Szent Adelheid: A korona terhe alatt, az Úr szolgálatában – Szentek élete
Szent Adelheid – özvegy
* Burgundia, 931. + Selz, Elzász, 999. december 16.
Burgundiában született 931-ben.
A Rajna felső folyásától a Rhóne és Saône folyók mentén a Földközi-tengerig terjedő Burgundia, földrajzi fekvésének köszönheti nagy történelmi jelentőségét, amely a frank idők kezdetétől a késő középkorig tartott. A királyság birtoklásáért vívott küzdelemben a 937. év folyamán szerepet játszott egy hatéves kislány, Adelheid, az éppen elhunyt II. Rudolf királynak leánya. Alig múltak el a gyász napjai, máris megjelent Lombardia királya, Hugó, és egybekelt az özveggyel, fiát, Lothárt pedig eljegyezte a kis királylánnyal.
Amikor 947-ben Adelheid követte jegyesét az itáliai királyságba, csak keveset sejtett mindebből. Az ifjú uralkodópár csakhamar elnyerte Lombardia népének szeretetét, s ezzel magára vonta az önállóságukat féltő észak-itáliai grófok ellenségeskedését. Mindenekelőtt Berengár, Ivrea őrgrófja lett a király veszélyes ellenfele. Gyűlölete oly nyilvánvaló volt, hogy Lothár 950-ben bekövetkezett hirtelen halálakor az a hír járta: ő mérgezte meg az uralkodót. Tudott a rémes hírről Adelheid is, akit Lothár tizenkilenc éves özvegyként hagyott itt. Annál inkább fölháborodott, hogy Berengár merészelte magát királlyá koronáztatni, és a fia számára pedig megkérni az ő kezét.
Adelheid tudta, hogy korának felfogása szerint a királyság őrá szállott, és csak őt illeti meg a jog, hogy új férj választásával továbbadja az uralkodást. Választása semmiképpen nem esett Berengárra, aki minden bizonnyal a fiatal özvegy aggodalmára és gyengeségére számított. Adelheid fejedelmi magatartása azonban a végsőkig haragra ingerelte Berengárt. Elrabolta Adelheid királyi kincseit, személyes értékeit, sőt őt magát is elfogatta és borzalmas módon bántalmazta. Ütlegelve, megtaposva, lenyírt hajjal hurcolta Garda várába, és szigorú őrizetben tartotta ott. Egyetlen szolgája és egy pap osztotta meg vele fogságát.
Adelheid barátai és hívei tehetetlenek voltak Berengárral szemben, de őt nem felejtették el. A reggiói püspök menedékhelyet ajánlott föl neki, ha sikerül Gardából megszöknie. Mások Nagy Ottó királyhoz fordultak, és segítséget kértek tőle a hatalmas őrgróf ellen. A német fejedelemnek igen kapóra jött ez a hívás; tüstént fegyverkezett, és nagy hadsereggel átkelt az Alpokon. Berengár elmenekült, Ottó pedig 951 őszén harc nélkül bevonult Páviába. Eközben Adelheid hűséges alattvalóival együtt saját kezűleg vájt kijáratot a börtönből a szabadba, és kalandos úton Reggióba menekült. Ott érték el Ottó követei, hogy hódolattal megkérjék a kezét számára. Adelheid beleegyezett, és csakhamar másodszor is viharosan ünnepelték Páviában, mint királynét.
Ottó Németországba való visszatérésekor is örömmel üdvözölték. A királyi család, élén a király anyjával, Szent Matilddal, de az egész nép is szívesen látta, hogy Ottó, első feleségének halála után ismét királynét vitt a birodalomba. Bár csaknem húsz év korkülönbség választotta el egymástól a királyi hitveseket, igazi szeretet kötötte össze őket. Ottó minden nagyobb vállalkozásában ott volt Adelheid is. A 961-es itáliai nagy hadjáratban is, amelynek tetőpontja a német királyi pár császárrá koronázása és felkenése volt Rómában.
E hadjárat folyamán végleg legyőzték Adelheid régi ellenfelét, ivreai Berengárt, Németországba vitték fogságba, ahol nemsokára meghalt. Adelheid pártfogásába vette ellensége leányait, rangjukhoz méltóan neveltette, végül udvarhölgyei közé fogadta őket.
A császársággal Ottóra új felelősségek és új feladatok hárultak, mert a Szent Római Birodalmat Isten országa földi megvalósulásának tekintették. Adelheid fölismerte, milyen szerep hárul reá. Szerényen távol maradt Ottó politikai döntéseitől, de mindannyiszor érvényesítette befolyását, amikor egyházi és kulturális feladatokról volt szó. Az ő közbenjárásának köszönhető több kolostor alapítása és bővítése. Ő volt az, aki fölvette a kapcsolatot a burgundiai Cluny reformkolostorával, apátjait bevezette az udvarba, és így előkészítette a német szerzetesi élet későbbi megújulását. A többi fejedelmi asszonnyal együtt a császári udvarban helyet adott a magas műveltségnek, ezzel a művészetek és tudományok első nagy virágkora kezdődött Németországban.
Hosszú évekig tartó itáliai tartózkodása után 973-ban meghalt Ottó császár. Három fia közül a 18 éves II. Ottó vette át az uralkodást, s az első időkben teljesen apja szellemében, anyja okos vezetése szerint járt el. Ám csakhamar érezhető lett önállóságra törekvése. Megerősítette ezt benne felesége, görög hercegnő, akivel röviddel atyja halála előtt kötött házasságot, hogy a keleti és nyugati birodalom közti szövetséget megpecsételje.
Ottó szívesebben engedett idegen országbeli hitvesének, s az egyre jobban érvényesítette befolyását. Adelheid elleni indulata találkozott néhány fejedelem helyeslésével, akiket bosszantott a császárné egyházias lelkülete, mindenekelőtt a kolostorok és templomok iránti bőkezűsége. Mielőtt azonban nyílt összeütközésre került volna sor, Adelheid elhagyta az udvart és király testvéréhez ment Burgundiába.
A következő évek nagy szenvedést hoztak számára. Különösen súlyosan érintette fiának háborúja a francia királlyal. Amikor azután Ottó római hadjáratára fegyverkezett, elébe sietett Felső-Itáliába, és a clunyi apát közvetítésére Rómában megtörtént a kiengesztelődés. A császárné megbocsátott fiának, s az ismét kíséretébe fogadta őt. A következő évben Ottó Páviában Felső-Itália helytartónőjévé tette az anyját, miközben ő maga ismét Dél-Itáliába akart vonulni. Rómában azonban malária áldozata lett.
Halála nagy ínségbe taszította a birodalmat. Mindkét császárné, a kis király anyja és nagyanyja is Itáliában várta a küzdelem kimenetelét. Mainzi érsek vezetésével sikerült megtartani az uralkodást, visszatértek hát Németországba.
Mindkét asszony igazi uralkodónő volt, mégis annyira különböztek, hogy a közös kormányzást tartósan nem lehetett fenntartani.
Ismét Adelheid, az idősebb és tapasztaltabb volt az, aki elhagyta az udvart. Itáliában átvette régi helytartói tisztét. A lombardok még mindig egykori királynéjukat tisztelték benne, és ezért Adelheidnek sikerült ezt a fontos országot megtartania a német birodalom iránti hűségében. 989-ben azonban Theophanu megjelent Itáliában, beleavatkozott Róma ügyeibe, okleveleit pedig, mint valami férfi, Imperator Theophanusként írta alá. Büszkesége nem tudta elviselni, hogy Adelheid olyan nyugodtan és magától értetődően uralkodik. Mindinkább megnyirbálta jogait, és megkísérelte, hogy ki is szorítsa, de Adelheid teljes letételéről politikai okossága tarthatta vissza. 991-ben már olyan erősnek hitte magát, hogy kijelentette: „Ha még egy évig élek, Adelheid birodalma egy tenyérben el fog férni.” Nem sokkal ezután azonban egy alsó-lotaringiai útja során hirtelen meghalt.
III. Ottó (ur. 983-1002) ekkor még túlságosan fiatal volt, ezért Adelheid elhatározta, hogy még egyszer, utoljára kezébe veszi a birodalom gyeplőjét. Régi hívei, mint Szent Willigis érsek, segítették. Azonban az ellenállás erősebben jelentkezett, mint valaha. Többnyire ifjak voltak azok, akik élükön a császári fiúval le akarták rázni az idős nő befolyását. Röviddel Ottó 995. évi nagykorúsítása után Adelheidnek el kellett hagynia az udvart, ezúttal véglegesen. Visszavonult Elzászba, az általa alapított selzi kolostorba. Ott sem tudott azonban teljesen a jámborság és a jócselekedetek gyakorlásával foglalkozni. Utoljára közvetítőként és vigasztalóan sikerült beavatkoznia ismét szülőföldjének, Burgundiának viszálykodásaiba.
Életrajzírója, a clunyi Szent Odiló azt mondja, hogy Adelheid birtokolta minden erények anyját, a diszkréciót, a megkülönböztetésnek, a világos látásnak az adományát. Ő, akit Odiló „minden császárnék közül a leginkább császárnőinek” nevezett. Hogyan érinthette az akkor még fiatal apátot, amit Adelheidtől búcsúzva tapasztalt: „Alázattal telten megragadta Odiló durva öltönyét, szent szeméhez és bájos arcához szorította, megcsókolta, s alázatosan és halkan szólt hozzá: Fiam, gondoljon rám imádságában!”
Adelheidet Selzben temették el 999. december 16-án.
