Pápák, macskák és kutyák: A Jó Pásztornak csak juhai lehetnek?
Ritka kivételektől eltekintve, legkedvesebb állati társaink nem léphetnek be a Vatikánba. A tilalom mögött történelmi okok húzódnak meg.
A szabályok egyértelműek: macskának vagy kutyának szigorúan tilos belépni a Vatikánba. Csak nincs valami baja az ember két legjobb barátjával a világ egyetlen olyan államának, ahol hivatalosan nincsenek kutyák és macskák?
Nincs, de a szabály az szabály, és ennek egyszerű praktikus oka van. A Vatikán azok számára, akik naponta jönnek ide, a munka és a hit helye, és ez nem nagyon fér össze az ugatással, a nyávogással és az állati ürülékkel.
2014-ben egy olasz állatvédő szervezet nagyon kérlelte Ferenc pápát, hogy nyissa meg a kapukat négylábú társaink előtt, de sikertelenül. Egyes kritikusok úgy vélik, hogy ez a tilalom sokat elmond arról, milyen törékeny a viszonya a katolikus egyháznak a Jóisten “állataival”.
Cave canem! Óvakodj a kutyától!
A Jelenések könyvében János megjövendöli, hogy a kutyák a bűbájosokkal, paráznákkal, gyilkosokkal és bálványimádókkal együtt majd “kívül maradnak” a mennyei Jeruzsálemen. “Óvakodjatok a kutyától” – figyelmeztet Szent Pál a filippiekhez írt levelében. Az Ószövetségben sem jobb a helyzet: A kutya a tisztátalanság megtestesítője, hiszen “visszatér ahhoz, amit kihányt”.
Mi a helyzet a macskákkal? Az ő sorsuk sem jobb, hiszen őket par excellence pogány állatoknak tekintik, és egész egyszerűen hiányoznak a Szentírásból. A macska meg is fizet ezért a helyzetért, hiszen IX. Gergely pápa a varangyosbéka mellett a macskát mutatta be az ördög két megtestesülésének egyikeként. A pápa, eredeti nevén Ugolino d’Anagni, a híres Vox in Rama című bullájában (1233) kijelentette, hogy a boszorkányszombatot betetőző fekete lakomán az ördög megtestesüléseként egy “kutya nagyságú” fekete macska jelenik meg. A kollektív emlékezetben aztán rögzült az állatról kialakult gonosz kép, amely csak megerősödött 1484-ben VIII. Ince Summis desiderantes affectibus-ával. Ebben a bullában, amely a német vidékeken fennmaradt pogány eretnekségek ellen irányult, a fekete macska a boszorkányok és az ördög szövetségeseként szerepel.
A macskák iránti keresztény gyűlölet azonban nem igazán történelem, hanem inkább csak egy sötét legenda, és bár IX. Gergely és VIII. Ince utódai továbbra is óvtak az állatokkal szembeni bálványimádó magatartástól és a zoofíliától, tanítóhivataluk már nem foglalkozott külön a macskák és kutyák sorsával. 1520-ra már a “szőlőt pusztító álnok, csalárd róka” az, akit X. Leó pápa támad Exsurge Domine című bullájában, amelyben elítéli Luther Márton eretnek téziseit.
Egy pápa, aki a macskák nyelvén beszél?
A pápák történetében valószínűleg XVI. Benedek pápa volt az egyik legjobb barátja az állatoknak, a macskáknak és a kutyáknak egyaránt. Személyi titkára, Fr. Alfred Xuereb arról számolt be, hogy bíborosként Joseph Ratzinger “meg-megállt az utcán, hogy beszélgessen a macskákkal”.
Volt államtitkára, Tarcisio Bertone még tovább ment, amikor azt mondta, hogy a pápa olyan nyelven beszélt hozzájuk, amely sem német, sem olasz nem volt … Nem állunk messze Assisi Szent Ferenctől, aki a madarakkal beszélgetett!
A bíboros legjobb barátja
Ami a kutyákat illeti, azt láthatjuk, hogy XVI. Benedek nem alkalmazta valami nagy szigorral a vatikáni szabályokat. Ezt használta ki Domenico Calcagno bíboros, a Szentszék Öröksége Kormányzóságának korábbi vezetője, a vatikáni bank volt elnöke. Pozíciója fontosságának dacára, ez a szerény ember a társaitól a “parasztbíboros” becenevet kapta.
Miután XVI. Benedektől átvette fontos megbízatását, a magas rangú olasz főpapnak majdnem megszakadt a szíve, amikor megtudta, hogy meg kell válnia 11 éves kutyájától, Dianától. Ez túl sok volt neki, és a törvény ellenére sikerült elérnie, hogy a svájci gárda biztonsági szolgálatánál a kutyát úgy regisztrálják, mintha alkalmazott lenne.
Tekintettel arra, hogy bíborosi kutyának minősült, Diana néhány éven át élvezhette a Vatikán kertjeit – mondta 2017-ben Calcagno bíboros a Paris Matchnak. Amikor a kutya elpusztult, a bíboros két pápa érzelmi támogatására is számíthatott, mivel Ferenc és XVI. Benedek emeritus pápa állítólag mindketten találtak arra szavakat, hogy enyhítsék a gyászát.
Egy pápai macska
Az Egyház pásztoraiként a pápáknak túl nagy nyájat kell vezetniük ahhoz, hogy még egy állatot, macskát vagy kutyát vállaljanak. Van azonban néhány kivétel. A hagyomány szerint például I. Nagy Gergelynek nem volt semmiféle tulajdona, de volt egy macskája, mint társa.
A pápai macskák közül vitán felül a leghíresebb Micetto, XII. Leó macskája, egy rendkívüli sorsú macska. A Vatikánban született, kezdetben csak egy egyszerű, színes bundájú utcai macska volt. Egy napon azonban sikerült felkeltenie XII. Leó katolikus egyházfő, a 252. pápa figyelmét.
XII. Leónak sok szenvedést okozott a francia forradalom, és ebből eredően igen szilárd ember, kérlelhetetlen és gyakran kemény irányító volt, aki az erkölcsi rendhez való visszatérés mellett szállt síkra. Ezekben az években Micetto azon kevesek közé tartozott, akik azért felfedeztek bizonyos gyengédséget a Szentatyában.
A macska mindenhová elkísérte őt, audienciák alkalmával odakuporodott hozzá. Az egyik ilyen alkalommal François-René de Chateaubriand francia nagykövet is találkozhatott a pápai macskával. A Síron túli emlékiratokban az író még arról is beszámol, hogy a pápa macskája rendkívüli tiszteletnek örvendett a jámbor lelkek körében. XII. Leó úgy döntött, hogy kedvenc állatkáját a franciára hagyja, aki aztán haláláig gondoskodott róla.
Kutyákra vonatkozó eltérés
Ma már a tilalom ellenére néhány macskának sikerült megtelepednie a vatikáni kertekben. Kutyatársaik azonban nem ilyen szerencsések, ők kívül maradnak a kapukon. Van azonban egy kivétel.
A Vatikán minden területe ugyanis nyitva áll a vakokat kísérő kutyák előtt. Néhány ilyen elit kutyát, akik valóban hűséges szolgák, a gazdájukkal együtt még a mostani pápa is fogadott már, és nem habozott megáldani őket. Őséhez, a gubbiói farkashoz hasonlóan, akit Assisi Szent Ferenc szelídített meg, az ember legjobb barátja így egy másik Ferenc mellett is helyet kapott.
Fordította: Solymosi Judit
Forrás: Aleteia
