Szent Teodósziosz: Az irgalom kolostorvárosa a pusztában – Szentek élete

Szent Teodósziosz – apát

* Mogarisszosz, Kappadókia, 423 körül + Teodósziosz kolostor, Jerzsálem mellett, 529. január 11.

Kappadókiában született 423 körül.

Teodósziosz egy kis kappadókiai faluban nőtt föl, távol a világ sürgés-forgásától. Vonzotta a Szentföld és az ott virágzó szerzetesség. Amint alkalom kínálkozott a szentföldi zarándoklatra, elindult. Antiochiába vette az útját, és meglátogatta Oszlopos Szent Simeont, aki felismerte a fiatal zarándok jövendő jelentőségét, és nagy vonásokban fölvázolta számára későbbi életét és kolostoralapítását. Szent Juvenálisz jeruzsálemi püspöksége (422-458) alatt érkezett Teodósziosz Jeruzsálembe. Miután tisztelettel adózott ott a szent helyeknek, felmerült benne a kérdés: „Hogyan tanulhatom meg jobban a bölcsességet, vagyis a szerzetesi életet: ha egyedül élek teljes csendben, vagy ha más jámbor férfiakkal együtt?”

Ő maga válaszolt rá:

„Még gyakorlatlan vagyok a lelki harcban; nem marad tehát számomra más, mint hogy először oktatást szerzek a szent atyáktól, és csak utána szedem le a csend gyümölcseit.”

A közösségben való élet tehát csak előkészület lett igazi céljához: a remeték csendes visszavonultságához. Mihelyt azonban megfelelően fölkészült arra, hogy egyedül élhessen a pusztában, elhagyta mestereit, és visszavonult egy Jeruzsálemtől nem messze lévő, hegyi barlangba, amely a legenda szerint egykor a napkeleti bölcseknek szolgált éjszakai menedékül. Azt remélte, hogy élete végéig ott szolgálhat Istennek csendes nyugalomban és szemlélődésben. Aszkézise igen szigorú volt: csaknem „elfelejtett gondoskodni a testéről”. Tápláléka alig volt más, mint Isten igéje. Testét böjttel, éjszakai virrasztással és szakadatlan imádsággal fegyelmezte, harcolt rendetlen hajlamai ellen, s fáradozott a szív tisztaságáért és belső szabadságáért, amely nélkül nincs szemlélődés.

Ám „a hegyen épült város el nem rejthető”; nemsokára Teodószioszból is kezdett sugározni az istenszeretet tiszta fénye, s másokat is kezdett magához vonzani. Mint ahogy mindig titokzatos azoknak az embereknek a vonzereje, akik sem hatalmat, sem befolyást nem keresnek. Teodósziosztól is – a szigorú követelmények ellenére, vagy talán éppen azért – egyre többen kérték, hogy nála maradhassanak.

Így lett a legnagyobb és legvirágzóbb szentföldi kolostor alapítója. És ez kijelölte további életútját is: a továbbiakban minden erejét kolostorára és testvéreire fordította.

460 körül kezdődtek az építkezések. Egy zarándok szerzetesek számára adományokból létesített szállás lett az alapja a hatalmas kolostoregyüttesnek. Cellák a több száz fős testvéri közösségnek, különféle műhelyek, vendégház idegen szerzeteseknek, három betegház (szerzeteseknek, világiaknak és a szegényeknek), otthonok az öreg és elgyengült szerzeteseknek; „kolostor a kolostorban” sok-sok remete számára, akik megfelelő felkészültség nélkül vágtak neki a pusztaságnak, s emiatt testi-lelki szenvedésekbe és betegségekbe keveredtek, Teodósziosz pedig mindenhonnan befogadta, vigasztalta, gyógyította és a helyes útra vezette őket. Mindezek mellett több templom is tartozott a sivatag közepén emelt és egész kis várost képező kolostoregyütteshez, amelyben eleven, tevékeny élet bontakozott ki.

Teodósziosz a szó legigazabb értelmében mindenkinek mindene lett. Ámbár a szó mai értelmében maga sem volt képzett, kegyelemmel elhalmozott tanítója lett övéinek, s a szava mélyen hatolt a lelkekbe. Ahogy a Szentírás egész életében kiindulópontja és állandó kísérője volt, úgy lett tanítása tartalmává is. A szerzetesélet Krisztus evangéliumának kitartó követését jelentette számára.

Mélységes szeretet lelkesítette a szent liturgia ünneplésére. A különféle népcsoportok – görögök, trákok, örmények és végül a pusztai remeték és más vezeklők, akiket Teodósziosz irgalmas szeretete befogadott – saját nyelvükön imádkozhatták a templomokban. A görög nyelvű szentmisére összejött az egész közösség a főtemplomban. Szigorú fegyelem, mély imádságos szellem, béke és egyetértés uralkodott az egész kolostorban, s mivel a munkának is megvolt a megfelelő helye a napirendben, a nagy közösség el tudta tartani magát.

A szent különleges szeretettel törődött a szegényekkel és betegekkel s általában minden szükséget szenvedővel. „Mindenkinek mindene lett a Boldog – mondja petrai Teodorosz -, a szenvedők irgalmas orvosa volt, a vakok szeme, a bénák lába, a hajléktalanoknak fedél és a mezteleneknek ruha.” Nap mint nap százával ültek a szegények asztalainál. Kolostora falain is túlnőtt Teodósziosz befolyása, amikor 493-ban a Szentföld összes kolostorának (koinobiumának) archimandritájává nevezték ki. Szabbász, a remetekolostorok archimandritája mellett ilyenképpen egész Palesztina számára a szerzetesi élet legjelentősebb vezetője lett. Növekedett hatása a dogmatikus küzdelmekben, amelyek azokban az évtizedekben megrengették a Szentföldet. A harciasan előrenyomuló monofizitizmussal szemben Szabbásszal együtt az ortodoxia legerősebb védőbástyája és a kalkedoni zsinat szenvedélyes védelmezője volt.

Három alapvető erényt magasztal benne mindkét életrajzírója, petrai Teodorosz és Kürillosz: az igaz hitből fakadó legszigorúbb aszkézist, csaknem pazarló nyájasságot és barátságot minden idegen és szegény iránt és a szent liturgia szakadatlan ápolását. Mindezek valóban a krisztusi ember igazi ismertetőjegyei.

Teodósziosz 529. január 11-én hosszú, súlyos szenvedés után, 105 éves korában halt meg kolostorában. Abban a barlangban temették el, amelyben fiatal remeteként élt. Életszentségét halála után is sok csoda tanúsította. Kolostora a 15. századig a Szentföld ékessége maradt.