Pier Giorgio Frassati,  a „nyolc boldogság embere”

A mindössze 24 évet élt boldog Pier Giorgio Frassatit, akinek Szent II. János Pál pápa az 1970-es évek végén még Wojtyla bíborosként adta a „nyolc boldogság embere” nevet, 2025. szeptember 7-én Rómában szentté avatja XIV. Leó pápa.

Élete

„Hit nélkül élni, védeni való örökség nélkül, az igazságért folytatott állandó küzdelem nélkül – az nem élet, hanem létezés.”

Pier Giorgio Michelangelo Frassati, a  jóképű, vidám, sportos, bátor és jámbor katolikus fiatalember 1901. április 6-án, húsvét vigíliáján született az olaszországi Torinóban egy jómódú olasz családba. Édesanyja festőművész, édesapja pedig a „La Stampa” újság alapítója és igazgatója volt, aki befolyásos szerepet töltött be az olasz politikában, szenátorként és németországi nagykövetként.

Pier Giorgio a jezsuiták által fenntartott magániskolában tanult, érettségi bizonyítványát 1918-ban szerezte meg, majd úgy döntött, hogy bányamérnök lesz, ezért beiratkozott a torinói Királyi Műszaki Egyetemre, hogy „jobban szolgálhassa Krisztust a bányászok között”, ahogy egy barátjának elmondta.

Bár tanulmányait elsődleges feladatának tartotta, azok nem tartották vissza a társadalmi és politikai aktivizmustól. 1919-ben csatlakozott a Katolikus Diákalapítványhoz és a Katolikus Akció nevű szervezethez. Nagyon aktív tagja lett a Néppártnak, amely a katolikus egyház társadalmi tanításait népszerűsítette, XIII. Leó Rerum Novarum enciklikájának elvein alapulva.

Gyakran járt színházba, operába és múzeumokba. Imádta a művészetet és a zenét, és Dante költő műveiből egész szakaszokat tudott idézni. A hegymászás volt az egyik kedvenc sportja. A barátaival szervezett hegyi kirándulások egyben apostoli munkájának is lehetőséget nyújtottak. Soha nem hagyta ki a lehetőséget, hogy barátait misére, a Szentírás olvasására és rózsafüzér imádkozására buzdítsa.

Apjához hasonlóan ő is erőteljesen antifasiszta volt, és nem titkolta politikai nézeteit. Néha fizikai erővel is megvédte hitét, először az egyházellenes kommunistákkal, később a fasisztákkal vívott harcokban.

Hite

Mély spirituális életet alakított ki, amelyet soha nem habozott megosztani barátaival. Az Oltáriszentség és a Boldogságos Szűz jelentették létezésének két sarokkövét. Már fiatalon, 13 évesen csatlakozott a „Legszentebb Oltáriszentség Társaságához” és az Imaapostolkodás (ma a pápa ima-világhálózata néven ismert) hálózathoz.

Életét átjárta egyrészt az Oltáriszentség iránti odaadása:

„Lelkem minden erejével arra buzdítalak benneteket, hogy minél gyakrabban járuljatok az Oltáriszentséghez. Táplálkozzatok ebből az angyalok kenyeréből, amelyből erőt meríthettek a belső küzdelmekhez, a szenvedélyek és minden nehézség elleni küzdelemhez, mert Jézus Krisztus azoknak, akik a legszentebb Oltáriszentséggel táplálkoznak, örök életet és az ahhoz szükséges kegyelmet ígért.”

másrészt  a Szent Szűz iránti odaadása:

„Szűz Mária nagyon sokat jelent az egyháznak, és mindent neki köszönhetünk.”

Spirituális életét három alapelv irányította: a jó példa apostolsága, a könyörületesség apostolsága, a meggyőzés apostolsága.

Kontemplatív élete a jezsuita, domonkos és szalézi spiritualitásban gyökerezett. De a szegények között végzett aktív szolgálata a vincésekhez fűződő kapcsolatának gyümölcse volt. Tizenhét éves korában csatlakozott a Páli Szent Vince Társasághoz, és szabadidejének nagy részét a betegek és rászorulók szolgálatának, az árvák gondozásának és az első világháborúból hazatérő leszerelt katonák segítésének szentelte. A szegények és a szenvedők voltak a mesterei, és ő szó szerint a szolgájuk volt, amit kiváltságnak tartott. Jótékonysága nem csak abból állt, hogy másoknak adott valamit, hanem abból, hogy teljesen odaadta magát. Ezt táplálta a napi közösség Krisztussal a Szent Eucharisztiában és a gyakori éjszakai imádkozás, Sziénai Szent Katalin írásainak tanulmányozása, és elmélkedés Szent Pál Szeretet himnuszáról (1Kor 13). Szent Pál különösen nagy hatással volt rá és kiemelkedő helyet foglalt el az életében.

Szent Pál levelei iránti rajongása felébresztette benne a testvéri szeretet iránti lelkesedést, és a reneszánsz prédikátor és reformátor, Girolamo Savonarola domonkos szerzetes tüzes prédikációi, valamint Szent Katalin írásai arra ösztönözték, hogy 1922-ben csatlakozzon a laikus domonkosokhoz (a Domonkos-rend világi harmadrendjéhez). Személyes hőse, Savonarola után a Girolamo nevet választotta magának. „Lelkes csodálója vagyok ennek a szerzetesnek, aki szentként halt meg a máglyán” – írta egy barátjának.

Halála

Közvetlenül az egyetemi diploma megszerzése előtt Pier Giorgio elkapta a járványos gyermekbénulást, az orvosok feltételezése szerint az általa ápolt betegektől. Szüleinek figyelme haldokló nagyanyjára összpontosult és sejtelmük sem volt fiuk bénulásáról. Pier Giorgio hat napnyi szörnyű szenvedés után 1925. július 4-én, este hét órakor, 24 évesen meghalt.

Pier Giorgio temetésén a város utcáit a családja számára ismeretlen gyászolók hatalmas tömege szegélyezte – a szegények és rászorulók, akiknek hét éven át önzetlenül segített. Sokan közülük meglepődtek, amikor megtudták, hogy az általuk ismert szentéletű fiatalember valójában a befolyásos Frassati család örököse volt.

Boldoggá avatása

II. János Pál pápa, miután 1989-ben meglátogatta eredeti sírját a pollonei családi kriptában, így nyilatkozott: „Tisztelegni akartam egy fiatalember előtt, aki rendkívüli hatékonysággal tudott tanúskodni Krisztusról ebben a században. Fiatal koromban én is éreztem példájának jótékony hatását, és diákként mély benyomást tett rám tanúságtételének ereje.”

1981. március 31-én exhumálásakor holtteste teljesen sértetlen és romlatlan állapotban volt; 1990. május 20-án a Szent Péter téren több ezer ember jelenlétében a pápa boldoggá avatta Pier Giorgio Frassatit, akit „a nyolc boldogság emberének” nevezett. Emléknapjává halálának napját nyilvánították. Boldoggá avatása után a pollonei családi kriptából testét a torinói  Keresztelő Szent János-székesegyházba szállították.

Halálának 100. évfordulójára 2025. július 4-én emlékeztünk.

Két csoda

Az egyház hivatalosan 1933-ban ismerte el a Pott-féle betegségben (gerinctuberkulózisban) szenvedő Domenico Sellan Frassati közbenjárásának tulajdonítható gyors, azonnali és tartós gyógyulását. Ennek dokumentációját csak 1989-ben hagyták véglegesen jóvá, majd Frassatit egy év múlva boldoggá avatták.

A második csodát Ferenc pápa 2024. november 25-én kiadott dekrétumában ismerte el. Juan Manuel Gutierrez atya, a Los Angeles-i érsekség akkori szemináriumi hallgatója, jelenleg a Keresztelő Szent János templom káplánja, 2017-ben tapasztalta meg a csodás gyógyulást, miután kosárlabdázás közben elszakadt az Achilles-ína. Gutierrez a hosszú és fájdalmas rehabilitációs folyamat és annak anyagi vonzata miatt aggódva „nehéz szívvel” ment a szemináriumi kápolnába az MR-vizsgálatot követő napon. Imádság közben arra érzett indítást, hogy kilencedet kezdjen Pier Giorgio Frassati közbenjárását kérve. Néhány nappal a novéna befejezése után újra a kápolnában imádkozott; egyedül volt. Imádság közben hőérzetet tapasztalt a sérült lábában. Csodás módon meggyógyult, újra normálisan tudott járni és minden további nehézség nélkül tudta folytatni a sportolást.

A csúcs felé

„Verso l’alto” – magyarul „a csúcs felé” – Pier Giorgio ezeket a szavakat saját kezűleg írta annak a fényképnek a hátuljára, amelyet egy hegymászótársa készített 1925. június 7-én, egy hegymászó túrán, amely az alig egy hónappal későbbi hirtelen halála miatt az utolsó hegymászása lett. Ez a rövid mondat, bár soha nem volt személyes mottója, Pier Giorgio földi életének szimbólumává vált, összefoglalta életmódját: mindig azt kereste, ami erősíti az embert, ami túllendíti a saját határain, ami a legjobb emberré, a legjobb önmagunkká tesz minket. Ez az állandó törekvés az élet tökéletességére, a szentségre, az örök élet csúcsának elérésére irányul, törekvés az élet forrása, azaz Isten felé.