Serafino M. Lanzetta atya: „A Fiducia supplicans-ról: Anonim és abnormális áldás”

A 2023. december 18-án megjelent Fiducia supplicans (FS) kezdetű nyilatkozattal a Hittani Dikasztérium a legfrissebb szinódusi eredményekhez képest némiképp sietősen arra kérte Ferenc pápát személyes kihallgatás keretében, hogy hagyja jóvá azt az új áldást, amelyet külön a „rendezetlen életállapotú párokra” és az „azonos nemű párokra” hoztak létre. A hangsúly mindkét esetben a „pár”-on van. Hogy elvi szinten jóváhagyhassák és így erkölcsi szempontból is igazolják a dolgot, az áldás liturgikus aspektusát megpróbálják elválasztani a korábbi „teológiai” de nem rituális stádiumától. Milyen eredménnyel?

Áldást mondani áldás nélkül

Mindenekelőtt a liturgikus és a népi (lelkipásztori) áldás megkülönböztetéséről kell szólnunk. Ha az utóbbit megfosztjuk liturgikus jellegétől, úgy tűnhet, hogy az iménti párok minden további nélkül megáldhatók. Jó kis megtévesztéssel van dolgunk. Ügyelni kell rá – olvassuk a nyilatkozatban –, hogy ez az új áldás „ne váljon liturgikus vagy félliturgikus, a szentségekhez hasonló aktussá” (FS 36). De vajon még szentelménynek tekinthető-e, és nem valamiféle mágikus hatalmat hívunk vele segítségül? Az FS különbséget tesz a szentségekhez kapcsolódó liturgikus áldás és a szentelményeken keresztül megvalósuló áldás között, amely segítő kegyelemként értelmezhető, és amelyet a szentségektől függetlenül adnak. Mindez ugyanakkor továbbra is érintené a „szigorú értelemben vett liturgikus szempontot,” ahol „az áldás megköveteli, hogy amit megáldanak, az megfeleljen Isten akaratának, ahogyan azt az Egyház tanítása megjelenik” (FS 9). Mindazonáltal e mellett a „szigorú értelemben vett liturgikus” kontextus mellett egy harmadik, „lazán értelmezett liturgikus terület” is lenne. Ilyen áldás lenne a rögtönzött, népi vagy lelkipásztori áldás, amely egyfelől nem kötődik az Egyház szertartásaihoz, és így az összes elképzelhető körülmény között rugalmasabban használható, akkor is, ha azok ellentmondanak Isten akaratának, ugyanakkor a szentelményekhez kötődő liturgikus-teológiai képzetek társulnak hozzá. Az FS 31. pontja ki is mondja: 

Az áldás e formái azt a könyörgést fejezik ki, hogy Isten adja meg azt a segítséget, amelyek az Ő Lelkének indíttatásaiból származnak – amit a klasszikus teológia „segítő kegyelemnek” nevez -, hogy az emberi kapcsolatok megérjenek és növekedjenek az evangéliumhoz való hűségben, hogy megszabaduljanak tökéletlenségeiktől és gyarlóságaiktól, és hogy az isteni szeretet egyre növekvő dimenziójában teljesedjenek ki.

Ez az új áldás gyakorlatilag egy szintre kerül a szentelményekkel, ugyanakkor mégsem szentelménynek nevezik, azt a látszatot keltve, hogy egyfajta semleges alkategóriát hoztak létre pusztán azért, hogy igazolják annak megáldását, amit nem lehet megáldani, mivel objektíve szemben áll Istennel és az általa teremtett világ rendjével. Ezt az áldást anonim szentelménynek is nevezhetnénk Rahnert követve, aki „anonim keresztényeknek” nevezte azokat, akik anélkül keresztények, hogy tudnának róla, hiszen Rahner szerint kereszténynek lenni nem a kegyelem dolga, hanem a természeté, amely a tudás szintjén eleve azonos a kegyelemmel. A ködös és bizonytalan áldástól idővel a tételes és kategorikus áldásig is eljutunk, mikor ezen áldás rendes használatának köszönhetően a keresztények lelkében és szívében meggyökeresedik annak a tudata, hogy a bűnt is meg lehet áldani. Mindeközben a nominalizmus alapvető formája üti fel a fejét, mely korunk meghatározó jellemzője: a szó nem azt mondja ki, amit jelent, hanem egy másik valóságot, amely látszatra megfelel a jelentésének, valójában azonban nem, és – amint látjuk – esetünkben a rendezetlen életállapotú és az azonos nemű párok helyzetét legitimálja. A nominalizmus nem más, mint a fogalmak alárendelése a hatalomnak. 

A mindenki jogaként értelmezett kegyelem

Hogyan is ne látnánk továbbá, mennyire veszélyes az, mikor a kegyelmet a természetre redukálják, és úgy értelmezik, hogy mindenkinek joga van hozzá? Ugyanannak az éremnek a két oldala. A rendezetlen életállapotú és a homoszexuális párok megáldása, amely a segítő kegyelem sajátos fajtája lenne, a bűn igazolása annak ürügyén, hogy a kegyelem mindenkinek minden helyzetben jár. A helyzet azonban az, hogy a segítő kegyelem mint átmeneti hatás nem Isten anonim természetfeletti segítsége annak érdekében, hogy megmaradjunk a bűnben. Már maga a gondolat is istenkáromlás lenne. A segítő kegyelem a jóságra és a megszentelő kegyelemre irányuló késztetés, mely azt kívánja elérni, hogy az ember a megtéréssel nyíljon meg Isten előtt, és fogadja el az új élet ajándékát, a kegyelem köntösét, amely természetfeletti hittel, reménnyel és szeretettel tölti el. Ez az áldás azonban nemcsak hogy képtelen áldást adni, hiszen a pár kapcsolatára lehívott kegyelem ellentétes a bűn objektív állapotával, hanem azzal az elkerülhetetlen hatással is jár, hogy megerősíti a párt rendellenes helyzetében, mely ellentétes Isten akaratával.

Hogy ezt a problémát megkerüljék, úgy próbálják igazolni ezt az áldást, hogy különbséget tesznek a megáldandó személyek és a pár mint olyan (pontosabban a kapcsolat) között, amely, bár valóban ellentétes Isten parancsával, nem tekinthető az áldás tulajdonképpeni tárgyának. Ez azonban játék a szavakkal. A pár attól pár, hogy a két ember kapcsolatban van egymással. A 31. pontban ugyanakkor az FS az „emberi kapcsolatok”, vagyis a természetellenes kapcsolatok megáldásáról beszél. Nem mondja ezt ki, ahogy a bűnről és a szodómiáról sem beszél soha, de az egész erről szól, és titkon ezeket kívánja megáldani. Megtérésről vagy a gyónás szükségességéről egy szó sem esik, ahogy arról a hatalmas örömről sem, amit a bűnből való feloldozás jelent. A dokumentum célja egyértelmű. Olyan áldással van dolgunk, amely úgy kíván áldás lenni, hogy ne látsszon annak. Ez azonban még a homoszexualitás elfogadtatásáért küzdő mozgalomnak sem elég. Chilében például a dokumentumot a „kirekesztés új és elfogadhatatlan formájának”, valamint „apartheidet megvalósító intézkedésnek” minősítették.

Nincs többé olyan, hogy valami a belső lényegénél fogva rossz

Mi is forog itt valójában kockán? Kellemes meglepetés, hogy számos püspöki kar határozottan elutasítja az FS-t, különösen a perifériákon. Általában a homoszexuális párok megáldásának lehetetlenségét hangsúlyozzák, jobbára megfeledkezve a rendezetlen életállapotú párokról, vagyis azokról, akik válásuk után új polgári házasságot kötöttek, és most heteroszexuális kapcsolatban élve fittyet hánynak arra, amit Isten a házasság szentségével kapcsolatban akar. A kétfajta pár esetében, amelyet most meg kívánnak áldani, ugyanaz az erkölcsi probléma áll fenn, jóllehet a szodómia bűne súlyosabb. A nyitottság erre az áldásra, pontosabban szólva a rendezetlen életállapotú és az azonos nemű párok esetében fennálló bűn (mely minden esetben minden körülmények között bűn) végérvényes elfogadása az Amoris laetitiával kezdődött, melyet 2016. március 19-én tettek közzé. Ferenc pápa ezen apostoli buzdítása adta meg a kezdő lökést. Ezzel mondott végső búcsút azoknak a dolgoknak, amelyek a belső lényegüknél fogva mindig rosszak, bűnösek, például épp a házasságtörés és a szodómia. Mindannyian emlékszünk a 356. híres lábjegyzetet övező meddő hermeneutikai vitára, amely finoman utat nyitott annak, hogy a rendezetlen életállapotú párok a szentségekhez járuljanak (a „rendezetlen” szót akkoriban mindig idézőjelbe tették, hogy jelezzék a rendezés szükségességét, mára azonban eltűnt az idézőjel). Hogy ezek a párok a szentségekhez járulhatnak, azt azóta – bizonyára valamiféle csodálatos megvilágosodás után – a pápa hivatalos leirata is megerősítette, és a Szentszék hivatalos közlönyében, az Acta Apostolicae Sedis-ben is megjelent [108. szám (2016), 1071-1074]. Az FS közzététele óta a diskurzus az azonos nemű párokra is kiterjed. Ebből az új lábjegyzetből holnap még terjedelmesebb és még vitatottabb dokumentum lesz. 

Az Amoris laetitia megjelenésekor a püspökök hallgattak és velük együtt néhány olyan bíboros is, aki most nagyon helyesen bátor oroszlánként viselkedik, ugyanakkor ez az a dokumentum, amely felett tiszteletteljes kritikát kell gyakorolnunk, és amelyet sürgősen ki kell igazítanunk a Veritatis splendornak (79-83) megfelelően. Ebben áll a paradigmaváltás. Furcsa módon az FS „Ferenc pápa lelkipásztori látásmódjára épülő teológiai reflexiónak” tekinti magát, amely „valódi fejlődést jelent ahhoz képest, amit eddig az áldásokról a Tanítóhivatal és az Egyház hivatalos szövegei mondtak” (A dokumentum bemutatása). Mindenképpen beszélhetünk itt fejlődésről, csak az éppen önmagára mutat vissza: az Amoris laetitiától mostanáig, a rendezetlen életállapotú pároktól a homoszexuális párokig jutottunk el a különböző szinódusok nagy munkájával, amelyek ezt az utolsó nagy és végeláthatatlan szinódust megelőzték. Úgy is mondhatnánk, hogy a fejlődés útja Fernándeztől Fernándezig vezet. (Mindkét dokumentumnak – az Amoris laetitiának és a Fiducia supplicansnak – Fernández az (értelmi) szerzője. A ford.)

Hirdetés. Görgess tovább a cikk olvasásához.

A legszinodálisabb szinódus és a lelkipásztori gondoskodás tantétellé emelése

Két záró megjegyzés az alkalmazott módszerrel kapcsolatban. Hogy a szinódusról rendezett szinódust pusztán eszközként használják egy jól meghatározható cél érdekében, az most, az FS megjelenésével minden eddiginél világosabb. A Szinódus olyan módszer, amellyel az Egyház hierarchikus szerkezetét és tanítását a lelkipásztori szempontokra hivatkozva kívánják megváltoztatni. A különböző célok között, melyeket a szervezők el kívántak érni, az egyik a homoszexualitás témájában végrehajtandó változás volt. Évek óta dolgoztak ezen. Különböző szinódusokat rendeztek, családszinódust, amazóniai, majd ifjúsági szinódust, de a siker mindvégig elmaradt. Olyan szinódust gondoltak ki tehát, amely a szinodalitás lényegét magában a változásban határozza meg. Igen meglepő volt, hogy az LMBTQ+ betűszó egyszer sem került elő az első ülés összefoglalójában, mely 2023. október 28-án látott napvilágot. Úgy tűnhetett, hogy a szervezeti gépezet vereséget szenvedett. De nem. Már dolgoztak az FS-en, és a szinódus kezdete előtt maga a pápa vezette fel a témát, mikor válaszolt az öt bíborosnak, akik öt új kérdést (dubia) tettek fel neki. A pápa azzal a feltétellel mutatkozott nyitottnak az azonos nemű párok megáldására, hogy azt nem szabad összekeverni a házassággal vagy valamely szentelménnyel. Ezért anélkül, hogy egy évet vártak volna a jelenleg is tartó szinódus második római szakaszáig, Fernández bíboros dikasztériuma nagyon is nem szinódusi módon, a szinodalitás szellemével erősen szembemenve megjelentette az FS-t.

Az FS rendkívül szinodális szellemben az összes lehetséges tanbeli kétértelműséget és a hit őrülettel határos lelkipásztori leegyszerűsítését mutatja, és egyfajta „csináld magad” áldással áll elő, továbbá az elmúlt hatvan év egy jelentéktelennek nem éppen nevezhető problémáját is felszínre hozza. Itt újabb módszertani megjegyzést kell tennünk. Az FS a legsikeresebb példája annak a lelkipásztori erőfeszítésnek, amely nemcsak kihat a tanításra és változtat azon, hanem maga is tanításként erőlteti magát ránk. Ez a tanítás szintjére emelt gyakorlat, mely az igazságtól elszakadt tekintély nevében az ego elfogadását erőlteti a hívekre és a papokra. Ahogy a tanítás és a lelkipásztori gyakorlat elválaszthatatlan egymástól, és az utóbbi az előbbire épül, úgy az igazság és a tekintély is elválaszthatatlan, és a tekintély az igazságra épül. Az egyetlen tekintély az igazság tekintélye, valamint a hit és az erkölcs szüntelen továbbadásának a tekintélye – a Krisztustól származó tekintély, mely az apostolokon át ér el minket. Az FS megjelenésével a lelkipásztori módszer nem csupán maga is a tanítás szintjére emelkedik, hanem tovább megy, és új tanítással áll elő. Ezt pedig egyszerűen nem engedhetjük!

A Hittani Dikasztérium „tisztázó magyarázata”

Néhány nappal az FS megjelenése után hirtelen egy másik közlemény jelent meg. Látva az FS váratlan és egyre hevesebb fogadtatását számos püspöki konferencia, továbbá egyes megyéspüspökök és bíborosok részéről, a Hittani Dikasztérium 2024. január 4-én sajtóközleményt adott ki. Fernández bíborost mindenekelőtt azt foglalkoztatja, hogy az FS püspöki elutasítása doktrinális szembenállásnak tűnhet a Dikasztériumával és végső soron a Szentatyával szemben, akinek a kizárólagos és korlátlan hatalmára hivatkozik elejétől végig. Az eretnekség közvetett vádjának gyanúja is tetten érthető Rómában. Miért? Mikor a sajtóközlemény jó okkal megjegyzi: „nyilvánvalóan nincs értelme annak, hogy bárki elhatárolódjon ettől a Nyilatkozattól vagy azt eretneknek tartsa, mint ami szemben áll az Egyház hagyományával vagy egyenesen istenkáromló” – a latin közmondást idézhetnénk: „excusatio non petita, accusation manifesta” (aki kéretlenül védekezik, önmagát vádolja).

Ha nincs értelme az elhatárolódásnak, akkor minek az egészet kimondani? Vagy kezdettől fogva nagyobb világosságra lett volna szükség? Még meglepőbb, hogy bár azt ígérték, hogy nem adnak ki újabb közleményt az új áldás pontosítására – a hangsúly a spontaneitáson van –, ez a legutóbbi dokumentum pontosan ezt teszi, sőt még egy példát is hoz arra, milyen lehet az áldás, és mennyi ideig tartson. Ez a 10-15 másodperc, ameddig az áldás tarthat, jól mutatja, mire terjed ki a lelkipásztori módszer új feladata a tanítás terén. Az FS-szel kapcsolatos fő probléma sajnos továbbra is fennáll. Ismét a tanítást kívánják megváltoztatni úgy, hogy ezúttal még inkább az irgalomra hivatkoznak: a rendezetlen életállapotú és az azonos nemű párok megáldhatók, holott a katolikus egyház erkölcsi tanítása szerint ez lehetetlen.

Írta: Serafino Maria Lanzetta mariánus ferences atya, a twickenhami Boldogságos Szűz Mária Egyetem és a Luganói Egyetem teológiatanára
Fordította: Sallai Gábor
Forrás: Rorate Caeli