Szent Matild: Szelídség a trónon, irgalom a családban – Szentek élete

Szent Matild – királyné

* Enger, Vesztfália, 895 körül + Quedlinburg, 968. március 14.

         Vesztfáliában született 895 körül.

         Amikor 785-ben Widukind szász nemes megkeresztelkedett, és abbahagyta a harcot Nagy Károly ellen, aki a keresztapja lett, új fejezet kezdődött a frank, sőt a nyugati történelemben. A germánok közül a szász törzsek hajoltak meg utolsóként a frank fennhatóság előtt, s ezzel a birodalom mindinkább egyenrangú tagjai lettek. Károly és utódai sokat fáradoztak azért, hogy Szászországban megalapozzák a keresztény kultúrát és erkölcsöt.

         Matild Widukind fejedelmi nemzetségéből származott, és mintegy száz évvel ősapja megkeresztelkedése után született, anyja a fríz nemességből való volt. Szülei kisgyermekkorától a herfordi kolostorban neveltették, ahol nagyanyja volt az apátnő. Életrajzírói nemcsak tanulékonyságát és a sokféle művészetben – miniatúrafestészettől a latin nyelv ismeretéig – megmutatkozó ügyességét magasztalják, hanem szépségét és bájosságát is. Hírneve egy napon eljutott Henrik herceghez is, a későbbi I. (Madarász) Henrikhez, aki megkereste, hogy megnézze magának a nemes hajadont. Matild megnyerte a tetszését, megkérte a kezét az apátnő-nagyanyától, és fejedelmi kísérettel vezette az esküvőre Wallhausenbe.

         Csodálatos harmóniában és szeretetben élt és uralkodott ez az első német királyi pár. Matild ragaszkodott a férjéhez, az ő oldalán nőtt hercegnővé és királynővé, lett öt gyermek édesanyja és egyben szász hazájának anyja is. Amikor Henrik a határokon és a birodalom belsejében uralmának a megerősítéséért és kiterjesztéséért harcolt, Matild intézte a királyi ház ügyeit jóságosan és fáradhatatlanul; hazatérő férjét meghódította szépségével és szelídségével. Együtt örült Henrikkel győzelmeinek, s közben tisztogatta a harcokban eldurvult férfi szívét. Templomokat és kolostorokat alapítottak, s különösen szerették Quedlinburg új női kolostorát, melyet Henrik 929-ben teljesen hitvesének ajándékozott. Hét évvel később Matild ott temette el férjét.

         Mint szeretete a király életében, olyan mély volt fájdalma a halálakor. A ravatalnál eszméletét vesztve omlott össze, s nehezen talált vissza a hétköznapok keménységébe. A király halála sürgetővé tette az utódlás kérdését. Matild három fiút szült. A legfiatalabbat, (Szent) Brúnót (925-965) papi pályára szánták (Köln érseke lett). A középső, Henrik volt anyja kedvence, mert szelíd, derűs lelkületével apjához hasonlított. A haldokló király azonban fölismerte legidősebb fiának, Ottónak (912-973) képességeit, s őt jelölte ki utódául: ő a későbbi I. (Nagy) Ottó császár, akinek fölemelkedését Németország, majd Itália királyává, végül pedig római császárrá Matild anyai büszkeséggel látta.

         Szerető és önzetlen magatartása menyei, az angol fejedelemnő, Editha, majd a burgundi-itáliai királynő, Szent Adelheid iránt, állandó szorgoskodása a fiai közti egyetértésért a nagy királyi család középpontjává tették. Hogy mekkora nagylelkűséget és milyen belső önzetlenséget kívánt ez a szerep a büszke szász nőtől, ragyogóan megmutatkozott egy alkalommal, amelyről a világtörténelem nem sokat jegyzett föl, de Matild életrajzíróját annál inkább megragadta.

         A királynő özvegyi vagyonából és más, rendelkezésére álló forrásokból folytonosan számlálatlanul ajándékozott és adományozott. A szegények százai tartoztak mindennapi vendégei közé, vándorok és zarándokok megvendégelésre találtak házában; templomok, kolostorok és alapítványok szüntelenül tapasztalták nagylelkűségét. Ez egyszer csak összeütközéshez vezetett a fiaival, akikben különféle rágalmak folytán gyanakvás ébredt anyjuk iránt. Faggatták, sőt ki is fosztották anyjuk küldönceit, hogy megálljt parancsoljanak a királyi javak „eltékozlásának”. Matild mély fájdalommal Engerbe, vesztfáliai birtokára vonult vissza, de környezete sajnálkozását már azzal a derűs megjegyzéssel fogadta, hogy szívesen elvisel mindent a fiaitól, ha ily módon egységben maradnak.

         Ottó pedig – főként felesége, a fiatal királyné, Editha befolyására – lassan belátta, hogy igazságtalan volt anyjával. Követet küldött hozzá, és a bocsánatát kérte. Az anyakirálynő tüstént elhagyta önkéntes száműzetését, és fiához sietett. Henriknek is megbocsátott, akinek hűtlensége pedig különösen fájdalmasan érintette.

         955-ben azután meghalt ez a szeretett fiú, Henrik. Egy egész napig szinte eszét vesztve járkált a házban, minden vigasztalást elutasított. Majd napokig egyedül maradt és csak imádkozott. Végül letette pompás királyi öltözékét, s ettől kezdve egyre visszavonultabban élt, teljes özvegyi állapotban.

         Fiai és hazája szolgálatára azonban mindig kész volt. Ottó a Lech-mezőn (955) a magyarokon aratott győzelme után rábízta, hogy készítse elő a győzelem egyházi megünneplését.     Ebben az évben Matild utolsó kolostoralapításának, a nordhauseni bencés apátságnak szentelte magát. Az apácákban, különösen Richburg apátnőben meghitt társnőkre lelt, és csaknem állandóan köztük tartózkodott. 966-ban itt, Nordhausenben búcsúzott el Ottótól az újabb itáliai út előtt: és Matild tudta, hogy a földön nem látja már viszont.

         967 telén érezte, hogy közeledik a halála. Quedlinburgba utazott, hogy ott haljon meg és ott temessék el, a férje mellé. Utolsó királyi gesztusként elajándékozta a birtokait, csak egy skarlát színű köntöst tartott meg, azzal az elgondolással, hogy abba burkolják holttestét. Még ez is másképp alakult. Unokája, Vilmos mainzi érsek szolgáltatta ki neki a szentségeket, s Matild a köntöst neki adta, mert előre látta, hogy unokája hirtelen meghal.