Páviai Szent Epifániusz: A béke püspöke a birodalom romjai között – Szentek élete
Páviai Szent Epifániusz – püspök
* Pávia, Itália, 438. + Padova, 497.
A szent, akinek ereklyéit Hildesheimben őrzik, a leghatározottabb püspöki egyéniségek egyike volt a régi római birodalom utolsó időszakában. Pávia, ahol 438-ban született, szilárd talajt nyújtott számára, ahonnan e nagyon nyugtalan időkben áldásosan tudott működni az államért és az Egyházért. Fiatalon lett pap, életrajzírója és utóda, Szent Ennodius.
Ebben az időben bontakozott ki természetes képességeinek gazdagsága. Arcvonásainak és alakjának feltűnő szépségét, csengő hangját, határozottságát és jólneveltségét mindig magasztalták. Úgy látszik, már ifjú klerikus korában különleges tehetsége volt ahhoz, hogy a civakodók közt békét teremtsen. Egy alkalommal egy pappal perlekedő ember nekitámadt a közvetítő Epifániusznak. Egész Pávia fölháborodott a kedvelt szubdiákonuson esett sérelem miatt. Epifániusz azonban olyan meggyőző szeretettel bocsátott meg, hogy példája teljesen magával ragadta a perlekedőket.
Epifániuszt 466-ban szülővárosa püspökévé szentelték. Püspökségének évei egybeesnek azokkal a sok szenvedést hozó zavargásokkal, amelyek a nyugatrómai birodalom bukásához vezettek. Felső-Itália hatalmas ura ekkoriban a germán Rikimer volt Milánóban. A római császárok neki köszönhették uralmukat. Ebben a természetellenes állapotban gyakran támadtak feszültségek. 471-ben megbízták Epifániuszt, hogy simítson el egy egyenletlenséget Rikimer és apósa, Anthemiusz császár között. A püspök túlságosan fiatalnak és tapasztalatlannak érezte magát erre a feladatra, mégis vállalta, ezzel az indokkal: „Vonzódásomat, amellyel hazámnak tartozom, nem tagadom meg.” A kibékítés sikerült, bár nem volt tartós.
Néhány évvel később egy másik árnyékcsászár kérte a püspök segítségét a nyugati gótok ellen, akik Dél-Galliából kiindulva kísérelték meg kihasználni Itália belső gyengeségét. Epifániusz nem sajnálta a fáradságot, sőt nem várta meg az utazásra kedvezőbb évszakot sem, hanem rögtön télen elindult. A nyugati gótok királya pedig, Eurik megindult a béke ilyen hírnökének láttán.
476-ban Róma utolsó helytartóját is legyőzték a germánok, Odoaker leverte az utolsó császárt, és Itália ura lett. Páviát ugyanebben az időben hódították meg és fosztották ki. Epifániusz minden befolyását érvényesítette az új uralkodónál, hogy a polgároknak az újjáépítést lehetővé tegye. Öt évre szóló adóhaladékot sikerült elérnie. A pásztor fáradhatatlanul tevékenykedett nyájáért. Ő maga régen lemondott minden fényűzésről, és úgy élt püspöki lakásában, mint a legszegényebbek. Ami ezt a régi nemességből származó rómait a barbárok támadása ellen védőbástyává tette, az nem a kifinomult kultúra és szokások voltak, hanem a megélt evangélium ereje. Így aztán „a hazáért” való helytállása túlmutat minden nemzeti érdeken. Epifániuszban az egységnek az az egyetlen alapelve testesült meg, amely megmaradt az 5. század széteső világából, és új jövő felé vezette azt: az Egyház.
Két évtizeddel az utolsó római császár letaszítása után a keleti gótok nyomultak be Itáliába Teoderik vezetésével. Ismét Felső-Itália lett a leginkább sújtott rész, s Epifániusz ismét a béke mentsvára lett. Teoderik, nagy tiszteletet tanúsított Pávia püspöke iránt. Őt küldte el a burgundiai királyi udvarba, hogy hatezer fogoly szabadonbocsátását kérje. Epifániusz kiegészítette ezt a nagy művet, a hazatérők számára földet és pénzt kért Teoderiktől, hogy szabadságuk ne váljék számukra teherré. 497-ben utolsó utazására indult Ravennából Páviába. Betegsége azonban gyorsabb volt, mint a kocsija, és 497-ben Padovában beteljesedett a szent jelmondata: „Az élet számomra Krisztus, a halál pedig nyereség”.
