Szeptemberi vértanúk: a francia forradalom áldozatai – a Szentek élete

Szeptemberi vértanúk – a francia forradalom áldozatai

+ Párizs, 1792. szeptember 2-3.

A francia forradalom nagyon hamar az Egyház ellen fordult. Igen gyorsan kiderült, hogy a testvériség, egyenlőség, szabadság eszméi az Egyház tagjaira nem igazán érvényesek. A forradalom és az azt követő háborúk értelmetlen vérfürdőiben mintegy 2 millió, többnyire ártatlan embert öltek meg, köztük egyháziak ezreit, fiatal szerzeteseket és szerzetesnőket, ezért vallási és erkölcsi szempontból a francia forradalmat – mint általában a forradalmakat – nem lehet pozitívan értékelni. A katolikusok üldözésének megindításához az ürügy ugyanaz volt, mint korábban, VIII. Henrik (ur. 1509-47) angol király esetében.

Henrik 1531-ben elszakította Angliát a pápától és egyházfővé tette magát. Kimondatta a parlamenttel, hogy a dogmák értelmezése és a liturgia szabályozása a királyt illeti, aki egyben az új, anglikán egyház feje. A katolikusoktól feltétlen hűséget követelt, amit esküvel kellett megfogadni, s aki erre nem volt hajlandó, az életével fizetett, mint például Morus Szent Tamás és Eisher Szent János.

Ugyanez történt Franciaországban: 1790. július 12-én az alkotmányozó gyűlés a klérust is az alkotmány elfogadására kötelezte. Ez megosztotta a papságot: egy része tudomásul vette a követelést, mert úgy ítélték, hogy a kérdés nem hit és erkölcs körébe tartozik; a papság másik része a római Egyház elleni támadásnak látta és ellenállt.

November 27-én a gyűlés minden érsek, püspök és pap számára kötelezővé tette az alkotmányra tett következő esküt: „…hű maradok a nemzethez, a törvényhez és a királyhoz, és minden erőmmel megtartom a nemzetgyűlés által alkotott és a király által elfogadott alkotmányt”.

A klérusnak kb. harmada fenntartásokkal ugyan, de letette a kikövetelt esküt. Akik nem tették ezt, azok részben emigráltak, részben állomáshelyüket elhagyva Párizsba húzódtak, ahol különböző intézmények épületeiben el tudtak tűnni a hatóságok elől. De a nemzetgyűlés a kommün hatására újabb törvényeket hozott az arisztokraták és az esküt le nem tett papok ellen. Kimondták „minden, a papok által kitalált bálvány” megsemmisítését: a templomok szobrait és fémtárgyait beolvasztották, s fegyvert készítettek belőlük.

Az 1791 szeptemberében létrehozott törvényhozó gyűlés feladata a római Egyház és az esküt le nem tévő papok megsemmisítése volt. A girondisták, a párizsi sajtó és a forradalmárok azzal vádolták őket, hogy az emigráns királypártiakkal összeesküdtek a nemzet ellen. November 29-én a gyűlés kimondta, hogy azok a papok, akik 8 napon belül nem teszik le az alkotmányos esküt, „ellenforradalmárok a törvénnyel és rossz szándékúak a hazával szemben”.

1792 tavaszán a katonai vereségek és az osztrák-porosz beavatkozás veszélye tovább szította az „áruló klérus” elleni gyűlöletet. Közben az országból elmenekült papok ösztönzésére VI. Pius pápa (ur. 1775-99) a forradalom-ellenes szövetség pártjára állt. Erre a gyűlés minden nem esküdt papot összeesküvőnek és a nemzet ellenségének nyilvánított. Augusztus 10-én a gyűlés elhatározta a király letételét. Szeptember 2-án reggel a Nép Barátja című újságban Marat az „ellenségtől” való megtisztításra szólította föl a népet, ami sorozatos gyilkosságokhoz vezetett.

Ennek a keresztényüldözésnek lettek az áldozatai a copiégne-i kármelita apácák is. Július 12-én a konvent rendelkezésére összekötözött kezekkel több kordén Párizsba szállították, majd a Conciergerie börtönbe internálták őket. Július 17-én meg kellett jelenniük a forradalmi törvényszék előtt. A vádiratból kiderült, hogy a vád valódi oka a kármelita hivatásukhoz való hűségük volt. A sommás ítélet halálbüntetésre szólt. Összesen tizenhatan voltak ekkor, a novíciával és a két világi kapusnővel együtt.

Kordékon vitték őket a guillotinehoz. A vérpad lábánál a szerzetesnők megújították korábbi fogadalmukat, és elkezdték énekelni a Veni Creator Spiritus himnuszt. Utána letérdeltek, hogy fogadják a priornő áldását. A novíciát elsőként, a priornőt utolsónak végezték ki.

24 óra alatt több mint 200 papot és mintegy 1100 keresztényt öltek meg: A Saint Germain-apátságban 20 papot öltek meg, akik már úton voltak a deportálásra. Eskü letételére szólították föl őket, de mivel ezt egyenként megtagadták, leszúrták őket. Maillard, az osztag vezetője ezután a kármelita kolostorba vitte csapatát, ahol először az arles-i érsekkel, majd a saintes-i és a beauvais-i püspökkel, végül 91 pappal végeztek. A rendőrfőnök parancsot adott, hogy a két helyszínen minden nyomot tüntessenek el. Hajnali háromkor viszont a különítmény betört a La Force börtönbe, ahol megölték a többségükben arisztokrata rabokat, köztük három papot is. A Saint Firminus-szemináriumban 90 pap tartózkodott. A felbőszített tömeg itt bíróságot rögtönzött, s áldozataikat kidobták az ablakon. A párizsi kommün körlevélben szólította föl a megyéket, hogy a haza megmentésére kövessék e véres napon kapott példát.