondolkozás?
Én megértem, hogy egy nehéz tárgyalás során a diplomáciai nyelvhasználatban vannak bizonyos kényszerek. Mégis, van valami önmegalázó és stratégiailag nagyon ostoba abban (és akkor még nem is beszéltünk a dolog erkölcsileg visszataszító voltáról), hogy a diplomatanyelvet a végletekig fokozzuk – ahogyan a bíboros tette – azt mondván, hogy a Vatikán és Peking közötti párbeszéd folytatódni fog, „bízva mindenki bölcsességében és jóindulatában”. Milyen bölcsességet vagy jóindulatot mutatott Peking 2018 óta? Vajon a jelenlegi program, amelynek keretében a hongkongi katolikus papságot a szárazföldre hozzák az elkínaiasodás megtanítására, a jóindulatot fejezi ki vagy inkább a kényszerítés és megfélemlítés gyakorlását?
Amikor a bíboros kifejezte reményét, hogy „megfelelő alapszabályokat” dolgoznak ki egy kínai püspöki konferencia számára, abban ugyanígy az mutatkozott meg, hogy mennyire képtelen megérteni egy olyan rezsimet, mint Hszi Csin-pingé, vagy esetleg mennyire makacsul elutasítja annak megértését. De a vita kedvéért képzeljük el, hogy a római kánonjogi normák szerinti „megfelelő” alapszabályokat dolgoztak ki, és létrehoztak egy kínai püspöki konferenciát. Megvizsgálva a Hszi Csin-ping rezsimnek a Vatikán-Kína megállapodás 2018-as aláírása óta elért eredményeit, vajon hogyan képzelheti értelmes ember azt, hogy ezeket az alapszabályokat tiszteletben tartanák, és hogy a konferencia annak megfelelően működne, amit Parolin bíboros a konferencia „egyházi természetének és pasztorális küldetésének” hívott? Hányszor kell valakit gyomorszájon vágni ahhoz, hogy felismerje, hogy „beszélgetőpartnere” nem Queensberry márki bokszmérkőzésekre megállapított szabályai szerint játszik?
Aztán ott volt Parolin bíboros felhívása a kínai hatóságokhoz, hogy hozzanak létre a Szentszék számára egy „állandó összekötő irodát” a szárazföldi Kínában, ami a Vatikán és Peking közötti párbeszédet „gördülékenyebbé és gyümölcsözőbbé” tenné. Ezt a kérést, amint erről Gerard O’Connell beszámol, a kínai rezsim már korábban is visszautasította, miközben meg azt követelte, hogy a Szentszék zárja be hongkongi „tanulmányi irodáját”. Ugyan milyen célt szolgálna ez az „állandó összekötő iroda”? Ez lenne a nyitást szolgáló ék a diplomáciai Szent Grál felé, amelyre oly régóta áhítoznak bizonyos olasz vatikáni diplomaták: egy szentszéki nagykövetség Pekingben? Dehát ehhez az kellene, hogy megszakítsák a Szentszék diplomáciai kapcsolatait Tajvannal, a történelem első kínai demokráciájával. És a „tárgyalóasztal melletti vatikáni helyről” való fantáziálások ellenére egy nagykövetség semmivel sem növelné a Szentszék befolyását a pekingi rezsimmel szemben, ugyanakkor tovább tompítaná a Vatikán nyilvánosságban hallható hangját.
A bíborosi kollégiumban nincs sok lelkes híve a jelenlegi Kína-politikának, amelyet a következő pápai interregnum alatt feltétlenül felül kell vizsgálni. A megvitatást annak megértésével kell indítani, hogy bármennyire is nemes a szándék, a jelenlegi politika kudarcot vallott, és árt az egyház erkölcsi tekintélyének és tanúságtételének.
(2021. szeptember 8. óta egyetlen püspök kinevezése sem történt mindkét fél egyetértésével, és a kínai egyházmegyék egyharmadában nincs püspök – írja a Riposte Catholique. – A ford. megj.)
Írta: George Weigel, a washingtoni Etikai és Közpolitikai Központ vezető kutatója, a William E. Simon Katolikus Tanulmányok Tanszék vezetője.
Fordította: Solymosi Judit
Forrás: Catholic World Report
